Torz áradat

Meggyötört ajtók sírnak, kilincs kilincsre csattan: jönnek az eszelősök, áradnak szakadatlan; jönnek a beteglelkű rímelők, jönnek-mennek, s naponta megutálnak, naponta megszeretnek. Egyiknek bibircsókos, szederjeskék az arca, de egyszerre megszépül, ha versét elszavalja. A másik cifra sálban s rikító bánatával úgy jön, mint papagájos egy vérző papagájjal. A harmadik a púpos, állását vesztett lélek, szétszakadt mosolyok közt dadog egy vádbeszédet. Szemüveg villog? Jön már a mindig röhögő nő, csúnyán levihog mindent, csak azt nem, hogy ő költő. Naponta jönnek-mennek, megalázkodók, büszkék; hoznak költeményt, prózát, hozzák a lelkük üszkét; széthasadt világoknak maradék jaját, kínját, vonagló verseikben torkukkal elsikítják. Szerelmek, megcsalt vágyak sírnak belőlük, mintha harmattól hűvös réten seregnyi galamb sírna. – Nem lesznek soha költők, nem jelenik meg versük; drámájukat a sorsuk zokogja el helyettük. Őrült reménnyel mégis naponta írnak, sírnak, bízván, hogy majd az élet formát ad álmaiknak, s a megkavart világra azért parancsol békét, mivelhogy ők akarják, mivelhogy ők remélték.