Tűz

Kis dombon áll az Anna-templom, karcsú, magas a tornya. Ablakából messzire látni, egész a zöld Bakonyra. Egy régi nyáron tűzőr voltam s fentről lestem a tájra: nem robban-e ki valahol mezőtűz lázadása. Láttam én mindent, csak tüzet nem… Hanem egy napon mégis azt hittem, kigyúl a világ s elégek benne én is. A templomtövi kertes házban, álmos fák hűse alól előlépett egy fiatal nő, nyújtózva, álmatagon. S megállt az édes ég alatt, szembe velem s a nappal; ledobta kék fürdőzőjét egyetlen mozdulattal, s minthogyha testi szerelem aléltatná el éppen: napozni kezdett meztelen a fények édenében. Lehunyott szemmel napozott s megadó mellét, combját égből suhanó nap-tüzek gyönyörrel körülfolyták. Kigyúlt az asszony, nagy haja hulló, fekete láng volt, csókos nyakán a szerelem fehér lángokkal lángolt. Égett az asszony… távcsövem bűvös körében égett, egy karnyújtásnyi messziről éreztem, holttá éget. Mit bántam volna én, világ, bágyadt rét, búzatábla, ha akkor szédültök bele örvényes, gonosz lángba. Kamasz szememmel én csak őt, az égő asszonyt láttam, s szívem, mint tűzjelző harang, őrjöngött egymagában.