Zavaros délután

Ki emlékszik a napra? Lehet, hogy már csak én. Kettészakadt szivárvány rángott az ég színén. Tél volt még, havas február, de három óra tájt körmös villám karmolta föl irodánk ablakát s a kénes villanásban egy öszvér fölnyögött, húzott a vágóhídra szánalmas lódögöt, kutya loholt utánuk halotti siratónak, nagy bánatában rágta lábát a döglött lónak. Ferencvárosban később hét mozdony is sípolt, jézuskás, fehér füstjük mennyekbe vándorolt, diák-halottak haja lengett melléjük társul, lassú köröket írva még egyszer, búcsúzásul. Számláim félrelökve bolond verseket mondtam, hogy ami megtörténik, ne történjen meg szótlan, soha tanútlanul, a tanút irtó korban – – Álltam a repedt ablak érzékeny négyszögében, patkányt láttam sétálni kicsorbult járdaszélen s egy nőt, ki ijedtében megdermedt, sikított szoknyáját szeme elé kapta s két combja villogott.