Nekem most elég, hogy süt a Nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap… A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok. Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl a mozdulatlan hegyekig látok. Tökéletes a messzeség és a magasság, mint a tenger vagy mint egy viharzó női test; szemem vonzáskörében itt remegnek s bizonytalanságukkal boldogítanak. Nekem most elég, hogy süt a Nap… Látom az elhagyott folyókat, keresik egymást; látom az arcod a délutáni álom tenyerében s a babafejű rózsák körmenetét körülötted. Nem akarok semmire emlékezni, csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet. Fejet hajtok jövendő létem előtt, mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga. Nekem most elég, hogy süt a Nap, hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is – Érlelem magamban a csodálkozást számotokra, hogy ennek örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.