Menekülés a magányból, 1962

Falusi árnyképek

Templomtorony, fehér májusfa,

holdfény rajtad a szalag,

két liba csavarog az égen,

a nyájtól elszakadtak.

Az egyik szárnya véres,

a másiké meg sáros.

Nővérem fűzkosárral

hívja őket magához.

Hótündöklés a kövek élén,

háromszögű a kazlak árnya;

háromszögek csapdái közt

jeget okád a szél kutyája.

Apám riadtan alszik ott bent, apám dadogó álma fáj.

Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár.

Ez a ló, ez a ló hurcolta meg a háborúban,

patkója helyén éles gránát, nyakán babéros koszorú van.

Itt egy fa, amott egy másik:

a homály emlékművei –

Állnak akár az időtlenség

görcsberándult istenei.

Kerek Hold, televízió,

vetíts ide egy világvárost,

Eiffel-tornyokat, filmparádét,

lángok ablakán kihajló

nőket, akiknek ég a mellük:

hadd legyen miről beszélgetnünk,

mert mi már mindent elbeszéltünk.

Recseg a szérűnk, mint agyag-tál

talpam alatt, pusztul a múltja –

Fölnyög apám elásott ökre,

s földet rendít meg hegyes szarva.

Egy kiáltás a hóesésbe

Hideg vasak reggele ez,

hideg szemek reggele ez,

siető lábak hétköznapja –

fejem fölött a hó harangja

a szél tornyában meg-megkondul.

Egy borzongásban bent van a sors,

egy ásításban bent a világ –

a tegnap esti ezüst Hold most:

zsebemben alvó ötforintos.

Boldog vagyok, mert nincsen másom,

csak ez a zúzmarás szegénység,

e szívet zaklató kivertség.

Kirakatokba nézek hosszan,

árnyékom ismer csak magára,

tükör-időmbe nézek vissza

s múltam nem ismer önmagára.

Így jó, így jó, emlékek nélkül,

múlt és jövő közt csavarogni

s várni a megbontott időben:

lángok sebezzék föl a számat.

Mi nem voltam, mi nem lehettem,

vérem szerint még lehetnék:

egy kiáltás a hóesésbe,

kétkedők első nevetése,

jókedvű őrült, aki békül,

hogy fogadják el ellenfélül,

országos vad, akit ha űznek,

hideg szemhéjak fölhasadnak

s loboncos, zöld fák üszkösödnek.

Zöld utak és mély földutak

Nem indult el velem hajó

tengeren túlra, új hazákba,

elindulok hát hajó nélkül

tavaszba, télbe, őszbe, nyárba.

Zöld utak és mély földutak,

csapzott faluk, kökényes dombhát,

búvóhelyeim ti lesztek, míg

bűneimet összeírják.

Búvóhelyeim, messze Pesttől,

mint régi erdő régieknek,

mert futnia kell ma is annak,

ki a szemébe lángot ültet

s hangosan dong, dünnyög vagy átkoz,

öklén a kék eret mutatja

s nem cicázgat cicuska fajjal,

ha torkát jajszó fojtogatja.

Hadd múljanak hidak és tornyok,

fekete bárok asztalai!

Arcom helyére tölgylevél hull,

ha puskát fogna rám valaki.

Láthatatlan leszek, de látó,

bogáncsos, tüskés életű,

betyár a magam sorsa ellen

s nagykedvemben is keserű.

Carmina burana

Hány felé élek, Istenem!

A házam itt van, ott a kenyerem,

asztalom holdsütésben, székem fagyban,

szemem sajduló gyászban hagytam.

Csellengő napok pásztora –

vagyok a Mindig, vagyok a Soha,

szakadt estéken nő alszik velem,

vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.

Budán vagy Pécsett, egyre megy –

ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,

ott éledek, hol mások föllazulnak,

borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.

Talán ha volna otthonom

s körülmoházna gyöngéd oltalom,

ez a világ mézesen rám találna

s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.

Hát élek, ahogy élhetek,

avas deákként mondok éneket,

torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –

nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!

Ének tavaszi záporban

Ó gyors esők patája,

ó sarkantyú-villám –

vizek fehér lován

ki jön vágtatva hozzám?

Zöld lombok kapuját

kitárom, bárki jön,

szemem zárt ajtaját

kitárom, bárki jön.

A tavasz lába eltörött?

A szerelem jöhet még.

A szerelem sóbálvány lett?

Egy jó barát jöhet még.

A mennydörgésben zene zúg,

minden zenében fájdalom;

a szenvedés is jöhet még

illatos nagypéntek-napon.

Ha Napba nem repül galamb,

ha nem robbanhat föl a vér,

ha csak magamhoz szólhatok,

mint völgybe befalazott szél,

ha áhítat és őrület

között a világ szétszakad,

benyeli majd e szakadék

elfogyatkozó árnyamat

s fehér mákszirom, hold-levél

pörgése tölti be helyem,

s átfut majd a tavaszi zápor

embertelen emlékemen.

Árnyékom ágán

Ellökött engem ez a nyár,

elereszt engem minden ajtó;

kezek átsodorta hídját

csak bámulom egy ferde partról.

Vándor vagyok, álruhám napfény,

se bűnöm nincs, se kenyerem.

Árnyékom ágán meggy piroslik,

vadmeggy s tűnődő szerelem.

A júniusi mulandóság

metszett nagy réztáblára karcol –

Mosolyom: törvény, ezt lássátok,

súlyosabb, mint az életem.

A kezem

Jobb kezemnek mindig hiányzol,

ágat török vele, ha nem vagy itt,

s papírszeletkék hattyúit

eregetem futós vizekre.

Négy kulcsom, négy sárgaréz lovacska

zsebemben nyugtalan ficánkol,

s pőre ujjaim megtapossa.

Jobb volna élni nélküled,

vörös narancs húsába forrva,

s azé lenni, ki mit se sejtve

kibont, hogy szomját velem oltsa.

A megszokás elárul,

a szerelem gonoszkodik;

a napok elalusznak

s jobb kezem veled álmodik:

Friss hóra fektet, simogat,

víz alatt

öleli derekad

s feketevirág-váradat

körülbástyázza remegéssel.

S ha belefárad ebbe is:

türelmesen

rázárja a szendergő ajtót

s lefekszik mellém a kezem.

Háborús mondóka

Csiga-biga, gyere ki,

ég a házad ideki –

Katonák lefagyott füle,

kék csigahéj, látod-e?

Csiga-biga, gyere ki,

Ég a házad teteje,

szomszédunk háza is leégett,

meg se kérdezte, éghet-e.

Repülők folyója az égen

kiáradt

s hömpölyget három világtájat.

Csiga-biga, gyere ki,

nincs tankom, repülőm, se ágyúm,

egyedül vagyok a világon,

ki a világot szereti.

Csiga-biga, gyere ki,

háromlábú lovakat láthatsz,

a háború csodái ők,

meg-se-született csecsemőt láthatsz,

a háború csodája ő.

Ég a föld, ég a hó,

légnyomásos harang dadog,

ágyúcsövek zöld kígyói

nyalják végig az ablakot,

fonódnak szűzlány derekára,

kisbikák kolompos nyakára.

Csiga-biga, gyere ki,

holnapután lesz karácsony,

ültess hátadra pici Jézust,

hadd ámuljon a világon.

Csiga-biga, gyere ki,

tanítsuk meg a holtakat

pohárból inni és beszélni

s fényszóró-fűszálra tapadva

az élők fölé menekülni.

Tükörcsapda

Domború üvegváza

tested tükörcsapdába zárja

s pici vagy, mint egy gyufaszál.

Ha meghalnál és ily kicsi maradnál,

nem temetnélek el soha.

Belső zsebemben hordanálak

s játszanék veled éjszakánként.

Eléghetetlen hajad lenne,

azt gyújtanám meg minden este,

tűfoka lenne ablakod,

azon át lesnél szemlesütve.

Veszprémben a sziklák alatt,

a balladás idők előtt

Szent Margit lépdelt föl a napba:

utánaszóltam, s rám te néztél,

kislány-kezedben vizeskanna.

Ha meghalnál, e vizeskannát

ellopatnám az anyádtól;

ivóvizemben fürdetnélek –

arcod nézne rám vízhomályból.

S mire nem volt sohase pénzem,

vennék neked egy zongorát

s eljátszanám rajt a halált,

hogy kinevesd ügyetlenségem…

Domború üveg tükre bezár,

pici vagy, mint egy gyufaszál:

árnyékod ment meg, fölnagyítva

vetít a kék-fehér falakra.

(Kísérő dal)

Hidakon tankok vonulása,

remeg az asztalon a váza.

Hó hull, hó hull a láncnyomokra,

hó hull a belső látomásra.

Két ág között rigó repül,

két szárnya szememben marad,

fekete rigószárnyak

borzolják össze most hajad.

Egy vers két pillanata

Uborkát eszem szél-puha kenyérrel,

magam vagyok a gazda és a vendég –

Mosolyog a kezem, emlékezik:

akárha kócos kiskutyát etetnék.

Uborkát ettem szél-puha kenyérrel

egy oszlop mellett, háttal a világnak.

Ősz volt; felhő-billentyűkön

az Isten szakácsai zongoráztak.

Szülöttemföld, zörrenni hallak

Augusztus hava újra, újra,

poros akác hajol az útra,

sás vérzi föl a fecske lábát,

ha zsombék közt keresgél kocsmát.

Szülöttemföld, zörrenni hallak,

érces mákfejnek, csörgő babnak,

aszályos keréknyikorgásnak,

óldörrenésnek, soha másnak.

Jöhetnék haza nagy vadadnak,

világot tékozló fiadnak,

kezemen nő- és puskaporszag,

hoznék narancsot, lobogókat,

országos jó hírt, derűs órát,

szibériás zöld karácsonyfát,

dohányt, amit sós tenger pácolt,

megrészegedni óceán-bort.

De te elfordulsz, mintha félnél,

szemem elől is menekülnél,

szavam elől is lukba bújnál,

szalmát fakító napvilágnál.

Lányok, dinnyével

Fáradtan s kicsit kényeskedve

lépkednek föl a hegyre.

Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye:

édesség mézgömbje, leszakított Nap.

Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből,

mikor még keresztül-kasul csatangoltak a földeken

s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak?

Szoknyájuk átlátszó, mint a víz,

de mint a víz, megtöri a tekintetet.

Jönnek a zajos cérnagyárból,

s derekuk orsójára föltekeredik a világ,

fák pillantása, napsugár sárga pamutja

s az eltéphetetlen férfivágy.

Bolondság, de hirtelen szomjas leszek

lábujjamtól a homlokomig –

Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger,

taraján hatalmas muzsika lakik –

s mindez miattuk, kiket nem is szeretek,

csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat.

Sugárzik felém a válluk, mint a rádium

augusztus üveg-felhői alatt.

Szenvedek majd az emlékezéstől,

ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek.

Itt hagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit,

s hódítását napot-emelő tenyerüknek.

Két villámlás közt

Piros lépcsőim leomoltak,

nem futhatsz hozzám már soha.

Valahol épül egy szoba,

ahol az ajtók rád csukódnak.

Valahol lángot szül a szél,

esőt a vágy, ködöt a szem,

hogy túl e köznapi sejtelmeken

riadtan lásd: velem éltél

imádkozó esőben és a köd

cirkuszi sátrai között

két filléren s szelet reményen –

s mégse volt szebb feltámadás

a földön, mint mikor két villámlás

közt ébredtünk fel füstölgő hegy-élen.

Alkonyati várakozás

Nyugati, sárga égalj,

ha elszáll egy madár előtted, besötétülsz,

s a nap jóíze hirtelen elmúlik.

Bealkonyul a ribizlisövény,

a sár az udvaron, az ól rettenet-fehér fala,

s az alumíniumbánya torka is,

mint gonosz állatoké.

Apám, te öregember, megint sokára érsz haza;

jössz a szőlőből s hozod válladon a csákányt,

mint az ítéletet –

Hasonlítasz a fákhoz, akiket nem szólít meg senki;

néma telefonoszlopokhoz.

Vigyázz, köves az út,

s gyökerek tigrismancsai

hajolnak ki a szakadékos partból.

Nem szólnék rád, ha fiatal volnál:

jönnél tekingetve a hegyről, mint ráérős vizek;

a szélnek holnapi íze volna,

a csákány nyele meg parázslana.

Lehetne kurjongatni is,

belekiabálni a Napba: ragyogó hangtölcsérbe;

gépekre gondolni, az agy fölhalmozott reményeire;

s szót érteni a földdel, mint hazavillanó fiaddal.

De már csak várni lehet rád

s rettegni, jaj, nehogy észrevedd:

a pincék oldalában itt-ott

cserépkorsók hevernek:

félrehajított koponyák.

A nyár közelsége

Halványabb úton kéne járni,

jégfák között, nem ilyen őrületben.

A Nap arany kerületeiben

futkosnak a pokol kutyái.

A legelső nő közelsége

lehetett ilyen, mint a nyár:

zavarba ejtő, kis halál,

mellek csodája, nagy tűzvésze.

Túl fényes minden: a hegyek és a

rózsák; a tenger szakadéka –

s nincs elég árnyék ahhoz az agyamban,

hogy a sötétség hátterében hagyjam

a világot, bár tudom, könnyebb lenne

testem búcsúja majd, a rettenetbe.

Emlékezés egy régi utcára

Kis görbe utca:

eldobott dinnyeszelet.

Köveid fekete magok,

elleptek a legyek.

Zsinagógád homloka:

kitömött borjú homloka.

Kis zsidóid pajesza göndör,

laskát lapít sovány kezük,

nincs áruházuk, csak istenük,

szél hátán jöttek Betlehemből.

Ki látta Mózest kócszakállal?

Minden éjszaka erre jár;

vizet fakaszt a kövekből,

vizet fakaszt a falakból,

s járdád hajnalra csupa sár.

Kedvetlenségem rád tekint,

tűnődő szemem hátranéz;

zsidóleányka köszön vissza,

szeme hatágú rettegés.

Egy szalmaszál most fölrepül –

elevenek, látjátok-e?

A kis zsidólány sárga csontja

repül a sárga semmibe.

Anyjához száll: zöld gáz az űrben,

apjához száll: lámpaernyő a holdon,

öccséhez száll: négyszögű, száraz szappan

egy túlvilági kirakatban.

Kis utca, kis utca, Európa

mákszem utcája, fekete

saradban a halál nyomát

gyöngülő szemmel látod-e?

Elköltözöm belőled mindörökre,

csak emlékeim hagyom itt:

szélmalom-fáid majd megőrlik,

madaraid majd fölzabálják.

Pápa, 1957

Soványság

Zaklató szél fúj körülöttem,

sovány vagyok, csapódó, mint az ág.

A soványságot tőled örököltem,

sugár-bordájú, tavaszi világ.

Mosolygok csak nagylábú záporon,

kövér hegyen – s mint aki hódít lassan:

átlengek poklon, égi tárgyakon,

szétoszolván a tékozló magasban.

Nekem most elég, hogy süt a Nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap…

A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.

Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl

a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,

mint a tenger vagy mint egy viharzó női test;

szemem vonzáskörében itt remegnek

s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap…

Látom az elhagyott folyókat, keresik egymást;

látom az arcod a délutáni álom tenyerében

s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,

csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.

Fejet hajtok jövendő létem előtt,

mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,

hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –

Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,

hogy ennek örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.

Áhítat

Véletlenül-elejtett virág ez a nő,

itt fekszik a part homok-ágyán.

Meztelen, mint egy szép tekintet,

vagy mint a kő.

Elaludt, és most elfelejtette az időt.

Nagy fehér lepke száll fölé s bogár –

Íme az édenkerti táj

a szerelem születése előtt.

A bikafejű hegy is nézi őt

fa-állataival. Bűnös lennék, ha nem néznék oda.

Leheletem hajával keveredik

s tündér-szakadékot takar a tompora.

Ahol fekszik, ott kezdődik a világ;

s a láthatár magánya vele társul,

hogy a test nászán túl a legvégső reményt is

megkapjuk biztatásul.

Hajó búg, hab sír, nád zörög,

teremts, Isten, egy almafát s mosolyt,

hogy, ha fölébred félelmek között:

cigarettám füstjét kicsi kígyónak lássa.

Lebegő táj

A partok ágán

fönnakad a víz,

zöld pálmalevél most a tó;

nevetésed meg hegyről lefutó

szél – libegteti és eljátszik vele.

A semmiségből úszik egy hajó,

jön, mint a boldog üzenet.

Ülj le

a mindenséggel szembe,

madarak lengő lombja alá

s felejtsd el halvány nevedet.

Ne emlékezz és

ne remélj:

így teremts időt szerelemre.

Gyümölcsök sárga vihara

megérett tested közelébe ért;

add el magad egy sóhajért,

mely rászállt a szemedre:

a megkövült láng bazaltoszlopai

ledőlnek kedvedért.

Határtalanság

Még csak a fák szédülete nyűgöz le,

még csak a tavasz diadalmenete a dombon –

A teljes ég újjászületését nézem

közelről, mint a szemeid.

Még csak a nyers föld fekete pompája tárul

és szerelem helyett a bolyongás hatalma:

lehetetlen ösvények cserepein járunk,

lehetetlen felhőkön, kis fahidakon.

Nem kérdem én, ki akarja, hogy veled járjak

fák gótikus árnyán, a szél völgyeiben,

megyek csak, mint aki hangot hallott,

édes üzenetet a hajnal óráiban.

Tele van utakkal a föld, gyere, tévedjünk el;

kettőnk tévedéséből kihajt majd a szabadság,

mert a megszenvedett élet határtalan, mint minden út,

mint minden szó, melyet a szív bejár.

Azon az estén

Úgy elbújtál emlékeimben,

ha rád gondolok, már csak a folyót látom,

bujdosó vizén kezeid árnyjátékát

s madarak szárnycsapását a széles láthatáron.

Az, aki voltál hat napon át,

földdé, felhővé változott,

egy város alkonyává, mely fölött

hét torony sárga sziklája ragyog.

Szoknyád a Holdig fújta föl a szél

azon az estén, mikor elutaztam.

Ott lobog azóta is a világosság álmain,

gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban.

Angyalok és kikericsek

Gólya-lábú eső kísérget,

a nyárból kifelé megyek –

Gyűlnek körém seregestől

angyalok és kikericsek.

Az angyalok moziból jönnek,

selyem esernyőjük forog;

arcukon az érzelgősség

finom tajtékokat hagyott.

Egyszál dobot adjatok most,

egyszál dobot meg egy verőt:

mint valami égi bábut,

megtáncoltatom az esőt.

Nézik majd az angyalocskák,

tarka esernyőjük libeg.

Nem ázik meg válluk, csak a

szívem és a kikericsek.

Házimuri

Arany-zöld bort nyakaltunk

harangszájú pohárból,

s éjfél felé már minden

megkondult, mihez értünk:

a félhomályú búra,

az üvegtál, az ágyvég;

s a szekrényajtó dobján

végigszaladt az ujjak

zápora, förgetegje.

– Gyerünk, a széket szórd ki,

legyen helye a táncnak;

jaj, meghalnak a lányok,

szoknyájuk mennybe száll majd,

szeressük előbb őket.

Anakreónt is hívtuk,

de ő csak rádiózott

és egyre sápadtabb lett.

Kövek

A köveket mindig szerettem,

voltak és mégsem éltek –

Köveken szállt hódolatom

a semminek s a mindenségnek.

Utak merev csillagai,

Jákob feje alatt párnák,

parittyák édes magjai,

az időt súlyosítják.

Haragom halai voltak –

Krisztusként szökdeltek tavon –

s kővel dobtam be ablakod

egy irgalmatlan hajnalon.

Kő a madaram most is, nézd,

felhők pusztáit szeli át;

kő a madaram, nem dalol,

megverte sötét szempillád.

Játék a tengeren

I.

Bújócskáztunk a víz alatt,

gyöngyvető, bolondos halak.

Csapkodtál felém a kezeddel,

szempilla-verdeséssel.

Szerelem volt neked a tenger,

fölzaklató világ –

Nyitott szemeden úsztam át,

de láttam még: utánam nézel.

II.

A zöld folyók mind odafolytak,

a kék folyók mind odajöttek

s hasad lebegő szigete alatt

összefutottak, ölelőztek.

A vízbefúltakat feledték

s a szenny sodródó rakományát –

Csípőd köré, mint Isten gyolcsát,

az egész tengert rátekerték.

III.

A föld csak emléknek maradt,

házaival, köveivel.

Vékonyka hajszál volt a part,

valamelyik nő hagyta el.

A narancsvörös sátrak is,

mint a káprázat karikái,

vagy, mint izzó gömb-madarak,

kezdtek az időn kívül szállni.

Tisztátalan sóval a számon

a vízről énekeltem hosszan,

s mert éltél, örömömben én

a tenger arcát megcsókoltam.

IV.

Hullámok hab-szarvú bikái

hozták a napot közelebb.

Vállamra álltál, hogy elérd,

s mire elérted, este lett.

Halak úsztak éjjel álmodban,

ablakunkon bejött a víz –

Két melled kincs volt, gyöngy-kavics,

mire fölhoztam, fuldokoltam.

Szeptemberi nők

Megint túl sok nő kószál az utcán,

megint túl sok nő kószál szívemben –

Kövek közül néznek rám a rózsák

világvégi nagy ijedelemben.

Aranyszájú szeptember a dombon,

kiáltani kéne most a nőknek:

vessék le a felhőket magukról,

rúgják le a kígyóbőr cipőket:

hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma,

hideglelős reggelek zörögnek –

mezítelen talpuk parazsával

forrósítsák újra át a földet:

melegítse Afrika-csípőjük,

hogy hózuzmó soha ne borítsa

s ne ússzon a világ, ez a bolygó,

vacogtató korszakokba vissza.

Városok, mint fecskék gyülekeznek,

csattognak a tetők: bádogszárnyak –

Nők: párálló, nyári világrészek,

ami csak él, tifelétek árad,

hazántúli hazák, másvilágok –

arcotokba diólevél csattan,

őszi pofon, de ti tovább mentek

súlyos porban, nehéz sugarakban.

Szeptemberi rézkarc

Csillagok népvándorlása az égen,

itt lenn tücsökszó, búcsúzás.

Arcunk földre hull szilvakéken,

fűvel és éjszakával elkeveredik.

Az utak most hosszabbodnak meg,

most lesznek újra veszélyesek;

fecske-siklású nők s szelek

a pusztulást hagyják emlékbe itt.

A nőnemű nyár után valami

férfias jön: dombok szikár magánya,

lerogyó kékség, fák romhalmai

és pillantások balta-korszaka,

mely mindent széthasít. Én tisztelem

e romlást, rombolást, mert nem lesz

soha megrendítőbb ellenfelem:

átváltozásom szörnyeit mutatja;

a halált, s ellentétként mindjárt a

birsek dacát, a bor vad robbanásait

s egy újjászülető száj nyílását, amint

sebet harap a kényes napsugárra.

Ez voltál

Voltál márványon elalvó arc,

voltál a hűtlenség sebe,

álmomban szél, meztelen próbabábu,

s végül: nem voltál semmi se.

Éjszaka, a város utcáin

Céltalan utcák a széllel egyirányban,

visszhang-nélküli város, éjszaka.

Nincs látható út, amelyen hazajutnék:

állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent?

Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban,

vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban,

minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd

s közel, közel a föld választott dombjaihoz.

Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya,

elveszteni való csomag a boldogság előtt.

Város, vezess el engem a szerelemhez.

A fák, a fák holnapra kiragyognak.

A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas,

és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom.

Hangulatbár

Miféle szél fúj idebenn?

Megcsavarodik az asztalok lába,

s a márványlapra-száműzött kezem

átborzong gyorsan látható lilába.

Repülő nem zuhant a zöldes kirakatba,

oroszlán sem ugat a kék függöny mögött:

a zongorista mégis úgy üvölt,

mintha üvegszilánk-örvényt

s elpattanó szemeket látna.

A háborút, a háborút énekli el a száj?

A mindig visszatérőt, a jajjal cifrázottat?

Billentyű-hómezőkön vonulnak a halottak,

tipródva, fölnyüszítve, égő tornyok iránt.

Bárnőcskék dudorásznak eközben, didadu.

Szódavizükbe potyog a közömbös hamu,

s múltjukat elgyászolja szempilla-koszorú.

Bennünk lakik a láng, mutatják magukat,

odabukik a század, mozdítják ölüket –

A hús óvóhelye elrejt majd titeket,

gyerünk csak sorba, gyerünk, megrendült férfiak…

Kávéslány, hozz vizet, tégy bele jeget is!

Facsard bele a nyári, citromzöld egeket!

Nekem kevés a téboly, hogy magamra találjak.

Valahol énekelnek, sugárzó erdőt járnak,

a földmély ajtaján két kézzel dörömbölnek;

valahol én is ott csavargok, ahol az iszonyattól

egy oldalpillantással örökre elköszönnek.

Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség –

s a házakban nem lakik senki.

Fákat ültet körém a képzelődés –

s a fáknak nem támaszkodik senki.

Gyerekkoromból egy fekete kutya

szaglászgat erre, habos a szája széle,

fölnéz az égre

s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

Nevetnem kell ezen a buta magányon,

mint egy kitalált állatfajon,

nem ezért születtem én a világra,

nevetnem kell hát magamon.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!

Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap

éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

Szükségem van az ifjúságra,

mint útlevélre az utazónak;

szükségem van a kezetekre,

hogy minden magányt leromboljak;

a szátokra, hogy a megromlott

igazságokat porba köpjem –

elvész a föld, ha nem élhetek

boldogítóan s vakmerően.

Utak röppennek el szemem előtt,

mint éjjel fénycsóvás bogárkák –

El kell indulni minden útra,

az embert minden úton várják.

Nincs halálos érv a maradásra,

csak a találkozásra s a kalandra –

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,

záporozzatok tavaszt a magasba!

Szálltak az aranyfácánok

Itt futott el minden a szívem mellett:

a márciusvégi szél, apám parázslófejű lova:

itt futottak el harmatos-lábú pajtásaim

a föld nagy örömével.

Szálltak az aranyfácánok az erdő kapuján át,

szállt, szállt a megcsonkított hold, sodorta mennyei huzat;

s a felhők balszerencséje közt születő záporokban

oly szép volt a világ, mint jövendő bibliákban.

Lombok arca, emberek arca, vizek arca és lányoké,

a boldog hajszában ti sose hagytatok el.

A kövek titkos mozdulatlanságán úgy léptünk át,

mint elfelejtett halottakon.

S ó, tenger, egyszer láttalak csak, de megkóstoltalak,

a nyár bora voltál, a mindenség hűtött itala –

csapkodó szárny, mely belülről emelt

a száraz józanság fölé és halálom fölé.

Hol vagy, tenger, s hol vagytok, híd alatt bújó pajtásaim?

S ti, hajnali ekék, melyekkel fölszántottam a Napot?

Tavasz tűfokán átbújó szél, orgonák forradalma,

ki mellé pártoltatok, hogy elhagytatok engem?

Állok falum fölött, hátam mögött egy ősi rom.

Romokban a gyerekkor erdeje s rétje is.

Fut vissza a fácán a fák közé, fut a szél is,

s nincs más örömöm, csak az, hogy kiabálhatok értük.

Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak,

s már nem is tiltakozhatok.

Elmentél, s nyomban esni kezdett a hó,

hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,

ettől piros a képem:

járok azóta hömpölygő huzatban,

utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,

ahol velem szerettél volna járni –

A hajad, a hajad fészket kereső fecske,

a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódok:

jobban szeretsz te, jobban:

kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék

hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályba van, a szőlővessző meg a földben.

Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.

A nyár ideszalad, a tavasz itt topog,

s homlokod homályából csapkod feléd egy lepke.

Érem

Arcodat kikalapálom a Holdon,

kerek rézpénzen,

s magamnál hordom.

Vért és virágot

Kezemtől behomályló rézkilincsek,

ujjaim börtönében szorongó rögök,

s te víz, ki világra jössz s meghalsz értem,

emlékeztek-e rám, ha cseréppé török?

S ti, szemem foglyai: erdők és madarak,

együtt leszünk-e majd a semleges hazában,

ott lent a földben, egy köztársaságban

élve gyökérrel s fémmel, csont-soványan?

S leszünk-e még, mint e jázmin tavaszban,

boldog kortársai a napsütésnek

s a szélnek, mely mellemre jelet éget?

A vágy, hogy legyünk, támad rohamokban

s testem a földön végighömpölygetné,

vért és virágot gyúrva förgeteggé.

Álmaim folytatói

Csak ők tudják, mily bűnökbe sodortak,

csak ők tudják, a fölmagasztalt asszonyok,

az idő ruganyos ágyában elnyújtózók,

kikre meggyvérű szentek hiába mosolyogtak.

Papír álarcot s kényes ruhákat sose hordtak,

otthonuk volt e város, mint szélnek a lapály,

a Duna-parti hold, fönt a királyi vár,

s műtermek, hol a testük mulandóságától ragyogtak.

Szerettem őket én, mert úgy voltam szabad

közöttük, mint aki folyton csak utazik,

bányák és erdők közt suhan, Nap-sövényt átszakít,

várost hagy hűtlen el, tengert és tejutat, –

vagy mint aki az ég padlásszobáit lakja

hónapokig s a csöndtől megfeketül egészen,

de aztán fölrúg mindent, halottak bölcs utóda,

s örül a pohár víznek egy felé úszó kézben.

Testem s fájdalmaim ápolónői,

ha álmom megszakadt, folytatták álmomat,

a föld árnyai közt keresve kiutat,

rajongóbban, mint kikkel együtt indultam győzni

egy mezítlábas ország nevében, férfimód.

Félig kinyílt szájuk jövőm barlangja volt,

szavak forrásvidéke, mosolygásom hazája,

lombokkal, záporokkal titkosan körülvéve.

Vonulás

Valaki mindig jön,

valaki mindig elmegy;

gyöngyökre lép a távozó

s a gyöngyök szétrepednek.

Az érkező hazát keres

hajadban, szemeidben,

mint akit romok közé szültek

háborús őrületben,

s romok közt nem maradt, mert hívták

vigasztaló vizek;

hívták egy test friss szakadékai:

a távozó utáni sebhelyek.

Fölényes búcsú

Eldobom ezt a varangyos követ,

a föld majd újra tenyerébe kapja.

Eldobom ezt a kővé vált napot,

s nincs kéz, mely érte lonc között kutatna.

Fölényes búcsú időnktől megválni;

lépni a hold síkos padlóira;

s nézni, hogy múltunk szalmafigurái

elijesztenek szelet, madarat.

Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben

nagyon magányos lett az erdő.

Madarak torkában a lángot

elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak,

a szomorúság jászolánál;

baljós tükröket rejt a hegyhát

s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél: most elaludnék

s nem gondolnék semmi örömre,

sem a víz citera-szavára

sem ágyékod villámaira.

De felkönyöklök nyavalyámból,

az elmúlásból felkönyöklök,

s téged látlak, egyetlen élőt,

kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott,

akárcsak egy boglyatüzet;

a nyár, mely olyan zaklató, mint

a szerelem, vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod te

azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:

ha fölnézel, ragyog a Nap

s ki is nyílik, mint egy kapu.

Ezen át lépsz be újra hozzám,

vendégem és varázslóm vagy –

Eláll az eső szívverése

s a fű zöld parazsa fölizzik.

Köznapi alkonyat

Orosz Jánosnak

Kialszik a pulykák vörös lebernyege:

alkonyodik.

Jönnek haza szalmával megrakott kocsik,

s ráalvad a homály a tengelyekre.

A jegenyék, mint kilövésre váró rakéták,

égő holdak felé mutatnak –

Gyerekek suhognak hamvas házak előtt,

csillagai ők az utaknak.

Nem történt itt ma semmi, csak elcsépelték a búzát,

megzaklatták a gépeket, megitatták az állatot;

belenéztek a kútba, hűs vize csillogott,

s pillantásaikat

az ég földjébe elvetették.

Nem történt itt ma semmi,

csak valaki valakire megharagudott,

ráfeszítette volna ellenségét a templomtoronyra,

s örül, ha a templomtornya

elindul így a felhők közé gyalogolva.

Nem történt itt ma semmi, csak valaki a Nap fátylai közt

meglátta kedvese testét és megvakult;

a dél aranyos csúcsán állva a szélre gondolt,

míg arcába a széna gomolygó szála hullt.

A falu fölötti dombon egész nap

a szédület sárga trombitái szóltak:

aki hallotta őket,

megirigyelt a haláltól minden nyarat,

s kertjébe édesgette a villámló rigókat.

Nem történt itt ma semmi, csak éppen hazaértem,

eljutva ennyi otthonos látomásig –

Állok most csak egy száraz orgonafa tövében,

fölnézek rá és kivirágzik.

Völgyeket emelő idő

Nem sír az a madár – csak kiált!

A lassú beszédű fákat túlkiabálja,

s aranykalapács-csőrével

szögeket ver a nyárba.

A gyantacsorgás álmos évszaka ez,

léggömb-idő,

völgyeket emelő idő.

Nem lehet meghalni ilyenkor,

kevés az árnyék,

a homály;

minden fűszál mögött egy nap süt,

vékony tűzpatak folydogál.

S tested is úgy világít itt a fák közt,

mintha csak egyetlen erénye

volna a teljes meztelenség,

e mindent megelőző szépség,

sugárzásával s veszélyeivel.

A nyár a végtelent kitárja:

nyílnak egek s vizek ajtói –

Fakassz egy forrást, el ne menjek

a tengerekbe megmártózni.

A hőség veszett lányai

most kezdenek zaklató táncba –

Marasztalj itt, hol a madár

halandóságunk elkiáltja.

Naphátú bogár száll a fűre,

hogy ábrándjaim folytathassam.

Mindegyik nyár, mit láttam, itt van,

idesüt arcunk udvarára.

Az egész élet nyara itt van,

mert ketten nézzük a világot.

Elragadtatott fákat látok,

de árnyékuk gyászát sehol.

Arcod tavaszában

Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,

magába itta pillantásomat.

Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt

szenvedő bogarak.

Megint a halál mellől pörget vissza

egy boldog forgószél a közeledbe.

Testem kudarcait a reményed legyőzte,

s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

Jó napot kívánok a homlokodnak,

a kétségbeesés ága verte,

jó napot kívánok a kezednek,

a jég narancsát számba tette,

s a lábad jött, áradt a lábad,

mint két folyó, ha medret otthagy,

virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,

üdvözlet futós lábaidnak.

Hirdettem: van utam külön

a világ zavarában s örömében,

de gyöngeségem most elárult,

s nem élhetek, csak arcod közelében.

Csak arcod tavaszában ismerek rá

a földre, mely megújul s élni enged.

Erdők úsztak a fájdalommal szembe,

éneklő erdők s fölismert szerelmed.

Egy templom falára

Fehér falak,

ti függőleges hómezők,

fehér falak,

ti isteni téglalapok,

fölhólyagosodtatok

a zsoltáros szájak szelétől.

Apró mész-buborékok, csönd-kupolák,

az én gyerekhangom is őrzitek.

Énekeltem a vasárnapok tisztaságában,

mint hegyeken futó, gyerekarcú vizek.

A fehér ingnyakú szegények közt

olyan jó volt az ének gyümölcsébe harapni,

mint széllel szembe szaladni.

Néztem a férfiakat:

az ökör előtt ballagókat,

a kazalrakókat,

a májfadöntögetőket:

megilletődve énekeltek.

S tán nem is az Istent dicsérték,

csak a megszólalás örömét,

a száj kinyílásának mámorát

egy egész heti hallgatás után;

a földek jó szagát,

a hajnal cserepébe elültetett Napot,

mennydörgések csordáit,

bikák tömör vállát és homlokát,

a rongyok levetésének ünnepét,

az evés és az alvás örömét…

Égett szájukon a zsoltár teste, mint Dózsa Györgyé,

hosszasan és fenségesen,

lángol még ma is előttem,

hosszasan és fenségesen.

Templomi falak, köztetek emelkedtem

a szegények együgyűbb egébe,

ahol az Isten helyett Nap süt

s földet szánt az ének ekéje.

Önarckép, esőben

Ülök a favágítón, szembe négy jegenyével;

csapkodja arcomat fémes, nyárvégi zápor.

Nincs erőm elrejtőzni villám és víz elől:

elgyengültem az eső jó szagától.

Viszi a szél a fákat

Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom

ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan –

Állok a szenvedés boltajtajában,

a tavasz alvilági kapuiban.

Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét,

az elképzelt angyalok zuhanását,

de most én zuhanok, s fejedtől talpadig

oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság.

Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened?

Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben,

mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem

a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet?

Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,

s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan

s mi így hagy el; szeretnem a Napot:

rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.

Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál

megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután

gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,

itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:

ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,

mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek

s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,

mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,

szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom

ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,

tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,

mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék

hogyan szülik meg a zenét.

A Fekete-tenger partján

Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország!

Hiába gázolok tengerhomokba, s hiába lépek

a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged;

földed a messzeség nagy fái eltakarják.

Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a

magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák –

S ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák

is gyönyörű pusztulással reccsennének magasba.

Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek

s fölényes pusztulásnak? Te kis folyó melletti ország?

Benned sebeztek föl először nők? ártatlan rózsák?

s azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet,

hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervízben,

kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?

Sarkadi imre halálára

Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.

Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.

Önkéntelenül is pusztulást idéz

e zöldbeforduló, korláttalan napon.

Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a

mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.

Drámád a föld alatt tovább nem élheted:

széthasadt koponyád a semmi buboréka.

Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.

Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,

nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.

A fák részegségét csodálja egy madár.

Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa

csonton is átderengő értelme s víziója.

Betegség, ősi botrány

Ismét az ősi botrány, ismét a nyavalyák!

Pokolra fut a vér, hogy megtisztuljon.

S a súlyát vesztett test a fák fölé száll,

hogy végzetéhez idomuljon.

Szemem, mint emlékeit, még látja arcomat,

látja a szenvedést a föltornyozott ágyon;

a rózsák mértanát romboló lángokat

a szélütéses délutánon.

Aztán már nem lát semmit, kitágul, megmered:

egy néma erdőt tükröz s a Nap cserepeit

az agyagdomb fölött; asszonyt és gyermeket,

amint az ősz árnyékát üldözőbe veszik.

Fölemelkednek a fák

Sötét a földi éjszaka,

csak az eget, csak az eget lehet látni –

Fölemelkednek a holdig

az átszellemült fák koronái.

Házam, melyből most kiszöktem,

ott húzódik tövükben, mint a véraláfutás.

Megnövelitek sejtelmeim, ti fák,

homályos jelképei a lángnak,

hogy eltávolodva magamtól, én is szálljak,

s úgy nézzem a világot, mint életem folytatását.

Én nem kaptam külön ajándékot a Földtől,

önmagát adta oda:

sugárzó titkait, ellenállhatatlan éjszakáját,

s mindent, ami meghal valami gyönyörtől.

Őrzöm is örökségem, e testemen kívüli jövőt:

vizek jövőjét, fákét,

ahogy az első tűz bámulói

a félelem emlékét s az elragadtatásét.

Virágvasárnap

Valahol most egy tulipán-szájú

kicsi szamárka ordibál,

hátára odaképzelem magam

s vagyok Jézus király.

Förgeteg-fehér szilvafák közt

máris a borhegyre megyünk,

hozsannázó bokrok fölött

apostol-felhő jön velünk. –

Jártak itt ólom-zord hadak,

állkapcsukat a sár fedi,

sisakjukon, mint sastojáson,

tapos a kis csacsi. –

Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék

homályában bort nyakalunk,

s kőből kihasított fejű

rokonokkal dúdolgatunk:

„Szent István, térdepelj közénk,

magyarok térítő királya,

nagyobb király térített minket,

idők vasából koronája.

De itt vagyunk, de megvagyunk,

nézzük, hogy nő a völgyi búza,

s a szőlővirág hogy kígyózik

fölrepedt, égő homlokunkra.”

Így éneklünk, s az ördöglábú

asztal lesz majd a nagydobunk –

parasztok és Jézus király,

így mulatjuk majd ki magunk.

Sárga madárra vadászok

Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.

Hadd ábrándozzak rólad hosszan e nyárvégi napokban.

Látlak az árny-ivó sövény előtt, szaladsz ki épp a kertbe,

zöldség és hagymaszár kell már csak a levesbe.

A fák szemhéja csukva van, mint bágyadt tyúkoké,

de tőled fölneszelnek s futnának százfelé.

Sürögsz, mint a szegények, kikre örökös munka várt,

s örökségül se hagytak mást, csupán e rohanást.

A Nap: búgócsiga, gyerekjáték az egek asztalán!

Gondolsz-e néha láthatatlan ujjakra, melyek pörgetik,

s csodálkozó szememre? Vagy erre se telik

idődből? Lótsz-futsz anyám helyett, s ez a te vallomásod?

Porzik a vén szőlőföld, kapád ha belevágod.

Porzik a múltam is, gyerekkorom fölébred,

s elhagyott arcaim váratlan ugranak elébed.

Egyik a padláslépcső homályából riadtan;

a másik gyors esők mögül, mikor már a vihar almája letoccsan

s habosan fut a boldog víz, mint én futottam hajdan. –

Naponkint fogy időm, mit veled tölthetek,

múltamból pótolom hát holnapi veszteségem:

követ dobálok kedvedért, átmászok égi kerítésen,

vadászok sárga madárra, Holdat zaklató galambra,

szakadt ruhám a szél titkon majd összevarrja.

Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.

Kik veled élnek ott, általad kedvesebbek. –

Látlak, vizet húzol, s hallom, beszél hozzád a kút,

mint föld alatti tenger, mely kövek közt aludt.

Szőlőhegy, háború előtt

Akkor még nem volt háború

s nem voltak itt ez értelmetlen kövek és gerendák:

a pusztulás anyajegyével megjelölt romok –

A pincék homlokán, fönt, napóra villogott.

Egyetlen hosszú nap volt itt a nyár,

egyetlen hosszú nap volt itt az életem.

Ültem hullámzó cseresznyeágon, drótként kifeszült szeleken

s nem is emlékszem igazán:

gyerek voltam-e vagy madár.

Akkor még nem volt háború

s nem voltak halottaim, kik az idő törmelékei közt

feküsznek, mint a rongybabák –

Vasárnapló legények itták a vad novát

s nézték a csonka Holdat: isteni rézfokos volt,

mit egy betyár az ég gerendájába belevág.

Akkor még nem volt háború

s nem kellett egyetlen szorongás

és egyetlen bosszú bűvöletében élnem –

Úszott a Nap a szarvasok szemében

s szép neve volt a Földnek,

gyermeki szép neve volt.

Birsalmasárga hegy, pincék és seregélyek,

a piros szőlővessző időmön átparázslik.

Mindenütt nyár van most is,

de ez már másik –

visszhangot keresek és társakat, hogy éljek.

Hogy ne legyen sötét

Még látni a merész hidakat

s betonparton a fák

személytelen sorát;

még látni a hazafutó gyerekek arcán

a délutáni hóesést.

De lassan bekormozódik a víz

s a test éjszakája is leszáll.

Az elpusztíthatókra gondolok,

akiket nem véd semmi álom.

Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó

s az egyedüllét, mint a gyászhír.

Az elpusztíthatókra gondolok,

teli van velük a Föld.

Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,

sem a pénz ezüst kerítései,

sem a szerelem.

És hiába halnak meg, mert hiába születtek.

Az elpusztíthatókra gondolok,

csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,

csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

Tavaszi előjáték

A fanyar március, hátrálva téli bálványoktól,

nyomul már felénk, akár a fecske-had –

Fölizzanak déltájt a tűzfalak

s a gyár körüli kőpalánkok.

Tócsák, kültelki vadvizek,

megéltem ismét ezt az órát:

itt járhatok, ahol a kormos utcák

pontosan olyan hosszúak,

ahogy szerelmes lábak elgondolták.

Amerre nézek, mindenütt saját fényességem vakít –

Szárnyaló vízsugárral mossák

a csarnokok ablakait;

s a vékony jegenyék fölött,

a szénnel rajzolt láthatáron

fémgömb villódzik, mint galambbegy

kúpcserepeken vagy faágon.

Mit álmatlanul elvesztettem,

megkeresem most a tavaszban:

nap-üstben olvadó vasakban,

szerelemben, mely megoszt engem,

s ha elárul is, halhatatlan.

Vonat fut, hajrá csak, vonat,

sodródó árny a korafényben,

olyan vagy, mint kalandorarc,

mit irigykedve sokszor néztem.

Ne állj meg, szél dönt sorompókat,

a tavasz gyalog jár, mint Vénusz,

utak és felhők fordulóin

várja az ilyen csavargókat.

Sem halál, sem kőcserép

Mikor már szép lenne a földi nyár

s a csontvázas test szárnyalni tanulna:

korommal temeti be a Nap gödreit

s lefekszik melléd a vérfertőző múzsa.

Csupa seb lesz a szád, a láthatár szemhéja,

a megálmodott fák közt eléd futó vidék,

s vakarózhatsz, akár a bibliai ember:

nem segít sem halál, sem rücskös kőcserép.

Nyári dél

Miféle álom úszkál a szilvafák alatt,

hová a nyár taszít?

Arany csordában járnak a darazsak

inni a vályúig.

A pajta hűs terem, elhagyott ócska színház,

kellékekkel tele.

Kaszák s cséphadarók közé egy paraszt Hamlet

éppen beillene.

Vakít az ól; falára lovat vés egy gyerek

s a lóra katonát.

Galamb-álarcban múzsa röppen a földre le,

s elvezeti lovát.

Egyszerű nyári dél, sárgulsz akár a tök,

szérűkön fölpúpozva;

Aranykor-végi fényed odaégeti testem

árnyát a kertkapukra.

Lehetne vad e föld, játéktalan, borús,

homok- vagy kő-világ,

s be jó, hogy mégsem az! Isten helyett rigók

szállnak a kerten át.

Szabálytalan vers egy földrajztanár halálára

Turista-bakancsban a férfi

átgyalogolt a túlvilágra,

s felesége most sírva nézi,

visszagurult a hátizsákja.

Paprika, sajt, kenyér, szalvéta

fordul ki félszegen a zsákból

s egy Villon-kötet – zöld címlapján

hazátlan nőalak világol.

Tanár úr, kérlek, hova mentél?

a túlvilágon nincsen tenger,

se föld, se földgömb, arány, lépték,

tantárgyadat ott eltörölték.

Én láttalak még a katedrán,

pucér ujjad, akár egy néger,

ott futkosott az egyenlítőn,

árnyéktalanul, pici széllel…

Egy sötét bagoly szárnyverése

szemed immáron eltakarja,

s nem láthatod, hogy vonzó földed,

Afrika, e bronzkori balta,

hogy vág bele az üveg-század

kivilágított éjjelébe.

Kígyókoponya, majomcsontváz

virít a Hold-sátor előtt –

ha arra tévedsz, el ne mélázz,

szörnyeket látó faszobrok

varázsolják el az időt:

rabszolga-századokat űznek

föld alá, déltől estelig;

szegény négerek erdejéből

a gazdag istent kiverik –

Te, halálon túli turista,

holtak közt is földrajztanár,

Afrika sivatag nyarából

száll föléd egy korom-madár.