Altatópor

Altatóportól kábán fekszem a kórház ágyán s várom, hogy tán a csendnek lepkéi rám libegnek. Várom, hogy majd az álom testemre rátaláljon és mint egy szép halottat hűvös szemébe zárjon. Álomporok, ti mérgek, már csak veletek élek, minthogyha asszonyokkal – élnék bús vigaszokkal. Lehet, hogy egyszer szépen megbutítják vérem s robbanóporrá váltok idegem rendszerében. Úgy nyugtattok, hogy lassan pusztítotok az agyban, de hogyha elmulasztlak bevenni, hánytorgok csak. Hánytorgok, mint kit férgek marnak priccsén az éjnek, és hadonászó álmok köribém kést dobálnak. Mi bajod van, te lélek? Micsoda vad emlékek kínozó kamrájának utóélményét éled? Gyerekkor száz félelme ragadt az idegembe? A tudatom alján romlott emlékként lerakódott? Csalódások hullái foszlottak bennem máig? Háború? Napi harcok vágnak rám torzult arcot? Sebzett a világ fája, én vagyok egyik ága: s életét élve rejtem baját az idegekben? Álomporok, ti mérgek, veletek meddig élek? Mikor lesz minden rendben a világban és bennem?