Két villámlás közt

Piros lépcsőim leomoltak, nem futhatsz hozzám már soha. Valahol épül egy szoba, ahol az ajtók rád csukódnak. Valahol lángot szül a szél, esőt a vágy, ködöt a szem, hogy túl e köznapi sejtelmeken riadtan lásd: velem éltél imádkozó esőben és a köd cirkuszi sátrai között két filléren s szelet reményen – s mégse volt szebb feltámadás a földön, mint mikor két villámlás közt ébredtünk fel füstölgő hegy-élen.