Esőt váró koldus

Megöl a meleg, emberek. Nyáron még koldulni se jó. Zománcos, fehér hőségtől sajog a szemgolyó. Hiába húzódom félre, hűsöt a kirakat sátra sem ad: arany-mankóin oda is utánam biceg a nap. Aludni volna jó, ám, ha elalszom – végem. Nem könyörül senki se rajtam s nem lesz még sörre se pénzem. De ha már nem alhatok, akkor azok a lábak, a lábak, a körúton vonuló, robotos lábak nyugodhatnának, s ne kaszálnának előttem már. Mert én csak lábakat látok mindenütt s mindeneknek. Mögülük lesek az égre, nem gyűlik-e a felleg, s a reszkető homályból lesz-e már, lesz-e zápor? Ó zápor, nyári zápor, szakadó gyönyörűség, úgy várlak, mintha veled pénz hullana, csicsegő pénz. Te vagy az őrjítő lábakat eltüntető, hogyha te hullasz: nem vagyok kéregető. Nem alázkodom s nem köszönök: tízperces ünnep te vagy: kidugom megfürdetni mindkét falábamat, s így lesz Balaton-partja nékem az utca sarka. Ó, zápor, nyári zápor, előled asszonyok futnak, nem ontják rám varázsát ilyenkor illatuknak; s nem is jut eszembe, hogy már csók nélkül halok meg én, s leszek elszáradt bodza, fekete könnyel letördelt ágam hegyén. Ó, zápor, nyári zápor, teveled jó a világ, megtisztít s jókedvre biztat suhogó, szép muzsikád. Fáradt szemem is kiragyog s nézi, mint egy csodát: láb nélkül fut a szél, szökken tócsákon át; láb nélkül fut a villamos, nem, mint eddig futott – láb nélkül járnak azok is, akiktől koldulok.