Befordulok a fal felé

Botok verik az éjszakát, a rózsák feje beszakad – hová futsz, szarvaslábú szél, zúzmara-kérgű Hold alatt? Az ősz kutyája rád morog, mindkét fogsorát láthatod: alsó fogsora: tört kövek, a felső: durva csillagok. Ne hívj november éjbe ki, ordítani én nem tudok, bagoly-rontás és reszketés ellen, többé már nem tudok. Rongyos a szőlő levele, kikerics-lábú rét topog, véremben a halál úszkál, sodródó tüske-csónakok – – Befordulok a fal felé, álom-freskók izzanak ott, zöld lomb-tüzek közt meztelen vonulnak nyári asszonyok, katicabogár-koszorú villog hajukon s mellüket ág-legyezők takarják el, mint a zászlók az ünnepet – S kiválik a sorukból egy, elnéz a végtelen fele, ujján holdköves zöld gyűrű sajog: szerelem ékszere. Neki adom az életem, menekülésem örömét, mint júdás-csókot úgy adom neki magányom szégyenét, lopjon őszön, halálon át, csodát velem csak ő tehet, zöldes gyűrűje: nyári Hold szikrázzon a világ felett.