Ördögpille, 1957

Falusi délután

Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat.

Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat.

A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom,

szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon.

Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét,

totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét.

A kertben kutya jár? – rebbennek a tyúkok,

széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog.

Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad,

szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag,

farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét,

a csordán egy tinó szúrta ki a szemét.

Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább,

újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át,

van abban épp elég lelket borzongató:

rossz hír, gond, háború, nem embernek való.

Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad,

a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt.

A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált

példaként fonnyad el, mint megfeszített virág.

Határba aki ballag, határból aki jön,

látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön.

De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga,

megáll előtte, nézi, bennreked a szava,

zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék

és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért,

követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja

s elszalad, elszalad, de hallja hét napig:

valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.

Ördögpille

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

ne nézz vissza a fordulónál,

ne áruld el, hogy visszajössz

s ha szólnék, visszaszólnál.

Piros homály csapkod utánad:

ördögpille vérselyem szárnya,

bújj el mögé, hogy így lehess

szemem örökös látomása.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

ne tudjam soha, hova készülsz,

milyen utcákba jársz s milyen

tükrök csöndjébe szédülsz.

Lábad alatt muzsika ébred –

ne tudjam soha, kinek szánod

sejtelmes sürgésed és kényes

énekesmadár topogásod.

Futottam én valaha tőled,

büntettelek nyíltan, titokban,

add vissza most a büntetést,

míg van öröm a fájdalomban.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

látom most is egy búcsúzásod:

lépdelsz s mögötted fal zuhan,

vörös homály, téglapor, átok.

Pihenés patakparton

Mint kerek betonkeverő,

forog ott fönn a nyári nap;

dőlnek belőle remegő,

finom anyagú sugarak.

Egy patak partján hűsülök,

árnyékot vet a parti sás.

Szemembe piros derű gyűl:

katicabogár-villogás.

Dél van, kábító június,

delelni ledől a világ,

csupán az erdő fekszik ki

a dombra, süttetni magát.

Ritkás széliben rózsaszín

csorda ácsorog – s tehenek

lelógó farka meg-meging,

mint lusta harangkötelek.

Pihen, hever a pásztor is,

újságot forgat álmosan.

Kutyája vízben lefetyel,

tűzpipacs nyelve lázban van.

Boldog vagyok, mert szép a nyár

s végre nyűg nélkül lehetek.

Ahhoz se kell most értenem,

mit a világból megvetek.

Csak hang, csak szín, csak mozdulat

férkőzik hozzám – épp elég,

hogy én dúdoljam nektek el

a pompázó nyár énekét. –

Kotyog a patak… hallgatom,

vizében kölökgólya áll,

lábát csiklandja liliom,

s átfonja selymes békanyál.

Éjjeli utazás

Siklott a gyors a süket tájon,

s jajongva hagyott mindent hátra:

a jegenyék, mint kuglibábuk

dőltek bele az éjszakába.

Ablaknál álltam s émelyegve

ki-kilestem a sötétségbe:

jön-e a Hold, és jön-e véle

kígyózó, csillag-szerelvénye.

S jött-jött a Hold az égi pályán:

tündöklő érc, rakéta-mozdony;

felhőnyi füstje szakadozva

készülődött, hogy lecsapódjon…

Lassan álmosság-pernye hullt rám,

s a bőrülésen hátradűltem.

Félálmomban a bakterházak

ott fönn villództak már az űrben.

Tűz

Kis dombon áll az Anna-templom,

karcsú, magas a tornya.

Ablakából messzire látni,

egész a zöld Bakonyra.

Egy régi nyáron tűzőr voltam

s fentről lestem a tájra:

nem robban-e ki valahol

mezőtűz lázadása.

Láttam én mindent, csak tüzet nem…

Hanem egy napon mégis

azt hittem, kigyúl a világ

s elégek benne én is.

A templomtövi kertes házban,

álmos fák hűse alól

előlépett egy fiatal nő,

nyújtózva, álmatagon.

S megállt az édes ég alatt,

szembe velem s a nappal;

ledobta kék fürdőzőjét

egyetlen mozdulattal,

s minthogyha testi szerelem

aléltatná el éppen:

napozni kezdett meztelen

a fények édenében.

Lehunyott szemmel napozott

s megadó mellét, combját

égből suhanó nap-tüzek

gyönyörrel körülfolyták.

Kigyúlt az asszony, nagy haja

hulló, fekete láng volt,

csókos nyakán a szerelem

fehér lángokkal lángolt.

Égett az asszony… távcsövem

bűvös körében égett,

egy karnyújtásnyi messziről

éreztem, holttá éget.

Mit bántam volna én, világ,

bágyadt rét, búzatábla,

ha akkor szédültök bele

örvényes, gonosz lángba.

Kamasz szememmel én csak őt,

az égő asszonyt láttam,

s szívem, mint tűzjelző harang,

őrjöngött egymagában.

Boros Anna

Boros Anna bársonynyereg,

nem ül arra minden gyerek,

aki ráül, jól megülje,

hogy a vadőr le ne lüjje.

Boros Anna bontott haja

erdő alját beborítja,

beborítja, akit szeret:

földönfutó falevelet.

Boros Anna, Boros Anna,

vörös kendőd ne vidd haza,

vörös kendőd, vörös szárnyad,

megkínzóid otthon várnak.

Gyere inkább cigányéjbe,

tornyos város sűrűjébe,

elűzötten, bársonyosan,

ha árván is, hatalmasan.

Őszi szérűn

Fekete legyek dongnak az udvar légterében.

Mézsűrű, sárga fénytől lustán rebeg a szárnyuk.

Szemfüles jércék

nyakukat vékonyítják,

s aprókat fölugorva vadászgatnak utánuk.

Eljött hát újra az ősz. Szérűnkön kiterítve

babhüvely pöndörödik, rá kell csak cséppel verni

s fehér félholdak:

babszemnyi csillagocskák

villanva szállnak égre társukat megkeresni.

Hol vagytok, gyerek-lázak? Nem érzem melegetek.

Illatos szénaboglya tövében kuporogva,

távoli szívvel

gondolok vissza már csak

sorsomhoz hozzávénült, dolgos kis napjaimra.

Csukódj be, szelíd emlék! Nincs közöm semmihez sem.

Idegen ez a szérű, idegen kazla, fája.

Szédelgő legyek

raja az undort hozza,

s hártyás szárnyukon fertőz ragacsos, bomló trágya.

Ez hát az otthon, a drága? Futnék most messze tőle.

Futnék tágabb és tisztább szérűkre, udvarokra:

vinném apámat

s reményét velem együtt –

moslékos ólak között ne haljon meg naponta.

Csordul az őszi fény, ragyog a kék szabadság.

Szemem lefoszló ágak rácsán át égre röppen,

ahol megejtő,

konok-szép ősi rendben

vadludak szállnak együtt sugaras gyönyörökben.

Lovas legény a Margit-hídon

Villamosok s autók csődületében,

a karcsú Margit-hídon át

egyenest a májusi égbe

meneteltek a katonák.

Egy … kettő,

meneteltek a katonák.

S mögöttük, mint rangjától megvált

tábornok: egy fehér lovú

legény léptetett… Lova mustrált,

csapott farú volt, szomorú.

Hajadonfővel, félkabátban

lovagolt, vállán hátizsák,

kezéből pálca virágzott ki,

illatos, hajló fűzfaág,

leveles végű

fűzfaág.

Ki tudja, honnan jött s lovával

vásárba, vágóhídra ment?

Oly hanyagul ült szőrén, mintha

őt szolgálná a regiment,

az elöljáró

regiment.

A hídkorlátnál lányok álltak,

szeme feléjük verdesett,

de mikor énekelni kezdtek

a bakák, velük énekelt,

hangosan

velük énekelt.

Először azt fújta, mit ők is,

orgonatépő, hű szerelmet,

de hamarosan megunhatta,

mert maga kezdett újra egyet,

csiklandósabb dalt,

lelkesebbet.

Lefüggönyzött autók búgva

rá-rádudáltak? – nem figyelt.

Teherkocsik horkantásában

hamisan tovább énekelt,

kedvére

tovább énekelt.

A járdaszélre szédült fényből

bámultam meg és jólesett,

hogy Külön Örömét dalolja

valaki lám a Zaj felett,

a csattogó

világ felett.

S azt vártam már, hogy hátranézzen

a századból egy katona

és fegyelmezett arcába dőljön

a lovas legény mosolya,

kérkedő

kamasz mosolya,

s a rácsorduló, arany kedvet

felezze ő is majd tovább,

hogy céljukig már hahotázva

mehessenek a katonák

a virágtalan

katonák.

Azt vártam, hogy a legény kedve

megsokszorozva szétlobog

s teli szájjal nevetnek vissza

budai, ráncos házsorok

mosdatlan,

ráncos házsorok.

Azt vártam, hogy nevet a város:

kalauzlány, szeneslegény

s átvigyorog a vörös lócomb

húsboltok zöldes üvegén,

villogó,

zöldes üvegén…

Ment a legény a táncos hídon,

Külön Örömét kidalolta.

Mögötte sugár-lovon lépdelt

Tavasz, a fegyverhordozója,

zöld szemű

fegyverhordozója.

Vesd meg magad

Vesd meg magad, mert mindent elfelejtesz,

s a felejtésben sorsot nem találsz. –

Karó vagy, melyről elrepül a varjú

s végül utána szállsz.

Vesd meg magad: homlokodon a hold lép,

semmi-hegedű szólal, ha nagyon akarod,

de tisztes kenyered nem tudod megkeresni,

se bolyhos takaród.

Cigánnyal álmodsz? fényes, pénzvértű, kis halakkal?

Egész nap szerencsét vársz s lesed az utcasarkon

a jácint-testű angyalt: kábítson új csodákkal

s hússal is jóllakasson.

Vadkacsa

Feljön a felszínre s úszkál,

csőréről vízgyöngy cseppen.

Fejét kapkodva nézi,

nincs-e veszély

a közelben.

Nád zörren? Emberi hang szól?

Sejtelmek szirénáznak?

Bukik a vízbe vissza,

mélyére halott homálynak.

Úgy menekül

s úgy merül el,

minthogyha gyönyörűség

s testi kéj volna a fürge,

izgatott menekülés.

Úgy menekül

s úgy merül el,

mintha a gyávasága

lenne a harc: az ős-sors

fordított lázadása. –

Riadt madár,

te menekülő,

be irigyeltek rég:

szöktem én is az élet elől,

de nem volt menedék.

Nem volt kék csöndű víz,

nem volt halszagú mély

s reám a küzdelem maradt,

a folytonos veszély.

Maradt a szembefordulás

mindennel, ami van,

hogy az eljövő jónak így

megtarthassam magam.

Lehet, hogy szép dacom,

az is csak gyengeség,

de hát ember vagyok:

nincs másban menedék.

Esőt váró koldus

Megöl a meleg, emberek.

Nyáron még koldulni se jó.

Zománcos, fehér hőségtől

sajog a szemgolyó.

Hiába húzódom félre,

hűsöt a

kirakat sátra sem ad:

arany-mankóin oda is

utánam biceg a nap.

Aludni volna jó,

ám, ha elalszom – végem.

Nem könyörül senki se rajtam

s nem lesz még sörre se pénzem.

De ha már nem alhatok,

akkor

azok a lábak,

a lábak, a

körúton vonuló,

robotos lábak

nyugodhatnának,

s ne kaszálnának

előttem már.

Mert én csak lábakat látok

mindenütt s mindeneknek.

Mögülük lesek az égre,

nem gyűlik-e a felleg,

s a reszkető homályból

lesz-e már, lesz-e zápor?

Ó zápor, nyári zápor,

szakadó gyönyörűség,

úgy várlak,

mintha veled

pénz hullana,

csicsegő pénz.

Te vagy az őrjítő

lábakat eltüntető,

hogyha te hullasz:

nem vagyok kéregető.

Nem alázkodom s nem köszönök:

tízperces ünnep te vagy:

kidugom megfürdetni

mindkét falábamat,

s így lesz Balaton-partja

nékem az utca sarka.

Ó, zápor, nyári zápor,

előled asszonyok futnak,

nem ontják rám varázsát

ilyenkor illatuknak;

s nem is jut eszembe, hogy már

csók nélkül halok meg én,

s leszek elszáradt bodza,

fekete könnyel

letördelt ágam hegyén.

Ó, zápor, nyári zápor,

teveled jó a világ,

megtisztít s jókedvre biztat

suhogó, szép muzsikád.

Fáradt szemem is kiragyog

s nézi, mint egy csodát:

láb nélkül fut a szél,

szökken tócsákon át;

láb nélkül fut a villamos,

nem, mint eddig futott –

láb nélkül járnak azok is,

akiktől koldulok.

Négy sor, hajnalban

Mint feszes kemény ingmellről a gomb –

a vasalt égről lepattan a Hold

s illatos völgyi fűben elveszik,

hajnali szeretők hiába keresik.

Motyogók

Nyöszörgő villamosokon

s elszabadult utcáin Budapestnek,

jönnek elém márványos arccal,

akik magukban beszélgetnek.

Mint a magoló diákoknak,

szemük lebágyad, jár a szájuk,

mintha csak nem evilágból való

ördöggel folyna ősvitájuk.

Sovány kosarú nénikék

motyognak ki az utcazajból

s ránduló arcuk visszarémlik

a csúfolódó kirakatból.

Nők jönnek, mozgó csípejű,

elringató-szerelmű szépek

s kísértés közben borzongok meg,

hogy ők is, ők is dödörésznek.

S a nagy színész, ki tegnap este

fölzaklatta a közönséget,

magátfeledve, utcahosszat

valami titkot kibeszélget.

Mit beszéltek ki, motyogók?

Mit beszélsz ki te, nénike,

míg a piacról mész haza?

Pénzed osztod be télire,

ne legyen vődnek panasza

s nyolcszáz forintból jusson is

ruhára, szénre, kosztra is?

Mit beszéltek ki, motyogók:

hajnal-csípejű asszonyok,

tört-virágszemű asszonyok?

Árva szerelem szavait

ismétlitek el, kedvesek?

Vagy épp hazudni készültök

a gyanakodó kedvesnek?

Mit beszéltek ki, motyogók?

Miket motyogsz ki, nagy színész?

A régen írt tragédiák

időzített döbbenetét?

Vagy tán a vad, a mindig-kész

remény zöld villogású szavait,

melyektől a letérdelt lélek

lázadóvá magasodik?

Mit beszéltek ki, motyogók?

Ez idegbajos századot?

E háborús, kenyérjegyes,

emberpróbájú századot?

Jöttök, jöttök az utcán szemközt

s megszólít hangos gondotok –

azt mondjátok, mit nékem kéne,

ha üvöltök, ha dadogok.

Zápor

Gyerekek visítoznak,

iszkolnak hazafelé.

Mogorva vihar csapkod

feléjük villám-bottal.

Szalad a kotlósunk is

haza a kertek alól;

gömbölyű kiscsibéi

fölsíró sárga gyöngyök.

Zápor jön, bika-mérgű,

fehér tajtékú zápor –

menedékhelyet hajszol

minden ég alatt élő.

Csak apám szánt nyugodtan:

öreg már menekülni –

vakrozsdás ekevasán

habzik is ím a zápor.

Kalapját feltornyozza

s az ökrök oldalához

húzódva nézi, nézi

a vízzé vált világot.

Ökörszag s fényes eső

kavarog körülötte:

mintha a tájba mosva

guggolna mindörökre.

Altatópor

Altatóportól kábán

fekszem a kórház ágyán

s várom, hogy tán a csendnek

lepkéi rám libegnek.

Várom, hogy majd az álom

testemre rátaláljon

és mint egy szép halottat

hűvös szemébe zárjon.

Álomporok, ti mérgek,

már csak veletek élek,

minthogyha asszonyokkal –

élnék bús vigaszokkal.

Lehet, hogy egyszer szépen

megbutítják vérem

s robbanóporrá váltok

idegem rendszerében.

Úgy nyugtattok, hogy lassan

pusztítotok az agyban,

de hogyha elmulasztlak

bevenni, hánytorgok csak.

Hánytorgok, mint kit férgek

marnak priccsén az éjnek,

és hadonászó álmok

köribém kést dobálnak.

Mi bajod van, te lélek?

Micsoda vad emlékek

kínozó kamrájának

utóélményét éled?

Gyerekkor száz félelme

ragadt az idegembe?

A tudatom alján romlott

emlékként lerakódott?

Csalódások hullái

foszlottak bennem máig?

Háború? Napi harcok

vágnak rám torzult arcot?

Sebzett a világ fája,

én vagyok egyik ága:

s életét élve rejtem

baját az idegekben?

Álomporok, ti mérgek,

veletek meddig élek?

Mikor lesz minden rendben

a világban és bennem?

Karácsonyi készülődés

Azt mondják, holnap lesz karácsony…

Égi fenyőfám fölcicomázom

csillaggal, angyalhaj-felhőkkel,

tulipán-szívű csengőkkel.

S alárakom a kerek Földet,

ajándékként ígért jövőnket,

kicsomagolt, vad álmainkat,

értük vérző halottainkat,

lemondásaink jaj-nyugalmát,

mint horpadt, sápadt aranyalmát.

Aztán majd én is alá állok,

és míg a tündér fényesség lobog,

gajdolok, mint kancsal pásztorok.

Hóhullásban

Hullnak a pelyhek egyre-egyre,

fehér körökben keringőzve,

szempilláidra zuhannak,

elalélnak és meghalnak.

Nézem a pillád lágy ívét,

mint gyönge virágkerítést,

s mögötte azt a kertet,

mely télben is melenget.

Csendes az este, menjél be,

hullongó álom hintsen be,

öröm száll a pelyheken;

hóhullás a szerelem.

Torz áradat

Meggyötört ajtók sírnak,

kilincs kilincsre csattan:

jönnek az eszelősök,

áradnak szakadatlan;

jönnek a beteglelkű

rímelők, jönnek-mennek,

s naponta megutálnak,

naponta megszeretnek.

Egyiknek bibircsókos,

szederjeskék az arca,

de egyszerre megszépül,

ha versét elszavalja.

A másik cifra sálban

s rikító bánatával

úgy jön, mint papagájos

egy vérző papagájjal.

A harmadik a púpos,

állását vesztett lélek,

szétszakadt mosolyok közt

dadog egy vádbeszédet.

Szemüveg villog? Jön már

a mindig röhögő nő,

csúnyán levihog mindent,

csak azt nem, hogy ő költő.

Naponta jönnek-mennek,

megalázkodók, büszkék;

hoznak költeményt, prózát,

hozzák a lelkük üszkét;

széthasadt világoknak

maradék jaját, kínját,

vonagló verseikben

torkukkal elsikítják.

Szerelmek, megcsalt vágyak

sírnak belőlük, mintha

harmattól hűvös réten

seregnyi galamb sírna. –

Nem lesznek soha költők,

nem jelenik meg versük;

drámájukat a sorsuk

zokogja el helyettük.

Őrült reménnyel mégis

naponta írnak, sírnak,

bízván, hogy majd az élet

formát ad álmaiknak,

s a megkavart világra

azért parancsol békét,

mivelhogy ők akarják,

mivelhogy ők remélték.

Kék hó, kék madár

Kék a hajnali hó,

kék a hajnali szél,

kék a nők szeme alján

a patkós hold-karéj.

Bujkál a villamos,

kék barlang most az utca,

ha szállna száz madár,

gyöngy-villámként suhanna.

A hólapátolók

körmüket fújják fázva,

mert kék az is, mint széthullt

csillagok kék szilánkja.

Megyek munkába reggel,

nincs semmi vígaszom,

csak a hó katonazenéje

a csontkemény hídon.

Asszonyom fölkel, mosdik,

csipogó vize kékes –

kintről ibolya árnyak

hajolnak a szeméhez.

Megáll és rámgondolván

egy percre meg is retten:

nem keresem-e sorsomat

ibolyakék szemekben?

Aztán egy nagyot sóhajt,

továbblép s tűnődően

dúdol egy kék madárról,

ki sétál kék mezőben.

Cseresznye-ballada

Piros csillag, egy szem cseresznye,

rigó csőrében hova szállsz?

A rigó csőre csont-koporsó,

fúródik veled végtelenbe.

Kicsattantál, meggömbölyödtél,

akartál lenni piros kedvem

s lenyakaztak: most véres fej vagy,

barbár jelkép balladás versben.

Nézek utánad s magam látom:

fölkap, elvisz az Idő csőre:

látomás leszek eltűnőbe,

s amit itt hagyok, minden az lesz.

Befordulok a fal felé

Botok verik az éjszakát,

a rózsák feje beszakad –

hová futsz, szarvaslábú szél,

zúzmara-kérgű Hold alatt?

Az ősz kutyája rád morog,

mindkét fogsorát láthatod:

alsó fogsora: tört kövek,

a felső: durva csillagok.

Ne hívj november éjbe ki,

ordítani én nem tudok,

bagoly-rontás és reszketés

ellen, többé már nem tudok.

Rongyos a szőlő levele,

kikerics-lábú rét topog,

véremben a halál úszkál,

sodródó tüske-csónakok – –

Befordulok a fal felé,

álom-freskók izzanak ott,

zöld lomb-tüzek közt meztelen

vonulnak nyári asszonyok,

katicabogár-koszorú

villog hajukon s mellüket

ág-legyezők takarják el,

mint a zászlók az ünnepet –

S kiválik a sorukból egy,

elnéz a végtelen fele,

ujján holdköves zöld gyűrű

sajog: szerelem ékszere.

Neki adom az életem,

menekülésem örömét,

mint júdás-csókot úgy adom

neki magányom szégyenét,

lopjon őszön, halálon át,

csodát velem csak ő tehet,

zöldes gyűrűje: nyári Hold

szikrázzon a világ felett.

Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje –

nem iszik feketét.

Anyámnak fáj a feje –

nem szed be porokat:

szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal

söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

jött-ment idegenek?

Anyám az ijedtségtől

dadog és bereked.

Sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze:

ne bántsa többé senki,

félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel,

s nem jut el sehova.

Szegénység csillagától

sebes a homloka.

Vállára még az orgona-

virág is úgy szakad,

mintha csak teher lenne,

jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

zene szól, muzsika,

anyám csönd-sivatagján

el kell pusztulnia.

Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá:

„segítek, azért jöttem.”

Anyámnak fáj a feje –

anyámnak fáj a Semmi.

Anyám fekete rózsa,

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi –

Bejön egy madár érte,

s csőrében elviszi.

Zavaros délután

Ki emlékszik a napra? Lehet, hogy már csak én.

Kettészakadt szivárvány rángott az ég színén.

Tél volt még, havas február, de három óra tájt

körmös villám karmolta föl irodánk ablakát

s a kénes villanásban egy öszvér fölnyögött,

húzott a vágóhídra szánalmas lódögöt,

kutya loholt utánuk halotti siratónak,

nagy bánatában rágta lábát a döglött lónak.

Ferencvárosban később hét mozdony is sípolt,

jézuskás, fehér füstjük mennyekbe vándorolt,

diák-halottak haja lengett melléjük társul,

lassú köröket írva még egyszer, búcsúzásul.

Számláim félrelökve bolond verseket mondtam,

hogy ami megtörténik, ne történjen meg szótlan,

soha tanútlanul, a tanút irtó korban – –

Álltam a repedt ablak érzékeny négyszögében,

patkányt láttam sétálni kicsorbult járdaszélen

s egy nőt, ki ijedtében megdermedt, sikított

szoknyáját szeme elé kapta s két combja villogott.

Istenképű vihar

Megláthatod az Istent,

nézz fel az égre,

most öltözik az űrben

vihar-feketébe.

Pofacsontjai felhők,

szempillái is felhők,

fogsora csipkés villám –

jaj, vicsorog rám.

Hova bújjak előle?

Szél-keze tengert renget:

mennyei tengert s ha leejti,

megfullasztja a Földet.

Kapualj, kapualj,

harapj be engem,

kicsap az égi víz,

ne kelljen vesznem.

Fekete minden, fekete,

Miatyánk, egek!

Nyerít egy fuvaros ló

s a szája elreped.

A hájas Bazilika,

ha tudna, elszaladna,

de ráordít az isten

s fogával beleharap.

Ablakok, kirakatok,

hova tűntek az arcok

szemetek mosolyából?

Most csak a vihar-isten

fekete arca rémlik,

mint egy Ítélet-reklám,

meg ez a locsogó,

rohanó zápor.

Szakadó tenger, víz, víz,

jajgat a villamos is,

szél űzi nyers homályba –

S nézd! Ott a fák magasán

repül két asztalkendő,

fehér madarak szárnya.

Száll utánuk a pincér,

szegény, pénztelen angyal,

kilenc kezével kapkod,

harcol a zivatarral.

Ablak sikolt a zajba,

fölhasadt üveg-ínye,

egy virágváza szédül

emeletről a vízbe.

Tört cserép, fogsor-villám,

plakátok kiabálnak:

játék-próbáját hirdetik

egy hangos pusztulásnak –

Kinézek és a szabdalt járdán

fölborult asztalok lába,

mint döglő teheneké:

kirúg az egek felé.

Fekete csikó

Elszakította a kötelet

a fekete csikó,

négy lába: négy harang volt

fölkongatta az udvart

a fekete csikó.

Galambok, fehér szikrák,

röppentek fel előle

félelmes zűrzavarral –

s alkonyodó tetőkre

hulltak le sisteregve.

Nézték a táncos csikót,

fekete rokonukat –

néztük mi is, suhancok,

s bent a szívünkben hallottunk

valami vad harangszót.

Dinnyét zabáltunk, pirosat,

s hajigáltuk a héját:

robbantak csikó testen

zaklató, zöld rakéták.

Sörénye kigyúlt tőlük

s két szeme: sötét bogáncs,

forgott, minthogyha szél fúj

fekete pusztákon át.

Nem volt senki se otthon,

ki ránk parancsolt volna,

mienk volt a robajos szérű,

s a pogányság hatalma.

Kezünkben ostor, szánkon kiáltás,

ördögök, vadak lettünk

s már nem a fekete csikót:

a világot ütöttük:

a kazlakat, a fákat,

az isten-szemű holdat,

járják a csikó-táncot,

míg holtan le nem rogynak.

Sárga ördög a Nap

Az asztal lapja piros, sugaras cimbalom –

sárga ördög a Nap, táncol az asztalomon,

lábától por verődik, finom nyüzsgésű por

s a fölzavart porban egy tulipán fuldokol.

Mindent fölgyújt a nyár, hol vagytok, madarak?

Csontig csapó tüzek szállnak az ég alatt.

Lovak pofája habzik, mintha sört ittak volna,

betérve egy barna, zümmögő italboltba.

A körutak fölött elnyúlt, meghalt a szél,

autók virág-kereke lefonnyad, elalél,

kátrányszag émelyít, mint dögös liliomszag

s ha netalán elájulsz, fölötted fagylaltoznak.

Fejedet kapkodod? Tüzet látsz mindenütt:

a kirakatban égnek, trombiták, hegedűk,

s nézd csak az újságárust, máglyán ül, kiabál,

újságok fehér lángja lobog vállainál.

Ördög nyár, pusztító! Hűvös szobákban jó csak,

hol zöld húsú növények bókolnak, imbolyognak

s nők járnak meztelen hideg tükrök előtt,

hordva testükben bűnt, szépséget, temetőt.

Ha még szeretlek, nyár, ezért szeretlek én,

e hűvös, zöld szobákba hívó szerelmekért,

az édenkerti testért, mely világeleji

örömmel áld meg, mint egy ősi vallás bűnös istenei.

Látok kék lámpát lengeni

Nem erdők hűvösében:

férfikarok homályában

rejtőzik Magda.

Fülében virág-függő

s derekán arany kígyó

nyújtózkodik a Holdra.

Első szerelmem, hold-leány,

te más egekre szálló,

kigyulladt tenyerembe

mernél-e még zuhanni?

Tíz ujjam emlékezik,

tíz körmöm fölhasad,

hogy, szenvedvén, láthassam

elfordult arcodat…

Vasárnap van: hallod-e,

búgnak templomi orgonák?

zsoltárt énekelsz hozzám,

zsoltárt éneklek hozzád.

Nincs pap, nincs Isten, mi vagyunk

fehér oszlopok árnyán

jelenvalók és hitvallók

szerelem áldozásán.

Vasárnap van: tudod-e?

nagy eső zuhog: látod-e?

Villám sétál az utcán.

Ha rád néz, meg is halhatsz.

Bújj ide ballonom alá,

bújj ide örömöm alá,

soha meg nem halhatsz.

Nem csókollak meg: úgy szeretlek,

még magamtól is megőrizlek…

Tíz ujjam emlékezik.

Ruhám is emlékezik

butácska örömömre.

Nem volt füledben függő,

derekadon se kígyó

s nem tudtam, hogy a tested

hajolna szerelemre.

Orgonazúgást hallottam,

liliom hegedű-szavát –

Hallok most tompa dobszót,

bűnért jajgató zongorát;

s látok kék lámpát lengeni,

sötét szobába hívót,

hogy megfojtsam derekadon

a hideg, arany kígyót.

Barbár őszi vers

1.

Ablakpárkányon napfény rozsda…

Erdők taraján vér pirosa…

Arcok zuhannak ködtükörbe…

Szédül a világ megint őszbe.

Csillag és szél összeverekszik,

ravatalon egy költő fekszik,

halott szeretők szeme gyertya,

ég a fejénél, csontkéz tartja.

Aki megnézi: csönddé válik,

sírkő-utcákon fut hazáig,

felhőt töröl le homlokáról,

s örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.

2.

Sárga réteken bikák bőgnek,

az őszi napnak felköszönnek,

s a vakondtúrást, mint egy sapkát,

nyers örömükben égre dobják.

Virághamuban lépegetnek,

kikericsszagtól részegednek,

piros ködben vetkező nőket

látnak lebegni, űzik őket.

Még álmukban is földobognak,

leánytestekért hadakoznak,

szarvuk között az arany szalma,

mintha a lányok haja volna.

3.

Az éjszakában ezüst kések

szeletelik föl a vidéket.

Bagolysuhanást kettévágnak,

szoborfejeket lenyiszálnak.

De játék csak a kegyetlenség,

halált utánzó elevenség,

a Hold is játszik, felhő-székre

ül és levelet ír a Földre:

„Holnap már én is alászállok,

boros komákkal cimborálok,

szél-hegedűn, ág-citerán

világnak adunk szerenádot.”

Vörhenyes köveken

Ültem az oroszlánszobor tövében

vörhenyes köveken,

nem tudtam semmit életemről,

csak azt, hogy egyszer újrakezdem.

Verebek ugráltak a fűben, akár a hülyék,

fejüket földre húzta néha

valami nehezék.

Hallottam: dühös ág ropog

mögöttem,

mint forradalmakban a géppisztolyok

s üveg sikolt,

autók szirénáznak

s egy lány haja vörösen, mint a vér

elborította az utcákat.

Nem volt még semminek jövője

s nem volt már múltja se –

a nyár, mint halotthamvasztó izzott:

rózsával befűtött kemence.

Csak a kövekben mozdult valami,

csak az elpusztíthatatlan vízben a hidak alatt –

rohanó őrültek háza: sárga villamos,

csak a te kerekeidben,

csak a te vasaidban.