Falusi árnyképek

Templomtorony, fehér májusfa,   holdfény rajtad a szalag,   két liba csavarog az égen,   a nyájtól elszakadtak.   Az egyik szárnya véres,   a másiké meg sáros.   Nővérem fűzkosárral   hívja őket magához.   Hótündöklés a kövek élén,   háromszögű a kazlak árnya;   háromszögek csapdái közt   jeget okád a szél kutyája. Apám riadtan alszik ott bent, apám dadogó álma fáj. Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár. Ez a ló, ez a ló hurcolta meg a háborúban, patkója helyén éles gránát, nyakán babéros koszorú van.   Itt egy fa, amott egy másik:   a homály emlékművei –   Állnak akár az időtlenség   görcsberándult istenei.   Kerek Hold, televízió,   vetíts ide egy világvárost,   Eiffel-tornyokat, filmparádét,   lángok ablakán kihajló   nőket, akiknek ég a mellük:   hadd legyen miről beszélgetnünk,   mert mi már mindent elbeszéltünk.   Recseg a szérűnk, mint agyag-tál   talpam alatt, pusztul a múltja –   Fölnyög apám elásott ökre,   s földet rendít meg hegyes szarva.