Őszi szérűn

Fekete legyek dongnak az udvar légterében. Mézsűrű, sárga fénytől lustán rebeg a szárnyuk. Szemfüles jércék nyakukat vékonyítják, s aprókat fölugorva vadászgatnak utánuk. Eljött hát újra az ősz. Szérűnkön kiterítve babhüvely pöndörödik, rá kell csak cséppel verni s fehér félholdak: babszemnyi csillagocskák villanva szállnak égre társukat megkeresni. Hol vagytok, gyerek-lázak? Nem érzem melegetek. Illatos szénaboglya tövében kuporogva, távoli szívvel gondolok vissza már csak sorsomhoz hozzávénült, dolgos kis napjaimra. Csukódj be, szelíd emlék! Nincs közöm semmihez sem. Idegen ez a szérű, idegen kazla, fája. Szédelgő legyek raja az undort hozza, s hártyás szárnyukon fertőz ragacsos, bomló trágya. Ez hát az otthon, a drága? Futnék most messze tőle. Futnék tágabb és tisztább szérűkre, udvarokra: vinném apámat s reményét velem együtt – moslékos ólak között ne haljon meg naponta. Csordul az őszi fény, ragyog a kék szabadság. Szemem lefoszló ágak rácsán át égre röppen, ahol megejtő, konok-szép ősi rendben vadludak szállnak együtt sugaras gyönyörökben.