Azon az estén
Úgy elbújtál emlékeimben, |
ha rád gondolok, már csak a folyót látom, |
bujdosó vizén kezeid árnyjátékát |
s madarak szárnycsapását a széles láthatáron. |
|
Az, aki voltál hat napon át, |
földdé, felhővé változott, |
egy város alkonyává, mely fölött |
hét torony sárga sziklája ragyog. |
|
Szoknyád a Holdig fújta föl a szél |
azon az estén, mikor elutaztam. |
Ott lobog azóta is a világosság álmain, |
gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban. |
|
|
|