Áhítat

Véletlenül-elejtett virág ez a nő, itt fekszik a part homok-ágyán. Meztelen, mint egy szép tekintet, vagy mint a kő. Elaludt, és most elfelejtette az időt. Nagy fehér lepke száll fölé s bogár – Íme az édenkerti táj a szerelem születése előtt. A bikafejű hegy is nézi őt fa-állataival. Bűnös lennék, ha nem néznék oda. Leheletem hajával keveredik s tündér-szakadékot takar a tompora. Ahol fekszik, ott kezdődik a világ; s a láthatár magánya vele társul, hogy a test nászán túl a legvégső reményt is megkapjuk biztatásul. Hajó búg, hab sír, nád zörög, teremts, Isten, egy almafát s mosolyt, hogy, ha fölébred félelmek között: cigarettám füstjét kicsi kígyónak lássa.