Lovas legény a Margit-hídon

Villamosok s autók csődületében, a karcsú Margit-hídon át egyenest a májusi égbe meneteltek a katonák. Egy … kettő,   meneteltek a katonák. S mögöttük, mint rangjától megvált tábornok: egy fehér lovú legény léptetett… Lova mustrált, csapott farú volt, szomorú. Hajadonfővel, félkabátban lovagolt, vállán hátizsák, kezéből pálca virágzott ki, illatos, hajló fűzfaág, leveles végű   fűzfaág. Ki tudja, honnan jött s lovával vásárba, vágóhídra ment? Oly hanyagul ült szőrén, mintha őt szolgálná a regiment, az elöljáró   regiment. A hídkorlátnál lányok álltak, szeme feléjük verdesett, de mikor énekelni kezdtek a bakák, velük énekelt, hangosan   velük énekelt. Először azt fújta, mit ők is, orgonatépő, hű szerelmet, de hamarosan megunhatta, mert maga kezdett újra egyet, csiklandósabb dalt,   lelkesebbet. Lefüggönyzött autók búgva rá-rádudáltak? – nem figyelt. Teherkocsik horkantásában hamisan tovább énekelt, kedvére   tovább énekelt. A járdaszélre szédült fényből bámultam meg és jólesett, hogy Külön Örömét dalolja valaki lám a Zaj felett, a csattogó   világ felett. S azt vártam már, hogy hátranézzen a századból egy katona és fegyelmezett arcába dőljön a lovas legény mosolya, kérkedő   kamasz mosolya, s a rácsorduló, arany kedvet felezze ő is majd tovább, hogy céljukig már hahotázva mehessenek a katonák a virágtalan   katonák. Azt vártam, hogy a legény kedve megsokszorozva szétlobog s teli szájjal nevetnek vissza budai, ráncos házsorok mosdatlan,   ráncos házsorok. Azt vártam, hogy nevet a város: kalauzlány, szeneslegény s átvigyorog a vörös lócomb húsboltok zöldes üvegén, villogó,   zöldes üvegén… Ment a legény a táncos hídon, Külön Örömét kidalolta. Mögötte sugár-lovon lépdelt Tavasz, a fegyverhordozója, zöld szemű   fegyverhordozója.