Lányok, dinnyével

Fáradtan s kicsit kényeskedve lépkednek föl a hegyre. Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye: édesség mézgömbje, leszakított Nap. Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből, mikor még keresztül-kasul csatangoltak a földeken s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak? Szoknyájuk átlátszó, mint a víz, de mint a víz, megtöri a tekintetet. Jönnek a zajos cérnagyárból, s derekuk orsójára föltekeredik a világ, fák pillantása, napsugár sárga pamutja s az eltéphetetlen férfivágy. Bolondság, de hirtelen szomjas leszek lábujjamtól a homlokomig – Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger, taraján hatalmas muzsika lakik – s mindez miattuk, kiket nem is szeretek, csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat. Sugárzik felém a válluk, mint a rádium augusztus üveg-felhői alatt. Szenvedek majd az emlékezéstől, ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek. Itt hagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit, s hódítását napot-emelő tenyerüknek.