Barbár őszi vers

1. Ablakpárkányon napfény rozsda… Erdők taraján vér pirosa… Arcok zuhannak ködtükörbe… Szédül a világ megint őszbe. Csillag és szél összeverekszik, ravatalon egy költő fekszik, halott szeretők szeme gyertya, ég a fejénél, csontkéz tartja. Aki megnézi: csönddé válik, sírkő-utcákon fut hazáig, felhőt töröl le homlokáról, s örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.   2. Sárga réteken bikák bőgnek, az őszi napnak felköszönnek, s a vakondtúrást, mint egy sapkát, nyers örömükben égre dobják. Virághamuban lépegetnek, kikericsszagtól részegednek, piros ködben vetkező nőket látnak lebegni, űzik őket. Még álmukban is földobognak, leánytestekért hadakoznak, szarvuk között az arany szalma, mintha a lányok haja volna.   3. Az éjszakában ezüst kések szeletelik föl a vidéket. Bagolysuhanást kettévágnak, szoborfejeket lenyiszálnak. De játék csak a kegyetlenség, halált utánzó elevenség, a Hold is játszik, felhő-székre ül és levelet ír a Földre: „Holnap már én is alászállok, boros komákkal cimborálok, szél-hegedűn, ág-citerán világnak adunk szerenádot.”