Istenképű vihar

Megláthatod az Istent, nézz fel az égre, most öltözik az űrben vihar-feketébe. Pofacsontjai felhők, szempillái is felhők, fogsora csipkés villám – jaj, vicsorog rám. Hova bújjak előle? Szél-keze tengert renget: mennyei tengert s ha leejti, megfullasztja a Földet. Kapualj, kapualj, harapj be engem, kicsap az égi víz, ne kelljen vesznem. Fekete minden, fekete, Miatyánk, egek! Nyerít egy fuvaros ló s a szája elreped. A hájas Bazilika, ha tudna, elszaladna, de ráordít az isten s fogával beleharap. Ablakok, kirakatok, hova tűntek az arcok szemetek mosolyából? Most csak a vihar-isten fekete arca rémlik, mint egy Ítélet-reklám, meg ez a locsogó, rohanó zápor. Szakadó tenger, víz, víz, jajgat a villamos is, szél űzi nyers homályba – S nézd! Ott a fák magasán repül két asztalkendő, fehér madarak szárnya. Száll utánuk a pincér, szegény, pénztelen angyal, kilenc kezével kapkod, harcol a zivatarral. Ablak sikolt a zajba, fölhasadt üveg-ínye, egy virágváza szédül emeletről a vízbe. Tört cserép, fogsor-villám, plakátok kiabálnak: játék-próbáját hirdetik egy hangos pusztulásnak – Kinézek és a szabdalt járdán fölborult asztalok lába, mint döglő teheneké: kirúg az egek felé.