A jövő szökevénye (2000)

Összegyűjtött versek

Ördögpille, 1957

Falusi délután

Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat.

Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat.

A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom,

szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon.

Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét,

totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét.

A kertben kutya jár? – rebbennek a tyúkok,

széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog.

Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad,

szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag,

farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét,

a csordán egy tinó szúrta ki a szemét.

Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább,

újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át,

van abban épp elég lelket borzongató:

rossz hír, gond, háború, nem embernek való.

Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad,

a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt.

A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált

példaként fonnyad el, mint megfeszített virág.

Határba aki ballag, határból aki jön,

látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön.

De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga,

megáll előtte, nézi, bennreked a szava,

zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék

és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért,

követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja

s elszalad, elszalad, de hallja hét napig:

valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.

Ördögpille

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

ne nézz vissza a fordulónál,

ne áruld el, hogy visszajössz

s ha szólnék, visszaszólnál.

Piros homály csapkod utánad:

ördögpille vérselyem szárnya,

bújj el mögé, hogy így lehess

szemem örökös látomása.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

ne tudjam soha, hova készülsz,

milyen utcákba jársz s milyen

tükrök csöndjébe szédülsz.

Lábad alatt muzsika ébred –

ne tudjam soha, kinek szánod

sejtelmes sürgésed és kényes

énekesmadár topogásod.

Futottam én valaha tőled,

büntettelek nyíltan, titokban,

add vissza most a büntetést,

míg van öröm a fájdalomban.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,

látom most is egy búcsúzásod:

lépdelsz s mögötted fal zuhan,

vörös homály, téglapor, átok.

Pihenés patakparton

Mint kerek betonkeverő,

forog ott fönn a nyári nap;

dőlnek belőle remegő,

finom anyagú sugarak.

Egy patak partján hűsülök,

árnyékot vet a parti sás.

Szemembe piros derű gyűl:

katicabogár-villogás.

Dél van, kábító június,

delelni ledől a világ,

csupán az erdő fekszik ki

a dombra, süttetni magát.

Ritkás széliben rózsaszín

csorda ácsorog – s tehenek

lelógó farka meg-meging,

mint lusta harangkötelek.

Pihen, hever a pásztor is,

újságot forgat álmosan.

Kutyája vízben lefetyel,

tűzpipacs nyelve lázban van.

Boldog vagyok, mert szép a nyár

s végre nyűg nélkül lehetek.

Ahhoz se kell most értenem,

mit a világból megvetek.

Csak hang, csak szín, csak mozdulat

férkőzik hozzám – épp elég,

hogy én dúdoljam nektek el

a pompázó nyár énekét. –

Kotyog a patak… hallgatom,

vizében kölökgólya áll,

lábát csiklandja liliom,

s átfonja selymes békanyál.

Éjjeli utazás

Siklott a gyors a süket tájon,

s jajongva hagyott mindent hátra:

a jegenyék, mint kuglibábuk

dőltek bele az éjszakába.

Ablaknál álltam s émelyegve

ki-kilestem a sötétségbe:

jön-e a Hold, és jön-e véle

kígyózó, csillag-szerelvénye.

S jött-jött a Hold az égi pályán:

tündöklő érc, rakéta-mozdony;

felhőnyi füstje szakadozva

készülődött, hogy lecsapódjon…

Lassan álmosság-pernye hullt rám,

s a bőrülésen hátradűltem.

Félálmomban a bakterházak

ott fönn villództak már az űrben.

Tűz

Kis dombon áll az Anna-templom,

karcsú, magas a tornya.

Ablakából messzire látni,

egész a zöld Bakonyra.

Egy régi nyáron tűzőr voltam

s fentről lestem a tájra:

nem robban-e ki valahol

mezőtűz lázadása.

Láttam én mindent, csak tüzet nem…

Hanem egy napon mégis

azt hittem, kigyúl a világ

s elégek benne én is.

A templomtövi kertes házban,

álmos fák hűse alól

előlépett egy fiatal nő,

nyújtózva, álmatagon.

S megállt az édes ég alatt,

szembe velem s a nappal;

ledobta kék fürdőzőjét

egyetlen mozdulattal,

s minthogyha testi szerelem

aléltatná el éppen:

napozni kezdett meztelen

a fények édenében.

Lehunyott szemmel napozott

s megadó mellét, combját

égből suhanó nap-tüzek

gyönyörrel körülfolyták.

Kigyúlt az asszony, nagy haja

hulló, fekete láng volt,

csókos nyakán a szerelem

fehér lángokkal lángolt.

Égett az asszony… távcsövem

bűvös körében égett,

egy karnyújtásnyi messziről

éreztem, holttá éget.

Mit bántam volna én, világ,

bágyadt rét, búzatábla,

ha akkor szédültök bele

örvényes, gonosz lángba.

Kamasz szememmel én csak őt,

az égő asszonyt láttam,

s szívem, mint tűzjelző harang,

őrjöngött egymagában.

Boros Anna

Boros Anna bársonynyereg,

nem ül arra minden gyerek,

aki ráül, jól megülje,

hogy a vadőr le ne lüjje.

Boros Anna bontott haja

erdő alját beborítja,

beborítja, akit szeret:

földönfutó falevelet.

Boros Anna, Boros Anna,

vörös kendőd ne vidd haza,

vörös kendőd, vörös szárnyad,

megkínzóid otthon várnak.

Gyere inkább cigányéjbe,

tornyos város sűrűjébe,

elűzötten, bársonyosan,

ha árván is, hatalmasan.

Őszi szérűn

Fekete legyek dongnak az udvar légterében.

Mézsűrű, sárga fénytől lustán rebeg a szárnyuk.

Szemfüles jércék

nyakukat vékonyítják,

s aprókat fölugorva vadászgatnak utánuk.

Eljött hát újra az ősz. Szérűnkön kiterítve

babhüvely pöndörödik, rá kell csak cséppel verni

s fehér félholdak:

babszemnyi csillagocskák

villanva szállnak égre társukat megkeresni.

Hol vagytok, gyerek-lázak? Nem érzem melegetek.

Illatos szénaboglya tövében kuporogva,

távoli szívvel

gondolok vissza már csak

sorsomhoz hozzávénült, dolgos kis napjaimra.

Csukódj be, szelíd emlék! Nincs közöm semmihez sem.

Idegen ez a szérű, idegen kazla, fája.

Szédelgő legyek

raja az undort hozza,

s hártyás szárnyukon fertőz ragacsos, bomló trágya.

Ez hát az otthon, a drága? Futnék most messze tőle.

Futnék tágabb és tisztább szérűkre, udvarokra:

vinném apámat

s reményét velem együtt –

moslékos ólak között ne haljon meg naponta.

Csordul az őszi fény, ragyog a kék szabadság.

Szemem lefoszló ágak rácsán át égre röppen,

ahol megejtő,

konok-szép ősi rendben

vadludak szállnak együtt sugaras gyönyörökben.

Lovas legény a Margit-hídon

Villamosok s autók csődületében,

a karcsú Margit-hídon át

egyenest a májusi égbe

meneteltek a katonák.

Egy … kettő,

meneteltek a katonák.

S mögöttük, mint rangjától megvált

tábornok: egy fehér lovú

legény léptetett… Lova mustrált,

csapott farú volt, szomorú.

Hajadonfővel, félkabátban

lovagolt, vállán hátizsák,

kezéből pálca virágzott ki,

illatos, hajló fűzfaág,

leveles végű

fűzfaág.

Ki tudja, honnan jött s lovával

vásárba, vágóhídra ment?

Oly hanyagul ült szőrén, mintha

őt szolgálná a regiment,

az elöljáró

regiment.

A hídkorlátnál lányok álltak,

szeme feléjük verdesett,

de mikor énekelni kezdtek

a bakák, velük énekelt,

hangosan

velük énekelt.

Először azt fújta, mit ők is,

orgonatépő, hű szerelmet,

de hamarosan megunhatta,

mert maga kezdett újra egyet,

csiklandósabb dalt,

lelkesebbet.

Lefüggönyzött autók búgva

rá-rádudáltak? – nem figyelt.

Teherkocsik horkantásában

hamisan tovább énekelt,

kedvére

tovább énekelt.

A járdaszélre szédült fényből

bámultam meg és jólesett,

hogy Külön Örömét dalolja

valaki lám a Zaj felett,

a csattogó

világ felett.

S azt vártam már, hogy hátranézzen

a századból egy katona

és fegyelmezett arcába dőljön

a lovas legény mosolya,

kérkedő

kamasz mosolya,

s a rácsorduló, arany kedvet

felezze ő is majd tovább,

hogy céljukig már hahotázva

mehessenek a katonák

a virágtalan

katonák.

Azt vártam, hogy a legény kedve

megsokszorozva szétlobog

s teli szájjal nevetnek vissza

budai, ráncos házsorok

mosdatlan,

ráncos házsorok.

Azt vártam, hogy nevet a város:

kalauzlány, szeneslegény

s átvigyorog a vörös lócomb

húsboltok zöldes üvegén,

villogó,

zöldes üvegén…

Ment a legény a táncos hídon,

Külön Örömét kidalolta.

Mögötte sugár-lovon lépdelt

Tavasz, a fegyverhordozója,

zöld szemű

fegyverhordozója.

Vesd meg magad

Vesd meg magad, mert mindent elfelejtesz,

s a felejtésben sorsot nem találsz. –

Karó vagy, melyről elrepül a varjú

s végül utána szállsz.

Vesd meg magad: homlokodon a hold lép,

semmi-hegedű szólal, ha nagyon akarod,

de tisztes kenyered nem tudod megkeresni,

se bolyhos takaród.

Cigánnyal álmodsz? fényes, pénzvértű, kis halakkal?

Egész nap szerencsét vársz s lesed az utcasarkon

a jácint-testű angyalt: kábítson új csodákkal

s hússal is jóllakasson.

Vadkacsa

Feljön a felszínre s úszkál,

csőréről vízgyöngy cseppen.

Fejét kapkodva nézi,

nincs-e veszély

a közelben.

Nád zörren? Emberi hang szól?

Sejtelmek szirénáznak?

Bukik a vízbe vissza,

mélyére halott homálynak.

Úgy menekül

s úgy merül el,

minthogyha gyönyörűség

s testi kéj volna a fürge,

izgatott menekülés.

Úgy menekül

s úgy merül el,

mintha a gyávasága

lenne a harc: az ős-sors

fordított lázadása. –

Riadt madár,

te menekülő,

be irigyeltek rég:

szöktem én is az élet elől,

de nem volt menedék.

Nem volt kék csöndű víz,

nem volt halszagú mély

s reám a küzdelem maradt,

a folytonos veszély.

Maradt a szembefordulás

mindennel, ami van,

hogy az eljövő jónak így

megtarthassam magam.

Lehet, hogy szép dacom,

az is csak gyengeség,

de hát ember vagyok:

nincs másban menedék.

Esőt váró koldus

Megöl a meleg, emberek.

Nyáron még koldulni se jó.

Zománcos, fehér hőségtől

sajog a szemgolyó.

Hiába húzódom félre,

hűsöt a

kirakat sátra sem ad:

arany-mankóin oda is

utánam biceg a nap.

Aludni volna jó,

ám, ha elalszom – végem.

Nem könyörül senki se rajtam

s nem lesz még sörre se pénzem.

De ha már nem alhatok,

akkor

azok a lábak,

a lábak, a

körúton vonuló,

robotos lábak

nyugodhatnának,

s ne kaszálnának

előttem már.

Mert én csak lábakat látok

mindenütt s mindeneknek.

Mögülük lesek az égre,

nem gyűlik-e a felleg,

s a reszkető homályból

lesz-e már, lesz-e zápor?

Ó zápor, nyári zápor,

szakadó gyönyörűség,

úgy várlak,

mintha veled

pénz hullana,

csicsegő pénz.

Te vagy az őrjítő

lábakat eltüntető,

hogyha te hullasz:

nem vagyok kéregető.

Nem alázkodom s nem köszönök:

tízperces ünnep te vagy:

kidugom megfürdetni

mindkét falábamat,

s így lesz Balaton-partja

nékem az utca sarka.

Ó, zápor, nyári zápor,

előled asszonyok futnak,

nem ontják rám varázsát

ilyenkor illatuknak;

s nem is jut eszembe, hogy már

csók nélkül halok meg én,

s leszek elszáradt bodza,

fekete könnyel

letördelt ágam hegyén.

Ó, zápor, nyári zápor,

teveled jó a világ,

megtisztít s jókedvre biztat

suhogó, szép muzsikád.

Fáradt szemem is kiragyog

s nézi, mint egy csodát:

láb nélkül fut a szél,

szökken tócsákon át;

láb nélkül fut a villamos,

nem, mint eddig futott –

láb nélkül járnak azok is,

akiktől koldulok.

Négy sor, hajnalban

Mint feszes kemény ingmellről a gomb –

a vasalt égről lepattan a Hold

s illatos völgyi fűben elveszik,

hajnali szeretők hiába keresik.

Motyogók

Nyöszörgő villamosokon

s elszabadult utcáin Budapestnek,

jönnek elém márványos arccal,

akik magukban beszélgetnek.

Mint a magoló diákoknak,

szemük lebágyad, jár a szájuk,

mintha csak nem evilágból való

ördöggel folyna ősvitájuk.

Sovány kosarú nénikék

motyognak ki az utcazajból

s ránduló arcuk visszarémlik

a csúfolódó kirakatból.

Nők jönnek, mozgó csípejű,

elringató-szerelmű szépek

s kísértés közben borzongok meg,

hogy ők is, ők is dödörésznek.

S a nagy színész, ki tegnap este

fölzaklatta a közönséget,

magátfeledve, utcahosszat

valami titkot kibeszélget.

Mit beszéltek ki, motyogók?

Mit beszélsz ki te, nénike,

míg a piacról mész haza?

Pénzed osztod be télire,

ne legyen vődnek panasza

s nyolcszáz forintból jusson is

ruhára, szénre, kosztra is?

Mit beszéltek ki, motyogók:

hajnal-csípejű asszonyok,

tört-virágszemű asszonyok?

Árva szerelem szavait

ismétlitek el, kedvesek?

Vagy épp hazudni készültök

a gyanakodó kedvesnek?

Mit beszéltek ki, motyogók?

Miket motyogsz ki, nagy színész?

A régen írt tragédiák

időzített döbbenetét?

Vagy tán a vad, a mindig-kész

remény zöld villogású szavait,

melyektől a letérdelt lélek

lázadóvá magasodik?

Mit beszéltek ki, motyogók?

Ez idegbajos századot?

E háborús, kenyérjegyes,

emberpróbájú századot?

Jöttök, jöttök az utcán szemközt

s megszólít hangos gondotok –

azt mondjátok, mit nékem kéne,

ha üvöltök, ha dadogok.

Zápor

Gyerekek visítoznak,

iszkolnak hazafelé.

Mogorva vihar csapkod

feléjük villám-bottal.

Szalad a kotlósunk is

haza a kertek alól;

gömbölyű kiscsibéi

fölsíró sárga gyöngyök.

Zápor jön, bika-mérgű,

fehér tajtékú zápor –

menedékhelyet hajszol

minden ég alatt élő.

Csak apám szánt nyugodtan:

öreg már menekülni –

vakrozsdás ekevasán

habzik is ím a zápor.

Kalapját feltornyozza

s az ökrök oldalához

húzódva nézi, nézi

a vízzé vált világot.

Ökörszag s fényes eső

kavarog körülötte:

mintha a tájba mosva

guggolna mindörökre.

Altatópor

Altatóportól kábán

fekszem a kórház ágyán

s várom, hogy tán a csendnek

lepkéi rám libegnek.

Várom, hogy majd az álom

testemre rátaláljon

és mint egy szép halottat

hűvös szemébe zárjon.

Álomporok, ti mérgek,

már csak veletek élek,

minthogyha asszonyokkal –

élnék bús vigaszokkal.

Lehet, hogy egyszer szépen

megbutítják vérem

s robbanóporrá váltok

idegem rendszerében.

Úgy nyugtattok, hogy lassan

pusztítotok az agyban,

de hogyha elmulasztlak

bevenni, hánytorgok csak.

Hánytorgok, mint kit férgek

marnak priccsén az éjnek,

és hadonászó álmok

köribém kést dobálnak.

Mi bajod van, te lélek?

Micsoda vad emlékek

kínozó kamrájának

utóélményét éled?

Gyerekkor száz félelme

ragadt az idegembe?

A tudatom alján romlott

emlékként lerakódott?

Csalódások hullái

foszlottak bennem máig?

Háború? Napi harcok

vágnak rám torzult arcot?

Sebzett a világ fája,

én vagyok egyik ága:

s életét élve rejtem

baját az idegekben?

Álomporok, ti mérgek,

veletek meddig élek?

Mikor lesz minden rendben

a világban és bennem?

Karácsonyi készülődés

Azt mondják, holnap lesz karácsony…

Égi fenyőfám fölcicomázom

csillaggal, angyalhaj-felhőkkel,

tulipán-szívű csengőkkel.

S alárakom a kerek Földet,

ajándékként ígért jövőnket,

kicsomagolt, vad álmainkat,

értük vérző halottainkat,

lemondásaink jaj-nyugalmát,

mint horpadt, sápadt aranyalmát.

Aztán majd én is alá állok,

és míg a tündér fényesség lobog,

gajdolok, mint kancsal pásztorok.

Hóhullásban

Hullnak a pelyhek egyre-egyre,

fehér körökben keringőzve,

szempilláidra zuhannak,

elalélnak és meghalnak.

Nézem a pillád lágy ívét,

mint gyönge virágkerítést,

s mögötte azt a kertet,

mely télben is melenget.

Csendes az este, menjél be,

hullongó álom hintsen be,

öröm száll a pelyheken;

hóhullás a szerelem.

Torz áradat

Meggyötört ajtók sírnak,

kilincs kilincsre csattan:

jönnek az eszelősök,

áradnak szakadatlan;

jönnek a beteglelkű

rímelők, jönnek-mennek,

s naponta megutálnak,

naponta megszeretnek.

Egyiknek bibircsókos,

szederjeskék az arca,

de egyszerre megszépül,

ha versét elszavalja.

A másik cifra sálban

s rikító bánatával

úgy jön, mint papagájos

egy vérző papagájjal.

A harmadik a púpos,

állását vesztett lélek,

szétszakadt mosolyok közt

dadog egy vádbeszédet.

Szemüveg villog? Jön már

a mindig röhögő nő,

csúnyán levihog mindent,

csak azt nem, hogy ő költő.

Naponta jönnek-mennek,

megalázkodók, büszkék;

hoznak költeményt, prózát,

hozzák a lelkük üszkét;

széthasadt világoknak

maradék jaját, kínját,

vonagló verseikben

torkukkal elsikítják.

Szerelmek, megcsalt vágyak

sírnak belőlük, mintha

harmattól hűvös réten

seregnyi galamb sírna. –

Nem lesznek soha költők,

nem jelenik meg versük;

drámájukat a sorsuk

zokogja el helyettük.

Őrült reménnyel mégis

naponta írnak, sírnak,

bízván, hogy majd az élet

formát ad álmaiknak,

s a megkavart világra

azért parancsol békét,

mivelhogy ők akarják,

mivelhogy ők remélték.

Kék hó, kék madár

Kék a hajnali hó,

kék a hajnali szél,

kék a nők szeme alján

a patkós hold-karéj.

Bujkál a villamos,

kék barlang most az utca,

ha szállna száz madár,

gyöngy-villámként suhanna.

A hólapátolók

körmüket fújják fázva,

mert kék az is, mint széthullt

csillagok kék szilánkja.

Megyek munkába reggel,

nincs semmi vígaszom,

csak a hó katonazenéje

a csontkemény hídon.

Asszonyom fölkel, mosdik,

csipogó vize kékes –

kintről ibolya árnyak

hajolnak a szeméhez.

Megáll és rámgondolván

egy percre meg is retten:

nem keresem-e sorsomat

ibolyakék szemekben?

Aztán egy nagyot sóhajt,

továbblép s tűnődően

dúdol egy kék madárról,

ki sétál kék mezőben.

Cseresznye-ballada

Piros csillag, egy szem cseresznye,

rigó csőrében hova szállsz?

A rigó csőre csont-koporsó,

fúródik veled végtelenbe.

Kicsattantál, meggömbölyödtél,

akartál lenni piros kedvem

s lenyakaztak: most véres fej vagy,

barbár jelkép balladás versben.

Nézek utánad s magam látom:

fölkap, elvisz az Idő csőre:

látomás leszek eltűnőbe,

s amit itt hagyok, minden az lesz.

Befordulok a fal felé

Botok verik az éjszakát,

a rózsák feje beszakad –

hová futsz, szarvaslábú szél,

zúzmara-kérgű Hold alatt?

Az ősz kutyája rád morog,

mindkét fogsorát láthatod:

alsó fogsora: tört kövek,

a felső: durva csillagok.

Ne hívj november éjbe ki,

ordítani én nem tudok,

bagoly-rontás és reszketés

ellen, többé már nem tudok.

Rongyos a szőlő levele,

kikerics-lábú rét topog,

véremben a halál úszkál,

sodródó tüske-csónakok – –

Befordulok a fal felé,

álom-freskók izzanak ott,

zöld lomb-tüzek közt meztelen

vonulnak nyári asszonyok,

katicabogár-koszorú

villog hajukon s mellüket

ág-legyezők takarják el,

mint a zászlók az ünnepet –

S kiválik a sorukból egy,

elnéz a végtelen fele,

ujján holdköves zöld gyűrű

sajog: szerelem ékszere.

Neki adom az életem,

menekülésem örömét,

mint júdás-csókot úgy adom

neki magányom szégyenét,

lopjon őszön, halálon át,

csodát velem csak ő tehet,

zöldes gyűrűje: nyári Hold

szikrázzon a világ felett.

Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje –

nem iszik feketét.

Anyámnak fáj a feje –

nem szed be porokat:

szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal

söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

jött-ment idegenek?

Anyám az ijedtségtől

dadog és bereked.

Sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze:

ne bántsa többé senki,

félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel,

s nem jut el sehova.

Szegénység csillagától

sebes a homloka.

Vállára még az orgona-

virág is úgy szakad,

mintha csak teher lenne,

jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

zene szól, muzsika,

anyám csönd-sivatagján

el kell pusztulnia.

Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá:

„segítek, azért jöttem.”

Anyámnak fáj a feje –

anyámnak fáj a Semmi.

Anyám fekete rózsa,

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi –

Bejön egy madár érte,

s csőrében elviszi.

Zavaros délután

Ki emlékszik a napra? Lehet, hogy már csak én.

Kettészakadt szivárvány rángott az ég színén.

Tél volt még, havas február, de három óra tájt

körmös villám karmolta föl irodánk ablakát

s a kénes villanásban egy öszvér fölnyögött,

húzott a vágóhídra szánalmas lódögöt,

kutya loholt utánuk halotti siratónak,

nagy bánatában rágta lábát a döglött lónak.

Ferencvárosban később hét mozdony is sípolt,

jézuskás, fehér füstjük mennyekbe vándorolt,

diák-halottak haja lengett melléjük társul,

lassú köröket írva még egyszer, búcsúzásul.

Számláim félrelökve bolond verseket mondtam,

hogy ami megtörténik, ne történjen meg szótlan,

soha tanútlanul, a tanút irtó korban – –

Álltam a repedt ablak érzékeny négyszögében,

patkányt láttam sétálni kicsorbult járdaszélen

s egy nőt, ki ijedtében megdermedt, sikított

szoknyáját szeme elé kapta s két combja villogott.

Istenképű vihar

Megláthatod az Istent,

nézz fel az égre,

most öltözik az űrben

vihar-feketébe.

Pofacsontjai felhők,

szempillái is felhők,

fogsora csipkés villám –

jaj, vicsorog rám.

Hova bújjak előle?

Szél-keze tengert renget:

mennyei tengert s ha leejti,

megfullasztja a Földet.

Kapualj, kapualj,

harapj be engem,

kicsap az égi víz,

ne kelljen vesznem.

Fekete minden, fekete,

Miatyánk, egek!

Nyerít egy fuvaros ló

s a szája elreped.

A hájas Bazilika,

ha tudna, elszaladna,

de ráordít az isten

s fogával beleharap.

Ablakok, kirakatok,

hova tűntek az arcok

szemetek mosolyából?

Most csak a vihar-isten

fekete arca rémlik,

mint egy Ítélet-reklám,

meg ez a locsogó,

rohanó zápor.

Szakadó tenger, víz, víz,

jajgat a villamos is,

szél űzi nyers homályba –

S nézd! Ott a fák magasán

repül két asztalkendő,

fehér madarak szárnya.

Száll utánuk a pincér,

szegény, pénztelen angyal,

kilenc kezével kapkod,

harcol a zivatarral.

Ablak sikolt a zajba,

fölhasadt üveg-ínye,

egy virágváza szédül

emeletről a vízbe.

Tört cserép, fogsor-villám,

plakátok kiabálnak:

játék-próbáját hirdetik

egy hangos pusztulásnak –

Kinézek és a szabdalt járdán

fölborult asztalok lába,

mint döglő teheneké:

kirúg az egek felé.

Fekete csikó

Elszakította a kötelet

a fekete csikó,

négy lába: négy harang volt

fölkongatta az udvart

a fekete csikó.

Galambok, fehér szikrák,

röppentek fel előle

félelmes zűrzavarral –

s alkonyodó tetőkre

hulltak le sisteregve.

Nézték a táncos csikót,

fekete rokonukat –

néztük mi is, suhancok,

s bent a szívünkben hallottunk

valami vad harangszót.

Dinnyét zabáltunk, pirosat,

s hajigáltuk a héját:

robbantak csikó testen

zaklató, zöld rakéták.

Sörénye kigyúlt tőlük

s két szeme: sötét bogáncs,

forgott, minthogyha szél fúj

fekete pusztákon át.

Nem volt senki se otthon,

ki ránk parancsolt volna,

mienk volt a robajos szérű,

s a pogányság hatalma.

Kezünkben ostor, szánkon kiáltás,

ördögök, vadak lettünk

s már nem a fekete csikót:

a világot ütöttük:

a kazlakat, a fákat,

az isten-szemű holdat,

járják a csikó-táncot,

míg holtan le nem rogynak.

Sárga ördög a Nap

Az asztal lapja piros, sugaras cimbalom –

sárga ördög a Nap, táncol az asztalomon,

lábától por verődik, finom nyüzsgésű por

s a fölzavart porban egy tulipán fuldokol.

Mindent fölgyújt a nyár, hol vagytok, madarak?

Csontig csapó tüzek szállnak az ég alatt.

Lovak pofája habzik, mintha sört ittak volna,

betérve egy barna, zümmögő italboltba.

A körutak fölött elnyúlt, meghalt a szél,

autók virág-kereke lefonnyad, elalél,

kátrányszag émelyít, mint dögös liliomszag

s ha netalán elájulsz, fölötted fagylaltoznak.

Fejedet kapkodod? Tüzet látsz mindenütt:

a kirakatban égnek, trombiták, hegedűk,

s nézd csak az újságárust, máglyán ül, kiabál,

újságok fehér lángja lobog vállainál.

Ördög nyár, pusztító! Hűvös szobákban jó csak,

hol zöld húsú növények bókolnak, imbolyognak

s nők járnak meztelen hideg tükrök előtt,

hordva testükben bűnt, szépséget, temetőt.

Ha még szeretlek, nyár, ezért szeretlek én,

e hűvös, zöld szobákba hívó szerelmekért,

az édenkerti testért, mely világeleji

örömmel áld meg, mint egy ősi vallás bűnös istenei.

Látok kék lámpát lengeni

Nem erdők hűvösében:

férfikarok homályában

rejtőzik Magda.

Fülében virág-függő

s derekán arany kígyó

nyújtózkodik a Holdra.

Első szerelmem, hold-leány,

te más egekre szálló,

kigyulladt tenyerembe

mernél-e még zuhanni?

Tíz ujjam emlékezik,

tíz körmöm fölhasad,

hogy, szenvedvén, láthassam

elfordult arcodat…

Vasárnap van: hallod-e,

búgnak templomi orgonák?

zsoltárt énekelsz hozzám,

zsoltárt éneklek hozzád.

Nincs pap, nincs Isten, mi vagyunk

fehér oszlopok árnyán

jelenvalók és hitvallók

szerelem áldozásán.

Vasárnap van: tudod-e?

nagy eső zuhog: látod-e?

Villám sétál az utcán.

Ha rád néz, meg is halhatsz.

Bújj ide ballonom alá,

bújj ide örömöm alá,

soha meg nem halhatsz.

Nem csókollak meg: úgy szeretlek,

még magamtól is megőrizlek…

Tíz ujjam emlékezik.

Ruhám is emlékezik

butácska örömömre.

Nem volt füledben függő,

derekadon se kígyó

s nem tudtam, hogy a tested

hajolna szerelemre.

Orgonazúgást hallottam,

liliom hegedű-szavát –

Hallok most tompa dobszót,

bűnért jajgató zongorát;

s látok kék lámpát lengeni,

sötét szobába hívót,

hogy megfojtsam derekadon

a hideg, arany kígyót.

Barbár őszi vers

1.

Ablakpárkányon napfény rozsda…

Erdők taraján vér pirosa…

Arcok zuhannak ködtükörbe…

Szédül a világ megint őszbe.

Csillag és szél összeverekszik,

ravatalon egy költő fekszik,

halott szeretők szeme gyertya,

ég a fejénél, csontkéz tartja.

Aki megnézi: csönddé válik,

sírkő-utcákon fut hazáig,

felhőt töröl le homlokáról,

s örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.

2.

Sárga réteken bikák bőgnek,

az őszi napnak felköszönnek,

s a vakondtúrást, mint egy sapkát,

nyers örömükben égre dobják.

Virághamuban lépegetnek,

kikericsszagtól részegednek,

piros ködben vetkező nőket

látnak lebegni, űzik őket.

Még álmukban is földobognak,

leánytestekért hadakoznak,

szarvuk között az arany szalma,

mintha a lányok haja volna.

3.

Az éjszakában ezüst kések

szeletelik föl a vidéket.

Bagolysuhanást kettévágnak,

szoborfejeket lenyiszálnak.

De játék csak a kegyetlenség,

halált utánzó elevenség,

a Hold is játszik, felhő-székre

ül és levelet ír a Földre:

„Holnap már én is alászállok,

boros komákkal cimborálok,

szél-hegedűn, ág-citerán

világnak adunk szerenádot.”

Vörhenyes köveken

Ültem az oroszlánszobor tövében

vörhenyes köveken,

nem tudtam semmit életemről,

csak azt, hogy egyszer újrakezdem.

Verebek ugráltak a fűben, akár a hülyék,

fejüket földre húzta néha

valami nehezék.

Hallottam: dühös ág ropog

mögöttem,

mint forradalmakban a géppisztolyok

s üveg sikolt,

autók szirénáznak

s egy lány haja vörösen, mint a vér

elborította az utcákat.

Nem volt még semminek jövője

s nem volt már múltja se –

a nyár, mint halotthamvasztó izzott:

rózsával befűtött kemence.

Csak a kövekben mozdult valami,

csak az elpusztíthatatlan vízben a hidak alatt –

rohanó őrültek háza: sárga villamos,

csak a te kerekeidben,

csak a te vasaidban.

Menekülés a magányból, 1962

Falusi árnyképek

Templomtorony, fehér májusfa,

holdfény rajtad a szalag,

két liba csavarog az égen,

a nyájtól elszakadtak.

Az egyik szárnya véres,

a másiké meg sáros.

Nővérem fűzkosárral

hívja őket magához.

Hótündöklés a kövek élén,

háromszögű a kazlak árnya;

háromszögek csapdái közt

jeget okád a szél kutyája.

Apám riadtan alszik ott bent, apám dadogó álma fáj.

Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár.

Ez a ló, ez a ló hurcolta meg a háborúban,

patkója helyén éles gránát, nyakán babéros koszorú van.

Itt egy fa, amott egy másik:

a homály emlékművei –

Állnak akár az időtlenség

görcsberándult istenei.

Kerek Hold, televízió,

vetíts ide egy világvárost,

Eiffel-tornyokat, filmparádét,

lángok ablakán kihajló

nőket, akiknek ég a mellük:

hadd legyen miről beszélgetnünk,

mert mi már mindent elbeszéltünk.

Recseg a szérűnk, mint agyag-tál

talpam alatt, pusztul a múltja –

Fölnyög apám elásott ökre,

s földet rendít meg hegyes szarva.

Egy kiáltás a hóesésbe

Hideg vasak reggele ez,

hideg szemek reggele ez,

siető lábak hétköznapja –

fejem fölött a hó harangja

a szél tornyában meg-megkondul.

Egy borzongásban bent van a sors,

egy ásításban bent a világ –

a tegnap esti ezüst Hold most:

zsebemben alvó ötforintos.

Boldog vagyok, mert nincsen másom,

csak ez a zúzmarás szegénység,

e szívet zaklató kivertség.

Kirakatokba nézek hosszan,

árnyékom ismer csak magára,

tükör-időmbe nézek vissza

s múltam nem ismer önmagára.

Így jó, így jó, emlékek nélkül,

múlt és jövő közt csavarogni

s várni a megbontott időben:

lángok sebezzék föl a számat.

Mi nem voltam, mi nem lehettem,

vérem szerint még lehetnék:

egy kiáltás a hóesésbe,

kétkedők első nevetése,

jókedvű őrült, aki békül,

hogy fogadják el ellenfélül,

országos vad, akit ha űznek,

hideg szemhéjak fölhasadnak

s loboncos, zöld fák üszkösödnek.

Zöld utak és mély földutak

Nem indult el velem hajó

tengeren túlra, új hazákba,

elindulok hát hajó nélkül

tavaszba, télbe, őszbe, nyárba.

Zöld utak és mély földutak,

csapzott faluk, kökényes dombhát,

búvóhelyeim ti lesztek, míg

bűneimet összeírják.

Búvóhelyeim, messze Pesttől,

mint régi erdő régieknek,

mert futnia kell ma is annak,

ki a szemébe lángot ültet

s hangosan dong, dünnyög vagy átkoz,

öklén a kék eret mutatja

s nem cicázgat cicuska fajjal,

ha torkát jajszó fojtogatja.

Hadd múljanak hidak és tornyok,

fekete bárok asztalai!

Arcom helyére tölgylevél hull,

ha puskát fogna rám valaki.

Láthatatlan leszek, de látó,

bogáncsos, tüskés életű,

betyár a magam sorsa ellen

s nagykedvemben is keserű.

Carmina burana

Hány felé élek, Istenem!

A házam itt van, ott a kenyerem,

asztalom holdsütésben, székem fagyban,

szemem sajduló gyászban hagytam.

Csellengő napok pásztora –

vagyok a Mindig, vagyok a Soha,

szakadt estéken nő alszik velem,

vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.

Budán vagy Pécsett, egyre megy –

ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,

ott éledek, hol mások föllazulnak,

borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.

Talán ha volna otthonom

s körülmoházna gyöngéd oltalom,

ez a világ mézesen rám találna

s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.

Hát élek, ahogy élhetek,

avas deákként mondok éneket,

torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –

nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!

Ének tavaszi záporban

Ó gyors esők patája,

ó sarkantyú-villám –

vizek fehér lován

ki jön vágtatva hozzám?

Zöld lombok kapuját

kitárom, bárki jön,

szemem zárt ajtaját

kitárom, bárki jön.

A tavasz lába eltörött?

A szerelem jöhet még.

A szerelem sóbálvány lett?

Egy jó barát jöhet még.

A mennydörgésben zene zúg,

minden zenében fájdalom;

a szenvedés is jöhet még

illatos nagypéntek-napon.

Ha Napba nem repül galamb,

ha nem robbanhat föl a vér,

ha csak magamhoz szólhatok,

mint völgybe befalazott szél,

ha áhítat és őrület

között a világ szétszakad,

benyeli majd e szakadék

elfogyatkozó árnyamat

s fehér mákszirom, hold-levél

pörgése tölti be helyem,

s átfut majd a tavaszi zápor

embertelen emlékemen.

Árnyékom ágán

Ellökött engem ez a nyár,

elereszt engem minden ajtó;

kezek átsodorta hídját

csak bámulom egy ferde partról.

Vándor vagyok, álruhám napfény,

se bűnöm nincs, se kenyerem.

Árnyékom ágán meggy piroslik,

vadmeggy s tűnődő szerelem.

A júniusi mulandóság

metszett nagy réztáblára karcol –

Mosolyom: törvény, ezt lássátok,

súlyosabb, mint az életem.

A kezem

Jobb kezemnek mindig hiányzol,

ágat török vele, ha nem vagy itt,

s papírszeletkék hattyúit

eregetem futós vizekre.

Négy kulcsom, négy sárgaréz lovacska

zsebemben nyugtalan ficánkol,

s pőre ujjaim megtapossa.

Jobb volna élni nélküled,

vörös narancs húsába forrva,

s azé lenni, ki mit se sejtve

kibont, hogy szomját velem oltsa.

A megszokás elárul,

a szerelem gonoszkodik;

a napok elalusznak

s jobb kezem veled álmodik:

Friss hóra fektet, simogat,

víz alatt

öleli derekad

s feketevirág-váradat

körülbástyázza remegéssel.

S ha belefárad ebbe is:

türelmesen

rázárja a szendergő ajtót

s lefekszik mellém a kezem.

Háborús mondóka

Csiga-biga, gyere ki,

ég a házad ideki –

Katonák lefagyott füle,

kék csigahéj, látod-e?

Csiga-biga, gyere ki,

Ég a házad teteje,

szomszédunk háza is leégett,

meg se kérdezte, éghet-e.

Repülők folyója az égen

kiáradt

s hömpölyget három világtájat.

Csiga-biga, gyere ki,

nincs tankom, repülőm, se ágyúm,

egyedül vagyok a világon,

ki a világot szereti.

Csiga-biga, gyere ki,

háromlábú lovakat láthatsz,

a háború csodái ők,

meg-se-született csecsemőt láthatsz,

a háború csodája ő.

Ég a föld, ég a hó,

légnyomásos harang dadog,

ágyúcsövek zöld kígyói

nyalják végig az ablakot,

fonódnak szűzlány derekára,

kisbikák kolompos nyakára.

Csiga-biga, gyere ki,

holnapután lesz karácsony,

ültess hátadra pici Jézust,

hadd ámuljon a világon.

Csiga-biga, gyere ki,

tanítsuk meg a holtakat

pohárból inni és beszélni

s fényszóró-fűszálra tapadva

az élők fölé menekülni.

Tükörcsapda

Domború üvegváza

tested tükörcsapdába zárja

s pici vagy, mint egy gyufaszál.

Ha meghalnál és ily kicsi maradnál,

nem temetnélek el soha.

Belső zsebemben hordanálak

s játszanék veled éjszakánként.

Eléghetetlen hajad lenne,

azt gyújtanám meg minden este,

tűfoka lenne ablakod,

azon át lesnél szemlesütve.

Veszprémben a sziklák alatt,

a balladás idők előtt

Szent Margit lépdelt föl a napba:

utánaszóltam, s rám te néztél,

kislány-kezedben vizeskanna.

Ha meghalnál, e vizeskannát

ellopatnám az anyádtól;

ivóvizemben fürdetnélek –

arcod nézne rám vízhomályból.

S mire nem volt sohase pénzem,

vennék neked egy zongorát

s eljátszanám rajt a halált,

hogy kinevesd ügyetlenségem…

Domború üveg tükre bezár,

pici vagy, mint egy gyufaszál:

árnyékod ment meg, fölnagyítva

vetít a kék-fehér falakra.

(Kísérő dal)

Hidakon tankok vonulása,

remeg az asztalon a váza.

Hó hull, hó hull a láncnyomokra,

hó hull a belső látomásra.

Két ág között rigó repül,

két szárnya szememben marad,

fekete rigószárnyak

borzolják össze most hajad.

Egy vers két pillanata

Uborkát eszem szél-puha kenyérrel,

magam vagyok a gazda és a vendég –

Mosolyog a kezem, emlékezik:

akárha kócos kiskutyát etetnék.

Uborkát ettem szél-puha kenyérrel

egy oszlop mellett, háttal a világnak.

Ősz volt; felhő-billentyűkön

az Isten szakácsai zongoráztak.

Szülöttemföld, zörrenni hallak

Augusztus hava újra, újra,

poros akác hajol az útra,

sás vérzi föl a fecske lábát,

ha zsombék közt keresgél kocsmát.

Szülöttemföld, zörrenni hallak,

érces mákfejnek, csörgő babnak,

aszályos keréknyikorgásnak,

óldörrenésnek, soha másnak.

Jöhetnék haza nagy vadadnak,

világot tékozló fiadnak,

kezemen nő- és puskaporszag,

hoznék narancsot, lobogókat,

országos jó hírt, derűs órát,

szibériás zöld karácsonyfát,

dohányt, amit sós tenger pácolt,

megrészegedni óceán-bort.

De te elfordulsz, mintha félnél,

szemem elől is menekülnél,

szavam elől is lukba bújnál,

szalmát fakító napvilágnál.

Lányok, dinnyével

Fáradtan s kicsit kényeskedve

lépkednek föl a hegyre.

Vállukhoz emelt tenyerükben sárgadinnye:

édesség mézgömbje, leszakított Nap.

Ennyi maradt meg nekik a hajdani édenből,

mikor még keresztül-kasul csatangoltak a földeken

s meztelen lábbal húsos, nagy leveleken tapostak?

Szoknyájuk átlátszó, mint a víz,

de mint a víz, megtöri a tekintetet.

Jönnek a zajos cérnagyárból,

s derekuk orsójára föltekeredik a világ,

fák pillantása, napsugár sárga pamutja

s az eltéphetetlen férfivágy.

Bolondság, de hirtelen szomjas leszek

lábujjamtól a homlokomig –

Bolondság, de hirtelen elém loccsan a tenger,

taraján hatalmas muzsika lakik –

s mindez miattuk, kiket nem is szeretek,

csak látok, mint névtelen tüzet, sétáló madarat.

Sugárzik felém a válluk, mint a rádium

augusztus üveg-felhői alatt.

Szenvedek majd az emlékezéstől,

ha a hullámzó lépcsőn föllebegnek.

Itt hagyják rám a nyarat, a mindenség izzó formáit,

s hódítását napot-emelő tenyerüknek.

Két villámlás közt

Piros lépcsőim leomoltak,

nem futhatsz hozzám már soha.

Valahol épül egy szoba,

ahol az ajtók rád csukódnak.

Valahol lángot szül a szél,

esőt a vágy, ködöt a szem,

hogy túl e köznapi sejtelmeken

riadtan lásd: velem éltél

imádkozó esőben és a köd

cirkuszi sátrai között

két filléren s szelet reményen –

s mégse volt szebb feltámadás

a földön, mint mikor két villámlás

közt ébredtünk fel füstölgő hegy-élen.

Alkonyati várakozás

Nyugati, sárga égalj,

ha elszáll egy madár előtted, besötétülsz,

s a nap jóíze hirtelen elmúlik.

Bealkonyul a ribizlisövény,

a sár az udvaron, az ól rettenet-fehér fala,

s az alumíniumbánya torka is,

mint gonosz állatoké.

Apám, te öregember, megint sokára érsz haza;

jössz a szőlőből s hozod válladon a csákányt,

mint az ítéletet –

Hasonlítasz a fákhoz, akiket nem szólít meg senki;

néma telefonoszlopokhoz.

Vigyázz, köves az út,

s gyökerek tigrismancsai

hajolnak ki a szakadékos partból.

Nem szólnék rád, ha fiatal volnál:

jönnél tekingetve a hegyről, mint ráérős vizek;

a szélnek holnapi íze volna,

a csákány nyele meg parázslana.

Lehetne kurjongatni is,

belekiabálni a Napba: ragyogó hangtölcsérbe;

gépekre gondolni, az agy fölhalmozott reményeire;

s szót érteni a földdel, mint hazavillanó fiaddal.

De már csak várni lehet rád

s rettegni, jaj, nehogy észrevedd:

a pincék oldalában itt-ott

cserépkorsók hevernek:

félrehajított koponyák.

A nyár közelsége

Halványabb úton kéne járni,

jégfák között, nem ilyen őrületben.

A Nap arany kerületeiben

futkosnak a pokol kutyái.

A legelső nő közelsége

lehetett ilyen, mint a nyár:

zavarba ejtő, kis halál,

mellek csodája, nagy tűzvésze.

Túl fényes minden: a hegyek és a

rózsák; a tenger szakadéka –

s nincs elég árnyék ahhoz az agyamban,

hogy a sötétség hátterében hagyjam

a világot, bár tudom, könnyebb lenne

testem búcsúja majd, a rettenetbe.

Emlékezés egy régi utcára

Kis görbe utca:

eldobott dinnyeszelet.

Köveid fekete magok,

elleptek a legyek.

Zsinagógád homloka:

kitömött borjú homloka.

Kis zsidóid pajesza göndör,

laskát lapít sovány kezük,

nincs áruházuk, csak istenük,

szél hátán jöttek Betlehemből.

Ki látta Mózest kócszakállal?

Minden éjszaka erre jár;

vizet fakaszt a kövekből,

vizet fakaszt a falakból,

s járdád hajnalra csupa sár.

Kedvetlenségem rád tekint,

tűnődő szemem hátranéz;

zsidóleányka köszön vissza,

szeme hatágú rettegés.

Egy szalmaszál most fölrepül –

elevenek, látjátok-e?

A kis zsidólány sárga csontja

repül a sárga semmibe.

Anyjához száll: zöld gáz az űrben,

apjához száll: lámpaernyő a holdon,

öccséhez száll: négyszögű, száraz szappan

egy túlvilági kirakatban.

Kis utca, kis utca, Európa

mákszem utcája, fekete

saradban a halál nyomát

gyöngülő szemmel látod-e?

Elköltözöm belőled mindörökre,

csak emlékeim hagyom itt:

szélmalom-fáid majd megőrlik,

madaraid majd fölzabálják.

Pápa, 1957

Soványság

Zaklató szél fúj körülöttem,

sovány vagyok, csapódó, mint az ág.

A soványságot tőled örököltem,

sugár-bordájú, tavaszi világ.

Mosolygok csak nagylábú záporon,

kövér hegyen – s mint aki hódít lassan:

átlengek poklon, égi tárgyakon,

szétoszolván a tékozló magasban.

Nekem most elég, hogy süt a Nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap…

A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.

Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl

a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,

mint a tenger vagy mint egy viharzó női test;

szemem vonzáskörében itt remegnek

s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap…

Látom az elhagyott folyókat, keresik egymást;

látom az arcod a délutáni álom tenyerében

s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,

csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.

Fejet hajtok jövendő létem előtt,

mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,

hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –

Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,

hogy ennek örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.

Áhítat

Véletlenül-elejtett virág ez a nő,

itt fekszik a part homok-ágyán.

Meztelen, mint egy szép tekintet,

vagy mint a kő.

Elaludt, és most elfelejtette az időt.

Nagy fehér lepke száll fölé s bogár –

Íme az édenkerti táj

a szerelem születése előtt.

A bikafejű hegy is nézi őt

fa-állataival. Bűnös lennék, ha nem néznék oda.

Leheletem hajával keveredik

s tündér-szakadékot takar a tompora.

Ahol fekszik, ott kezdődik a világ;

s a láthatár magánya vele társul,

hogy a test nászán túl a legvégső reményt is

megkapjuk biztatásul.

Hajó búg, hab sír, nád zörög,

teremts, Isten, egy almafát s mosolyt,

hogy, ha fölébred félelmek között:

cigarettám füstjét kicsi kígyónak lássa.

Lebegő táj

A partok ágán

fönnakad a víz,

zöld pálmalevél most a tó;

nevetésed meg hegyről lefutó

szél – libegteti és eljátszik vele.

A semmiségből úszik egy hajó,

jön, mint a boldog üzenet.

Ülj le

a mindenséggel szembe,

madarak lengő lombja alá

s felejtsd el halvány nevedet.

Ne emlékezz és

ne remélj:

így teremts időt szerelemre.

Gyümölcsök sárga vihara

megérett tested közelébe ért;

add el magad egy sóhajért,

mely rászállt a szemedre:

a megkövült láng bazaltoszlopai

ledőlnek kedvedért.

Határtalanság

Még csak a fák szédülete nyűgöz le,

még csak a tavasz diadalmenete a dombon –

A teljes ég újjászületését nézem

közelről, mint a szemeid.

Még csak a nyers föld fekete pompája tárul

és szerelem helyett a bolyongás hatalma:

lehetetlen ösvények cserepein járunk,

lehetetlen felhőkön, kis fahidakon.

Nem kérdem én, ki akarja, hogy veled járjak

fák gótikus árnyán, a szél völgyeiben,

megyek csak, mint aki hangot hallott,

édes üzenetet a hajnal óráiban.

Tele van utakkal a föld, gyere, tévedjünk el;

kettőnk tévedéséből kihajt majd a szabadság,

mert a megszenvedett élet határtalan, mint minden út,

mint minden szó, melyet a szív bejár.

Azon az estén

Úgy elbújtál emlékeimben,

ha rád gondolok, már csak a folyót látom,

bujdosó vizén kezeid árnyjátékát

s madarak szárnycsapását a széles láthatáron.

Az, aki voltál hat napon át,

földdé, felhővé változott,

egy város alkonyává, mely fölött

hét torony sárga sziklája ragyog.

Szoknyád a Holdig fújta föl a szél

azon az estén, mikor elutaztam.

Ott lobog azóta is a világosság álmain,

gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban.

Angyalok és kikericsek

Gólya-lábú eső kísérget,

a nyárból kifelé megyek –

Gyűlnek körém seregestől

angyalok és kikericsek.

Az angyalok moziból jönnek,

selyem esernyőjük forog;

arcukon az érzelgősség

finom tajtékokat hagyott.

Egyszál dobot adjatok most,

egyszál dobot meg egy verőt:

mint valami égi bábut,

megtáncoltatom az esőt.

Nézik majd az angyalocskák,

tarka esernyőjük libeg.

Nem ázik meg válluk, csak a

szívem és a kikericsek.

Házimuri

Arany-zöld bort nyakaltunk

harangszájú pohárból,

s éjfél felé már minden

megkondult, mihez értünk:

a félhomályú búra,

az üvegtál, az ágyvég;

s a szekrényajtó dobján

végigszaladt az ujjak

zápora, förgetegje.

– Gyerünk, a széket szórd ki,

legyen helye a táncnak;

jaj, meghalnak a lányok,

szoknyájuk mennybe száll majd,

szeressük előbb őket.

Anakreónt is hívtuk,

de ő csak rádiózott

és egyre sápadtabb lett.

Kövek

A köveket mindig szerettem,

voltak és mégsem éltek –

Köveken szállt hódolatom

a semminek s a mindenségnek.

Utak merev csillagai,

Jákob feje alatt párnák,

parittyák édes magjai,

az időt súlyosítják.

Haragom halai voltak –

Krisztusként szökdeltek tavon –

s kővel dobtam be ablakod

egy irgalmatlan hajnalon.

Kő a madaram most is, nézd,

felhők pusztáit szeli át;

kő a madaram, nem dalol,

megverte sötét szempillád.

Játék a tengeren

I.

Bújócskáztunk a víz alatt,

gyöngyvető, bolondos halak.

Csapkodtál felém a kezeddel,

szempilla-verdeséssel.

Szerelem volt neked a tenger,

fölzaklató világ –

Nyitott szemeden úsztam át,

de láttam még: utánam nézel.

II.

A zöld folyók mind odafolytak,

a kék folyók mind odajöttek

s hasad lebegő szigete alatt

összefutottak, ölelőztek.

A vízbefúltakat feledték

s a szenny sodródó rakományát –

Csípőd köré, mint Isten gyolcsát,

az egész tengert rátekerték.

III.

A föld csak emléknek maradt,

házaival, köveivel.

Vékonyka hajszál volt a part,

valamelyik nő hagyta el.

A narancsvörös sátrak is,

mint a káprázat karikái,

vagy, mint izzó gömb-madarak,

kezdtek az időn kívül szállni.

Tisztátalan sóval a számon

a vízről énekeltem hosszan,

s mert éltél, örömömben én

a tenger arcát megcsókoltam.

IV.

Hullámok hab-szarvú bikái

hozták a napot közelebb.

Vállamra álltál, hogy elérd,

s mire elérted, este lett.

Halak úsztak éjjel álmodban,

ablakunkon bejött a víz –

Két melled kincs volt, gyöngy-kavics,

mire fölhoztam, fuldokoltam.

Szeptemberi nők

Megint túl sok nő kószál az utcán,

megint túl sok nő kószál szívemben –

Kövek közül néznek rám a rózsák

világvégi nagy ijedelemben.

Aranyszájú szeptember a dombon,

kiáltani kéne most a nőknek:

vessék le a felhőket magukról,

rúgják le a kígyóbőr cipőket:

hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma,

hideglelős reggelek zörögnek –

mezítelen talpuk parazsával

forrósítsák újra át a földet:

melegítse Afrika-csípőjük,

hogy hózuzmó soha ne borítsa

s ne ússzon a világ, ez a bolygó,

vacogtató korszakokba vissza.

Városok, mint fecskék gyülekeznek,

csattognak a tetők: bádogszárnyak –

Nők: párálló, nyári világrészek,

ami csak él, tifelétek árad,

hazántúli hazák, másvilágok –

arcotokba diólevél csattan,

őszi pofon, de ti tovább mentek

súlyos porban, nehéz sugarakban.

Szeptemberi rézkarc

Csillagok népvándorlása az égen,

itt lenn tücsökszó, búcsúzás.

Arcunk földre hull szilvakéken,

fűvel és éjszakával elkeveredik.

Az utak most hosszabbodnak meg,

most lesznek újra veszélyesek;

fecske-siklású nők s szelek

a pusztulást hagyják emlékbe itt.

A nőnemű nyár után valami

férfias jön: dombok szikár magánya,

lerogyó kékség, fák romhalmai

és pillantások balta-korszaka,

mely mindent széthasít. Én tisztelem

e romlást, rombolást, mert nem lesz

soha megrendítőbb ellenfelem:

átváltozásom szörnyeit mutatja;

a halált, s ellentétként mindjárt a

birsek dacát, a bor vad robbanásait

s egy újjászülető száj nyílását, amint

sebet harap a kényes napsugárra.

Ez voltál

Voltál márványon elalvó arc,

voltál a hűtlenség sebe,

álmomban szél, meztelen próbabábu,

s végül: nem voltál semmi se.

Éjszaka, a város utcáin

Céltalan utcák a széllel egyirányban,

visszhang-nélküli város, éjszaka.

Nincs látható út, amelyen hazajutnék:

állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent?

Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban,

vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban,

minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd

s közel, közel a föld választott dombjaihoz.

Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya,

elveszteni való csomag a boldogság előtt.

Város, vezess el engem a szerelemhez.

A fák, a fák holnapra kiragyognak.

A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas,

és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom.

Hangulatbár

Miféle szél fúj idebenn?

Megcsavarodik az asztalok lába,

s a márványlapra-száműzött kezem

átborzong gyorsan látható lilába.

Repülő nem zuhant a zöldes kirakatba,

oroszlán sem ugat a kék függöny mögött:

a zongorista mégis úgy üvölt,

mintha üvegszilánk-örvényt

s elpattanó szemeket látna.

A háborút, a háborút énekli el a száj?

A mindig visszatérőt, a jajjal cifrázottat?

Billentyű-hómezőkön vonulnak a halottak,

tipródva, fölnyüszítve, égő tornyok iránt.

Bárnőcskék dudorásznak eközben, didadu.

Szódavizükbe potyog a közömbös hamu,

s múltjukat elgyászolja szempilla-koszorú.

Bennünk lakik a láng, mutatják magukat,

odabukik a század, mozdítják ölüket –

A hús óvóhelye elrejt majd titeket,

gyerünk csak sorba, gyerünk, megrendült férfiak…

Kávéslány, hozz vizet, tégy bele jeget is!

Facsard bele a nyári, citromzöld egeket!

Nekem kevés a téboly, hogy magamra találjak.

Valahol énekelnek, sugárzó erdőt járnak,

a földmély ajtaján két kézzel dörömbölnek;

valahol én is ott csavargok, ahol az iszonyattól

egy oldalpillantással örökre elköszönnek.

Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség –

s a házakban nem lakik senki.

Fákat ültet körém a képzelődés –

s a fáknak nem támaszkodik senki.

Gyerekkoromból egy fekete kutya

szaglászgat erre, habos a szája széle,

fölnéz az égre

s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

Nevetnem kell ezen a buta magányon,

mint egy kitalált állatfajon,

nem ezért születtem én a világra,

nevetnem kell hát magamon.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!

Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap

éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

Szükségem van az ifjúságra,

mint útlevélre az utazónak;

szükségem van a kezetekre,

hogy minden magányt leromboljak;

a szátokra, hogy a megromlott

igazságokat porba köpjem –

elvész a föld, ha nem élhetek

boldogítóan s vakmerően.

Utak röppennek el szemem előtt,

mint éjjel fénycsóvás bogárkák –

El kell indulni minden útra,

az embert minden úton várják.

Nincs halálos érv a maradásra,

csak a találkozásra s a kalandra –

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,

záporozzatok tavaszt a magasba!

Szálltak az aranyfácánok

Itt futott el minden a szívem mellett:

a márciusvégi szél, apám parázslófejű lova:

itt futottak el harmatos-lábú pajtásaim

a föld nagy örömével.

Szálltak az aranyfácánok az erdő kapuján át,

szállt, szállt a megcsonkított hold, sodorta mennyei huzat;

s a felhők balszerencséje közt születő záporokban

oly szép volt a világ, mint jövendő bibliákban.

Lombok arca, emberek arca, vizek arca és lányoké,

a boldog hajszában ti sose hagytatok el.

A kövek titkos mozdulatlanságán úgy léptünk át,

mint elfelejtett halottakon.

S ó, tenger, egyszer láttalak csak, de megkóstoltalak,

a nyár bora voltál, a mindenség hűtött itala –

csapkodó szárny, mely belülről emelt

a száraz józanság fölé és halálom fölé.

Hol vagy, tenger, s hol vagytok, híd alatt bújó pajtásaim?

S ti, hajnali ekék, melyekkel fölszántottam a Napot?

Tavasz tűfokán átbújó szél, orgonák forradalma,

ki mellé pártoltatok, hogy elhagytatok engem?

Állok falum fölött, hátam mögött egy ősi rom.

Romokban a gyerekkor erdeje s rétje is.

Fut vissza a fácán a fák közé, fut a szél is,

s nincs más örömöm, csak az, hogy kiabálhatok értük.

Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak,

s már nem is tiltakozhatok.

Elmentél, s nyomban esni kezdett a hó,

hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,

ettől piros a képem:

járok azóta hömpölygő huzatban,

utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,

ahol velem szerettél volna járni –

A hajad, a hajad fészket kereső fecske,

a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódok:

jobban szeretsz te, jobban:

kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék

hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályba van, a szőlővessző meg a földben.

Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.

A nyár ideszalad, a tavasz itt topog,

s homlokod homályából csapkod feléd egy lepke.

Érem

Arcodat kikalapálom a Holdon,

kerek rézpénzen,

s magamnál hordom.

Vért és virágot

Kezemtől behomályló rézkilincsek,

ujjaim börtönében szorongó rögök,

s te víz, ki világra jössz s meghalsz értem,

emlékeztek-e rám, ha cseréppé török?

S ti, szemem foglyai: erdők és madarak,

együtt leszünk-e majd a semleges hazában,

ott lent a földben, egy köztársaságban

élve gyökérrel s fémmel, csont-soványan?

S leszünk-e még, mint e jázmin tavaszban,

boldog kortársai a napsütésnek

s a szélnek, mely mellemre jelet éget?

A vágy, hogy legyünk, támad rohamokban

s testem a földön végighömpölygetné,

vért és virágot gyúrva förgeteggé.

Álmaim folytatói

Csak ők tudják, mily bűnökbe sodortak,

csak ők tudják, a fölmagasztalt asszonyok,

az idő ruganyos ágyában elnyújtózók,

kikre meggyvérű szentek hiába mosolyogtak.

Papír álarcot s kényes ruhákat sose hordtak,

otthonuk volt e város, mint szélnek a lapály,

a Duna-parti hold, fönt a királyi vár,

s műtermek, hol a testük mulandóságától ragyogtak.

Szerettem őket én, mert úgy voltam szabad

közöttük, mint aki folyton csak utazik,

bányák és erdők közt suhan, Nap-sövényt átszakít,

várost hagy hűtlen el, tengert és tejutat, –

vagy mint aki az ég padlásszobáit lakja

hónapokig s a csöndtől megfeketül egészen,

de aztán fölrúg mindent, halottak bölcs utóda,

s örül a pohár víznek egy felé úszó kézben.

Testem s fájdalmaim ápolónői,

ha álmom megszakadt, folytatták álmomat,

a föld árnyai közt keresve kiutat,

rajongóbban, mint kikkel együtt indultam győzni

egy mezítlábas ország nevében, férfimód.

Félig kinyílt szájuk jövőm barlangja volt,

szavak forrásvidéke, mosolygásom hazája,

lombokkal, záporokkal titkosan körülvéve.

Vonulás

Valaki mindig jön,

valaki mindig elmegy;

gyöngyökre lép a távozó

s a gyöngyök szétrepednek.

Az érkező hazát keres

hajadban, szemeidben,

mint akit romok közé szültek

háborús őrületben,

s romok közt nem maradt, mert hívták

vigasztaló vizek;

hívták egy test friss szakadékai:

a távozó utáni sebhelyek.

Fölényes búcsú

Eldobom ezt a varangyos követ,

a föld majd újra tenyerébe kapja.

Eldobom ezt a kővé vált napot,

s nincs kéz, mely érte lonc között kutatna.

Fölényes búcsú időnktől megválni;

lépni a hold síkos padlóira;

s nézni, hogy múltunk szalmafigurái

elijesztenek szelet, madarat.

Vendégem és varázslóm

Ebben az átlátszó esőben

nagyon magányos lett az erdő.

Madarak torkában a lángot

elfújta kedvetlen, hanyag szél.

Állnak a lombok, mint lovak,

a szomorúság jászolánál;

baljós tükröket rejt a hegyhát

s bennük ég és föld öklelését.

Ha nem élnél: most elaludnék

s nem gondolnék semmi örömre,

sem a víz citera-szavára

sem ágyékod villámaira.

De felkönyöklök nyavalyámból,

az elmúlásból felkönyöklök,

s téged látlak, egyetlen élőt,

kiben a nyár még folytatódik.

A nyár, mit az eső kioltott,

akárcsak egy boglyatüzet;

a nyár, mely olyan zaklató, mint

a szerelem, vagy mint a rózsák.

Az évszakokat folytatod te

azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:

ha fölnézel, ragyog a Nap

s ki is nyílik, mint egy kapu.

Ezen át lépsz be újra hozzám,

vendégem és varázslóm vagy –

Eláll az eső szívverése

s a fű zöld parazsa fölizzik.

Köznapi alkonyat

Orosz Jánosnak

Kialszik a pulykák vörös lebernyege:

alkonyodik.

Jönnek haza szalmával megrakott kocsik,

s ráalvad a homály a tengelyekre.

A jegenyék, mint kilövésre váró rakéták,

égő holdak felé mutatnak –

Gyerekek suhognak hamvas házak előtt,

csillagai ők az utaknak.

Nem történt itt ma semmi, csak elcsépelték a búzát,

megzaklatták a gépeket, megitatták az állatot;

belenéztek a kútba, hűs vize csillogott,

s pillantásaikat

az ég földjébe elvetették.

Nem történt itt ma semmi,

csak valaki valakire megharagudott,

ráfeszítette volna ellenségét a templomtoronyra,

s örül, ha a templomtornya

elindul így a felhők közé gyalogolva.

Nem történt itt ma semmi, csak valaki a Nap fátylai közt

meglátta kedvese testét és megvakult;

a dél aranyos csúcsán állva a szélre gondolt,

míg arcába a széna gomolygó szála hullt.

A falu fölötti dombon egész nap

a szédület sárga trombitái szóltak:

aki hallotta őket,

megirigyelt a haláltól minden nyarat,

s kertjébe édesgette a villámló rigókat.

Nem történt itt ma semmi, csak éppen hazaértem,

eljutva ennyi otthonos látomásig –

Állok most csak egy száraz orgonafa tövében,

fölnézek rá és kivirágzik.

Völgyeket emelő idő

Nem sír az a madár – csak kiált!

A lassú beszédű fákat túlkiabálja,

s aranykalapács-csőrével

szögeket ver a nyárba.

A gyantacsorgás álmos évszaka ez,

léggömb-idő,

völgyeket emelő idő.

Nem lehet meghalni ilyenkor,

kevés az árnyék,

a homály;

minden fűszál mögött egy nap süt,

vékony tűzpatak folydogál.

S tested is úgy világít itt a fák közt,

mintha csak egyetlen erénye

volna a teljes meztelenség,

e mindent megelőző szépség,

sugárzásával s veszélyeivel.

A nyár a végtelent kitárja:

nyílnak egek s vizek ajtói –

Fakassz egy forrást, el ne menjek

a tengerekbe megmártózni.

A hőség veszett lányai

most kezdenek zaklató táncba –

Marasztalj itt, hol a madár

halandóságunk elkiáltja.

Naphátú bogár száll a fűre,

hogy ábrándjaim folytathassam.

Mindegyik nyár, mit láttam, itt van,

idesüt arcunk udvarára.

Az egész élet nyara itt van,

mert ketten nézzük a világot.

Elragadtatott fákat látok,

de árnyékuk gyászát sehol.

Arcod tavaszában

Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,

magába itta pillantásomat.

Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt

szenvedő bogarak.

Megint a halál mellől pörget vissza

egy boldog forgószél a közeledbe.

Testem kudarcait a reményed legyőzte,

s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

Jó napot kívánok a homlokodnak,

a kétségbeesés ága verte,

jó napot kívánok a kezednek,

a jég narancsát számba tette,

s a lábad jött, áradt a lábad,

mint két folyó, ha medret otthagy,

virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,

üdvözlet futós lábaidnak.

Hirdettem: van utam külön

a világ zavarában s örömében,

de gyöngeségem most elárult,

s nem élhetek, csak arcod közelében.

Csak arcod tavaszában ismerek rá

a földre, mely megújul s élni enged.

Erdők úsztak a fájdalommal szembe,

éneklő erdők s fölismert szerelmed.

Egy templom falára

Fehér falak,

ti függőleges hómezők,

fehér falak,

ti isteni téglalapok,

fölhólyagosodtatok

a zsoltáros szájak szelétől.

Apró mész-buborékok, csönd-kupolák,

az én gyerekhangom is őrzitek.

Énekeltem a vasárnapok tisztaságában,

mint hegyeken futó, gyerekarcú vizek.

A fehér ingnyakú szegények közt

olyan jó volt az ének gyümölcsébe harapni,

mint széllel szembe szaladni.

Néztem a férfiakat:

az ökör előtt ballagókat,

a kazalrakókat,

a májfadöntögetőket:

megilletődve énekeltek.

S tán nem is az Istent dicsérték,

csak a megszólalás örömét,

a száj kinyílásának mámorát

egy egész heti hallgatás után;

a földek jó szagát,

a hajnal cserepébe elültetett Napot,

mennydörgések csordáit,

bikák tömör vállát és homlokát,

a rongyok levetésének ünnepét,

az evés és az alvás örömét…

Égett szájukon a zsoltár teste, mint Dózsa Györgyé,

hosszasan és fenségesen,

lángol még ma is előttem,

hosszasan és fenségesen.

Templomi falak, köztetek emelkedtem

a szegények együgyűbb egébe,

ahol az Isten helyett Nap süt

s földet szánt az ének ekéje.

Önarckép, esőben

Ülök a favágítón, szembe négy jegenyével;

csapkodja arcomat fémes, nyárvégi zápor.

Nincs erőm elrejtőzni villám és víz elől:

elgyengültem az eső jó szagától.

Viszi a szél a fákat

Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom

ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan –

Állok a szenvedés boltajtajában,

a tavasz alvilági kapuiban.

Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét,

az elképzelt angyalok zuhanását,

de most én zuhanok, s fejedtől talpadig

oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság.

Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened?

Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben,

mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem

a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet?

Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,

s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan

s mi így hagy el; szeretnem a Napot:

rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.

Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál

megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután

gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,

itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:

ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,

mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek

s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,

mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,

szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom

ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,

tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,

mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék

hogyan szülik meg a zenét.

A Fekete-tenger partján

Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország!

Hiába gázolok tengerhomokba, s hiába lépek

a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged;

földed a messzeség nagy fái eltakarják.

Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a

magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák –

S ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák

is gyönyörű pusztulással reccsennének magasba.

Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek

s fölényes pusztulásnak? Te kis folyó melletti ország?

Benned sebeztek föl először nők? ártatlan rózsák?

s azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet,

hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervízben,

kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?

Sarkadi imre halálára

Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.

Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.

Önkéntelenül is pusztulást idéz

e zöldbeforduló, korláttalan napon.

Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a

mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.

Drámád a föld alatt tovább nem élheted:

széthasadt koponyád a semmi buboréka.

Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.

Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,

nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.

A fák részegségét csodálja egy madár.

Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa

csonton is átderengő értelme s víziója.

Betegség, ősi botrány

Ismét az ősi botrány, ismét a nyavalyák!

Pokolra fut a vér, hogy megtisztuljon.

S a súlyát vesztett test a fák fölé száll,

hogy végzetéhez idomuljon.

Szemem, mint emlékeit, még látja arcomat,

látja a szenvedést a föltornyozott ágyon;

a rózsák mértanát romboló lángokat

a szélütéses délutánon.

Aztán már nem lát semmit, kitágul, megmered:

egy néma erdőt tükröz s a Nap cserepeit

az agyagdomb fölött; asszonyt és gyermeket,

amint az ősz árnyékát üldözőbe veszik.

Fölemelkednek a fák

Sötét a földi éjszaka,

csak az eget, csak az eget lehet látni –

Fölemelkednek a holdig

az átszellemült fák koronái.

Házam, melyből most kiszöktem,

ott húzódik tövükben, mint a véraláfutás.

Megnövelitek sejtelmeim, ti fák,

homályos jelképei a lángnak,

hogy eltávolodva magamtól, én is szálljak,

s úgy nézzem a világot, mint életem folytatását.

Én nem kaptam külön ajándékot a Földtől,

önmagát adta oda:

sugárzó titkait, ellenállhatatlan éjszakáját,

s mindent, ami meghal valami gyönyörtől.

Őrzöm is örökségem, e testemen kívüli jövőt:

vizek jövőjét, fákét,

ahogy az első tűz bámulói

a félelem emlékét s az elragadtatásét.

Virágvasárnap

Valahol most egy tulipán-szájú

kicsi szamárka ordibál,

hátára odaképzelem magam

s vagyok Jézus király.

Förgeteg-fehér szilvafák közt

máris a borhegyre megyünk,

hozsannázó bokrok fölött

apostol-felhő jön velünk. –

Jártak itt ólom-zord hadak,

állkapcsukat a sár fedi,

sisakjukon, mint sastojáson,

tapos a kis csacsi. –

Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék

homályában bort nyakalunk,

s kőből kihasított fejű

rokonokkal dúdolgatunk:

„Szent István, térdepelj közénk,

magyarok térítő királya,

nagyobb király térített minket,

idők vasából koronája.

De itt vagyunk, de megvagyunk,

nézzük, hogy nő a völgyi búza,

s a szőlővirág hogy kígyózik

fölrepedt, égő homlokunkra.”

Így éneklünk, s az ördöglábú

asztal lesz majd a nagydobunk –

parasztok és Jézus király,

így mulatjuk majd ki magunk.

Sárga madárra vadászok

Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.

Hadd ábrándozzak rólad hosszan e nyárvégi napokban.

Látlak az árny-ivó sövény előtt, szaladsz ki épp a kertbe,

zöldség és hagymaszár kell már csak a levesbe.

A fák szemhéja csukva van, mint bágyadt tyúkoké,

de tőled fölneszelnek s futnának százfelé.

Sürögsz, mint a szegények, kikre örökös munka várt,

s örökségül se hagytak mást, csupán e rohanást.

A Nap: búgócsiga, gyerekjáték az egek asztalán!

Gondolsz-e néha láthatatlan ujjakra, melyek pörgetik,

s csodálkozó szememre? Vagy erre se telik

idődből? Lótsz-futsz anyám helyett, s ez a te vallomásod?

Porzik a vén szőlőföld, kapád ha belevágod.

Porzik a múltam is, gyerekkorom fölébred,

s elhagyott arcaim váratlan ugranak elébed.

Egyik a padláslépcső homályából riadtan;

a másik gyors esők mögül, mikor már a vihar almája letoccsan

s habosan fut a boldog víz, mint én futottam hajdan. –

Naponkint fogy időm, mit veled tölthetek,

múltamból pótolom hát holnapi veszteségem:

követ dobálok kedvedért, átmászok égi kerítésen,

vadászok sárga madárra, Holdat zaklató galambra,

szakadt ruhám a szél titkon majd összevarrja.

Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.

Kik veled élnek ott, általad kedvesebbek. –

Látlak, vizet húzol, s hallom, beszél hozzád a kút,

mint föld alatti tenger, mely kövek közt aludt.

Szőlőhegy, háború előtt

Akkor még nem volt háború

s nem voltak itt ez értelmetlen kövek és gerendák:

a pusztulás anyajegyével megjelölt romok –

A pincék homlokán, fönt, napóra villogott.

Egyetlen hosszú nap volt itt a nyár,

egyetlen hosszú nap volt itt az életem.

Ültem hullámzó cseresznyeágon, drótként kifeszült szeleken

s nem is emlékszem igazán:

gyerek voltam-e vagy madár.

Akkor még nem volt háború

s nem voltak halottaim, kik az idő törmelékei közt

feküsznek, mint a rongybabák –

Vasárnapló legények itták a vad novát

s nézték a csonka Holdat: isteni rézfokos volt,

mit egy betyár az ég gerendájába belevág.

Akkor még nem volt háború

s nem kellett egyetlen szorongás

és egyetlen bosszú bűvöletében élnem –

Úszott a Nap a szarvasok szemében

s szép neve volt a Földnek,

gyermeki szép neve volt.

Birsalmasárga hegy, pincék és seregélyek,

a piros szőlővessző időmön átparázslik.

Mindenütt nyár van most is,

de ez már másik –

visszhangot keresek és társakat, hogy éljek.

Hogy ne legyen sötét

Még látni a merész hidakat

s betonparton a fák

személytelen sorát;

még látni a hazafutó gyerekek arcán

a délutáni hóesést.

De lassan bekormozódik a víz

s a test éjszakája is leszáll.

Az elpusztíthatókra gondolok,

akiket nem véd semmi álom.

Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó

s az egyedüllét, mint a gyászhír.

Az elpusztíthatókra gondolok,

teli van velük a Föld.

Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,

sem a pénz ezüst kerítései,

sem a szerelem.

És hiába halnak meg, mert hiába születtek.

Az elpusztíthatókra gondolok,

csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,

csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

Tavaszi előjáték

A fanyar március, hátrálva téli bálványoktól,

nyomul már felénk, akár a fecske-had –

Fölizzanak déltájt a tűzfalak

s a gyár körüli kőpalánkok.

Tócsák, kültelki vadvizek,

megéltem ismét ezt az órát:

itt járhatok, ahol a kormos utcák

pontosan olyan hosszúak,

ahogy szerelmes lábak elgondolták.

Amerre nézek, mindenütt saját fényességem vakít –

Szárnyaló vízsugárral mossák

a csarnokok ablakait;

s a vékony jegenyék fölött,

a szénnel rajzolt láthatáron

fémgömb villódzik, mint galambbegy

kúpcserepeken vagy faágon.

Mit álmatlanul elvesztettem,

megkeresem most a tavaszban:

nap-üstben olvadó vasakban,

szerelemben, mely megoszt engem,

s ha elárul is, halhatatlan.

Vonat fut, hajrá csak, vonat,

sodródó árny a korafényben,

olyan vagy, mint kalandorarc,

mit irigykedve sokszor néztem.

Ne állj meg, szél dönt sorompókat,

a tavasz gyalog jár, mint Vénusz,

utak és felhők fordulóin

várja az ilyen csavargókat.

Sem halál, sem kőcserép

Mikor már szép lenne a földi nyár

s a csontvázas test szárnyalni tanulna:

korommal temeti be a Nap gödreit

s lefekszik melléd a vérfertőző múzsa.

Csupa seb lesz a szád, a láthatár szemhéja,

a megálmodott fák közt eléd futó vidék,

s vakarózhatsz, akár a bibliai ember:

nem segít sem halál, sem rücskös kőcserép.

Nyári dél

Miféle álom úszkál a szilvafák alatt,

hová a nyár taszít?

Arany csordában járnak a darazsak

inni a vályúig.

A pajta hűs terem, elhagyott ócska színház,

kellékekkel tele.

Kaszák s cséphadarók közé egy paraszt Hamlet

éppen beillene.

Vakít az ól; falára lovat vés egy gyerek

s a lóra katonát.

Galamb-álarcban múzsa röppen a földre le,

s elvezeti lovát.

Egyszerű nyári dél, sárgulsz akár a tök,

szérűkön fölpúpozva;

Aranykor-végi fényed odaégeti testem

árnyát a kertkapukra.

Lehetne vad e föld, játéktalan, borús,

homok- vagy kő-világ,

s be jó, hogy mégsem az! Isten helyett rigók

szállnak a kerten át.

Szabálytalan vers egy földrajztanár halálára

Turista-bakancsban a férfi

átgyalogolt a túlvilágra,

s felesége most sírva nézi,

visszagurult a hátizsákja.

Paprika, sajt, kenyér, szalvéta

fordul ki félszegen a zsákból

s egy Villon-kötet – zöld címlapján

hazátlan nőalak világol.

Tanár úr, kérlek, hova mentél?

a túlvilágon nincsen tenger,

se föld, se földgömb, arány, lépték,

tantárgyadat ott eltörölték.

Én láttalak még a katedrán,

pucér ujjad, akár egy néger,

ott futkosott az egyenlítőn,

árnyéktalanul, pici széllel…

Egy sötét bagoly szárnyverése

szemed immáron eltakarja,

s nem láthatod, hogy vonzó földed,

Afrika, e bronzkori balta,

hogy vág bele az üveg-század

kivilágított éjjelébe.

Kígyókoponya, majomcsontváz

virít a Hold-sátor előtt –

ha arra tévedsz, el ne mélázz,

szörnyeket látó faszobrok

varázsolják el az időt:

rabszolga-századokat űznek

föld alá, déltől estelig;

szegény négerek erdejéből

a gazdag istent kiverik –

Te, halálon túli turista,

holtak közt is földrajztanár,

Afrika sivatag nyarából

száll föléd egy korom-madár.

Második születésem, 1967

Rejtsétek el a csodát

Olyan meztelen minden s olyan kiszámított.

Rejtsétek el a csodát, hogy megszeressem.

Mint háromszög-fejű sáskák, idegesen

fölzabálják a világot a magyarázatok.

Nem kapok szívdobogást már semmitől sem.

Úgy nézem meg az égbontó csodákat,

mint zsákruhás nőt, labdázó elefántot,

türelmetlenül

s ideiglenesen.

S egy őrültet keresek magamban folyton,

gépeknek,

földrészeknek beszélő szentferencet:

gyógyíthatatlan szájú rajongót, ki szenved,

ha nincs veszélyes titka s kivédhetetlen álma,

mert így reménye sincs – zuhog csak rá a nap,

mint lenyűgözött fűre, ijesztő kőpofákra.

Faggatódzó óda a nőkhöz

A föld alól nézzek vissza rátok?

A jóvátehetetlen éjből,

midőn kő és virág egymásnak támad

valami ősi gyűlölségből?

Midőn a tenger kosarából

szétpereg a mélységek gyöngye

s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

Agyag-homályból? Gyökér-függönyön át?

A földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?

Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,

míg kutyatej sárgul fönn s vadkapor?

Elmerült tank csöve lenne a távcsövem

s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,

szállna fölöttem kihívó suhanással.

Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.

Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.

Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:

süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.

Amit megérintettem eddig, el is hagytam;

csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,

melyet naponta meghódítanék.

Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:

alul a halálos víz, fölül az ég.

Búcsú Kubától

Hátranéztem

s hol voltál már te, szigetország!

Pálmafa lombjaid, mint a vízre lecsapó madarak

ottragadtak

a napsütésben,

s kátrányos csónakjaid, mint a vizek

elöregedett lovai.

A tengert eloldozta egy kéz a láthatártól,

én vártam, hogy majd utánam szalad,

de csak felém forduló arca lángolt.

Sötét és görcsös voltam a búcsúzástól,

mint néger faszobraid.

Tudtam, hogy a világméretű nyár örökre kitaszít

s vár rám Európa huszonnyolc fokos hidegével,

tízezer tonna kormával,

szemet-hígító ködével,

utcáival, melyek, mint a cseppkőbarlang alagútjai

sehova se vezetnek.

Várnak a kétezer éves művelt mosolyok,

a reklámozható elvek,

a csitító szavak,

hogy: nem szabad,

hogy: nem lehet;

a kávéházakban fölravatalozott barátaim

cigarettafüst-szemfedővel leterítve…

Nőid miatt és napsütésed miatt

hazaárulóvá lettem.

Vakmerőségedtől meg gyermek,

ki a Föld minden szabadságharcát

képzeletben már befejezte,

szétnyitott ingben jár

s nem készül többé háborúra,

csak szerelemre.

Narancsaid, mint a nyár ágyúgolyói

itt csapódnak le a közelembe.

Zápor utáni táj

Sár,

sár a földön

s fönt,

az ég múzeumában

mezítláb lépked a nap.

Állnak az esőverte fák,

mint csordultig megtelt talpas poharak.

Kiinnálak,

elfogyhatatlan világ,

de kívánságomtól hirtelen elgyengülök –

Látom még a legutolsó villámot is,

mint falba a szög,

a hegy csontjába beletörött.

De sértetlenül gőzölög a hegy,

szőlők zöld tajtéka elborítja,

s tövében lent, mintha a szívem mellékfolyója volna,

áradva fut egy forrásvíz-patak.

Átázott beton-városokból,

villámló autók közül is idelátnék:

csigák jönnek az úton, fű-ország lassú ökrei

s áthúz fölöttük egy-egy gólya-árnyék;

s ömlik a zöld, akár a szöcskevér,

mint itt felejtett tenger könnyű habja – –

A teremtés hányadik napja ez?

Bokáig lépek sugárzó iszapba!

Négy önarckép, emlékezetből

I.

Füst-nyakú lovakra száll fel az öröm,

a mindennapos vágta elragad.

Falevelek hányják a szikrát, mint a kovakő,

folyók dűlőútjai porzanak.

Elérek mindenüvé, hol befagyott víz a szem,

a száj meg vasdarab.

II.

Szögletes plakát-arcom szél feszíti,

négy világtáj mágnese húzza.

Ha föltámad számban a láng,

a látható időt tűz koszorúzza.

III.

Nevemet elfeledtem, a sokaság vagyok,

nagy meztelenségem a májust elbódítja.

Hét napig kiabálok, hét napig hallgatok.

Hallgatásom is ünnep, virágot-hozó holt fa.

IV.

Arcom előtt egy lánykézfej világít,

vezet ki éjszakámból.

Tornyok s jegenyefák a ceruzáim,

verset írok, hogy a szerelem hallhasson mindig önmagáról.

A szökevény

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

négy égtáj légtornásza

lengni a hold-gyűrűn;

fuldokolni kőportól, fénytől,

elcsöppenő vértől ragyogni,

városok neon-körhintáján

ájulásig körbeforogni.

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

nád-ország titkos fölgyújtója,

lesni, hogy száll a füst;

földönfutó zenét követni,

országföldúló szeretőt,

idegen lenni a szerelemben,

idegen a halál előtt.

Vendéglátóm, az éj,

mindig más szélbe bontson ágyat,

más égre nyisson ablakot,

más földet mutasson hazának.

Egyetlen életem elárul,

befalaz romlandó húsomba –

Csapjon rám vihar kalapácsa,

hasadjak tömérdek darabra,

s bárha sebekbe, bárha jajba,

minden élet vérembe szálljon

s amerre út van elvigyen

hajón, repülőn, taligákon.

Menni csak, menni mindig,

ott lenni mindenütt,

s várni vagy nem is várni:

győzelmes szökésemben

egy villám szíven üt.

Ősz

Elöntötte a víz a levegőt.

Árvíz-sújtotta madarak

lepik el a tornyokat.

Nincs száraz hely, csak az emlékezetben,

csupa víz, csupa víz a világ;

őskori rózsák a fák,

tengert virágoznak.

Átnedvesedik csont, bőr, haj, szerelem,

átnedvesedik a jövő.

Homlokomnak ütődik egy kő,

kő vagy átok? – oly puha, hogy már észre sem veszem.

Hullámlanak

a körutak.

Fölöttük víz, alattuk iszap.

A villamosok: gyíkhalak,

a teremtés harmadik napjáig

lustán és öntudatlan visszasiklanak.

Talán a víz szült engem is,

óceáni méhe kilökött.

Hordom is fázva magamban ez összezsugorodott tengert,

mint Isten emlékét,

s kristállyá érett gyöngyöt.

Ősz, világeleji évszakom,

szétáztatod a várost, melyben élek,

szétáztatod, mint újságpapirost.

Berozsdásodik tőled a kezem.

Lassan már csak búcsúzni tudok:

szép volt a nyár, az volt az életem.

Fűre, madárra

Ahogy a fájdalom visszavonul,

a test síkságai kiragyognak.

Látom magam a tükörben:

szökevény-mása vagyok egy halottnak.

Most kell a szélbe gyöngyöt szórni,

nevet adni elárvult kőnek

s hatalmas kátránypapírokkal

letakarni a temetőket.

Most kell a föld szárnyaira

gondolni s húsvét délutánra:

föltámadt a krisztusi meggyfa

s madarat lő fel íjas ága.

Vonatok ablak-tüneményét

most kell bámulni izzó délben

s a száguldás aranyszabályát

ráhúzni a szív ütemére.

S pusztán mert jó volt látni téged,

szobádat kell most fölidéznem;

a képen a piros lovat,

dögtipró útra indul éppen.

Most kell a legszomorúbb Holdat

kiköpni, mint a csontot: éljen

a világot újraszülő test… most kell

fűre, madárra bízni a reményem.

Fölszáll a kútból a vödör

Fölszáll a kútból a vödör, akár egy mély sóhajtás.

Szomjas vagy, szomjas vagyok.

Kiszáradt meder a szád, forróság futóárka,

egészen elhagyott.

Becsukódtak a fák, megrövidült az árnyuk,

ideje megpihenni.

Egy-egy madár az ég útjain ebédvivő gyerek,

jó volna vele menni.

Mennék is, de te idekötsz ehhez a tájhoz engem,

ehhez a nyári földhöz;

munkád és fáradtságod országom határa lett,

napod süt, esőd öntöz.

Elhagyhatatlan út s kövek a napsütésben!

Szerszámok, fényes egek

úgy körülvesznek, mintha másutt nem is volna már föld

s nem is élnének emberek…

Íme a víz! Igyál! Válladon túl a hegyek árnya,

s szőlők lezárt sora;

Szakadt zöld levelük múzsák nyári köténye,

lebeg ide-oda.

Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed

s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,

másik ország, mely nevet adna;

ideköt

idegszálaival a szél

pamutszálaival a köd

s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek

forgatják ezt a földet

tavaszba,

nyárba.

A szőlőkarókkal kivert hegy:

Szent István itt maradt koronája.

Hallgasd,

a tolongó űri zaj:

csikónyerítés, patadobaj.

S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:

Hunyadi László nyakszirtje, válla – –

Futhatsz a szeplőtelen Notre-Dame elé,

vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,

földed nyomorúsága.

Mint húsban vándorló szilánkot,

hordod magadban romjait;

s ha már sebesülésed ideköt,

ideköt gyógyulásod is.

Feküdj bele a sárba,

borona-rücskös tüske-ágyba,

nevess vagy vicsorogj. –

Ölelni másutt is ölelhetsz,

de ölni csak itt maradt jogod.

Gyerekkori önarcképek

I.

Tizenkét éves vagyok, felhő-szürke,

homályos ablakok mögött ülök –

Kétszer meghaltam álmomban már,

egyszer szikrázó sóhegyek között.

II.

Tarló: te vasszögekkel kivert búzaföld,

mezítláb taposok rajtad, bokámon vér csurog le.

Anyám elborzad? Hadd lássa inkább, hova szült –

Mint tavalyi szártuskót, rúgnám az Istent fejbe.

III.

Miféle hang ez? Cseléd kocsiké!

A decemberi hold mögött nyöszörögnek.

Lesem, hogy előbukkanjanak a lovak;

vályú szélén kiélesített baltafejek,

s a kastély tetőkre lezuhogjanak.

IV.

Meggyfák lakója: hallgatom, fúj a szél.

Szőlőhegyünk, mint léghajó, napközelben lebeg.

Se dolgom, se álmom.

Madaraknak az égben kastélyt építgetek.

Három háborús töredék

I.

Mi jön, mi jön? Recseg az éjszakai ég,

mint a kerítés. Tankok farolnak neki.

Nevem a föld alól kiáltja valaki,

de mintha épp

a torkát fűrészelnék.

II.

Csupa rüh, elvakart seb a testem,

tetűcsípések géppisztolysorozata –

Ágyúdörgés a menyasszonyom, mellette éjszakázom,

hiába szöknék, nem enged haza.

III.

Vége van, vége van! hallom mindenfelől,

de nem hiszek én a boldog harangszónak,

sem a görögtüzet patakzó szájnak:

a csonttá fagyott halottak szemhéjam alá szúrnak,

mint kazalból kiálló szalmaszálak.

Barbár imádság

Kisimíthatatlan ráncú kő,

anya-világosságú szikla,

fogadj méhedbe vissza.

Tévedés volt a születésem;

én a világ akartam lenni:

oroszlán és fagyökér együtt,

szerelmes állat, nevető hó,

a szél eszméje és a magasság

széjjel csurgatott tintafoltja –

s lettem felhőbe vesző ember,

egyetlen út királya,

hamu-csillagú férfi

s amit magamban egyesítek,

rögtön megoszt, mert mulandó

s csak sóvárgásomat csigázza…

Kisimíthatatlan ráncú kő,

anya-világosságú szikla,

méhed küszöbe előtt állok.

Futamok

Orosz Jánosnak

Hova visz ez az út?

A homály sorompói közt

elfut az ég, mint a vonat –

Kihajolva az időből

sodródni látom a földön holnapi árnyékomat.

Ősz lesz; erdők álarca lehullik,

megsúlyosul a víz és megtér a halálhoz.

Aki majd utánam kiált – vizeknek kiáltoz.

Hova visz ez az út?

Se ifjúságom, se legendám.

A Hold szoborfeje mered rám:

megcsúfolt viasz-anyakép.

Otthonomat bedeszkázta a szél,

otthonom megkopott rég, mint húszéves kabát.

Kopogtass be az ajtón: vihar morog reád

s tegnapelőtti hangomon beszél.

Túl fehér volt a fal, nem bújhattam az árnyba,

túl rövid volt a félelem, kilátszottam alóla

s hosszú a reménytelenség, akár az éjszakai óra.

Megetettetek sóval s vizet nem adtatok,

szobrot faragtatok a füstből, hogy ámuljon a világ;

ünnepeiteken már csak a kürtszó volt vidám,

s az, aki fújta, nézte a földet, mint hasra fektetett halott.

Mi voltál te is, szerelem?

Testek visszhangja, fekete csöndben hullámzó zene!

Sem öröm, sem átok, csak borzongás,

csak a borzongás kísérete.

Barátaimtól búcsúzom csak,

nem a gyöngéktől, akiknek szíve leszakad, mint a gomb,

de akik megittasulnak a tavasztól és a jövendőmondástól,

elnevezik a sorsot születésnek

s ha mennek a város utcáin át

arcukról nem is látszik, hogy énekelnek.

Zúzmarás kőre fekszem

Másnak szabadság s bűntelen lézengés

lehetsz betegség, nekem förtelem vagy;

az idő halálkanyarja, folytonos fájdalom

a bemaszatolt ég alatt.

Nézem két kiüresedett kezemet:

a világ hiánya rajtuk, mint égési sebek.

Tíz kopár körmöm: tíz bekerített katona,

vérfoltosak és harcképtelenek.

Az őszi nagy kiáltozásból

így ér el hozzám valami suttogás.

Párna helyett zúzmarás kőre fekszem:

nyögés visszhangzik-e vagy dobogás.

Föld, nyitott sebem

Mindig csak ez a hajsza, futkosás?

Füst-álarc a legtisztább arcon is?

Évszázados penész a koponyafalon?

salétrom-álom? csöpögő pincevíz?

Mindig csak ez a halál előtti időzavar?

Félutak, félszerelmek, félcsodák?

Lengő szél-ajtók a csillagok között?

Földrésznyi daganatok, pocsolyák?

Mindig csak ez a vézna bádogszáj-

siránkozás a vas égzengései közben,

hogy: beledöglök? hogy: nagyon fáj?

Föld, nyitott sebem,

gyógyíthatatlan szakadékom,

mindenhez hozzáütődöm veled s már ott a vérnyom

ajtókilincsen, fákon, holdról lesodort cserepeken.

Fáradtság

Fáradtság,

betemeted a szememet;

rádobálod a fák lombját,

a nap narancshéjait,

lányhajat,

autóponyvát, egyeket.

Így szeretem az életem,

így, elnyűvődve, becsukódva –

Folyó röpül át fejemen,

mintha a két part: szárnya volna.

Kövek vakítanak: madárkoporsók,

az idő rétegei alól kigörögve;

vasvilla-fény, fölugró lovak árnya,

parasztnők gyolcsköténye.

Dől rám ezeréves emlékezet –

így oszlanék szét boldogan.

Kezemet kapja föl a szél

– ütésre? simogatásra?

vigye, amerre elrohan.

Lábamat hangyák,

szempillámat az özönvíz

betonhegyek közt, vasvilágban.

Fáradtságom: zsúfolt jövőm,

halálom,

elragadtatásom.

Kettős női arckép

Te a Napot szeretted, ő meg a szelet;

szélfújta hidakon járt, hegyi falukba vágyott.

Egyetlen sóhajtásával kiszellőztette a világot,

csillag-szemetet söpört ki belőle, ha megreggeledett.

Te akkor voltál otthon, mikor épp útra keltél.

Minden vonat a te halántékod mellett csattog el ma is.

Ő meg cérnát fűzött a villámokba is,

s varrta hozzám a hazámat gúzsba kötöző villanyfénynél.

Városok foszforeszkáltak az éjben, mint karórák számlapjai.

Te mindig tudtad: az időnek milyen övezetébe érünk.

Ő csak azt, hogy aki él, a halálon túl is szeretne kiáltani.

Te a napot szeretted, ő meg a szelet.

Én mindkettőtök szerelmét s a bűnt is, miben égtünk.

Kőcserép-fegyház foglya: titeket várlak vagy az ítéletet.

Együgyű dal

A térdetek, a térdetek, ha egy kicsit gömbölyűbb volt,

a világ nekem mindenestül gyönyörű volt.

A hajatok, a hajatok, ha irgalmatlan feketéllett,

szalmakazal-ragyogású deleken is rögtön éj lett.

Az ágyatok? az ágyatok? ha egy csillag eltalálta,

mint kigyulladt repülőgép, szállt velem az éjszakába.

Arcomra sárt kenek

Napok, hetek…

A csillagos ég homokóra;

megfordítja egy kéz, fogy az időm.

Arcomra sárt kenek: ne ismerjetek rám,

ha találkoznánk moziban, utcán, hegytetőn.

Hiába vártam:

nem vagyok, aki voltam,

aki látta a fákat megszületni,

vérben úszni a halottakat

s elképzelte, hogy a világgal egy napon,

mint zsebtükrével, magára marad.

Nem a nap jött el, nem az a csönd,

hanem a szél: mellem kosarát földöntő szerelem.

Csak a homály bandái jöttek:

részeg vadászok át a földeken.

Csak a tortahab-szájú szónokok,

csak a papírzsák-fejű rémek;

rikkancsok, háborús földrészeket lobogtatva,

ágyúcső-trombitát hangoltató zenészek.

Csak a szemhéj alatt összetorlódó keresztutak,

ártatlan holtak, elcserélt fejű társak,

tévedéseim,

szégyeneim, mint hosszú gyászmenet

számon kérő kezei hazának és családnak.

Kőrózsák világtalan szeme tapad szememre.

Így nézek én is magamba, világtalan.

Együtt van minden: életem és halálom,

csak az nincs sehol, aki ezt elviselje.

Hó fölött szálló füst

Cserepes a szád,

mint az agyagszobroké,

mint kőágyra fektetett, szélfújta halottaké.

Álomtalan lány,

kiégetett a szerelem kemencéje,

rajzolni tudna rád egy csillag

s február kése.

Védtelen vagy, mint a világ,

önnön tavaszában beleveszve –

gyönyörködöm is benned, akár a bűneimbe.

Készültem elhagyni magam,

megalázni és összetörni,

nyomorúságos kővel s irgalmatlan napfénnyel szeretkezni,

de odaálltál a kő elé,

inkább testedbe higgyek –

Hó fölött szálló füst azóta inged,

sötét házak közt úszkál, szememet vonszoló madárhad.

Követni mégis úgy tudlak csak,

ha menekülni látlak,

szeretni meg csak úgy,

ha nyomban elhagyhatlak,

a reményt hagyva rád, kigyulladt koszorúmat

s izgatott szavaimat, mint egy megígért utazást

éjszakákon át

és nappalokon át.

Platánlevél

Ősz roncsa, platánlevél,

levágott kézfej vagy,

megaszalódott tenyér.

Tegnap még tejért szaladó

kisfiúknak integettél

s ma, ébredésembe belecsörögsz.

Megsárgul tőled az idő,

mint eleven

arc.

Ki üzen veled?

Mit akarsz?

A szél kézfogását adnád át nekem?

Nem kell senki vigasza, élem az életem.

A nyár, mint hajóroncs,

lassan túlpartot ér.

Hajótörött vagy, platánlevél.

Felhő-harmonikát szorít mellére a Nap,

hiába ráncigálja,

hangokat nem ad.

A csöndbe majd te is beletörődsz,

beleragadsz.

Országok füstölögnek három égtájon is,

mint fölgyújtott kerti gaz;

dzsungel-halottak kézfeje zörög.

Nekik se jut emlékezet,

hogyan jutna neked?

Más időben élünk, mi emberek, mint a Föld,

más évszakokat szülünk,

más részvétet,

más ijedelmeket.

Megsárgul tőled az arcom,

platánlevél.

Reggel

Az álom ejtőernyőjét testemről lecsatoltam

s úgy nézek szét hajnali tájamon.

mint aki hazát keres vagy közös sírt.

Egy fa, egy homokbánya, egy templomtorony…

Emléknek is elég és útjelzőnek is.

Egy fa, egy homokbánya, egy templomtorony.

Kőlépcsők

Mintha elmentél volna innen,

kőlépcsőid is megsüllyedtek:

szemétbe dobott ökörállkapcsok,

házad előtt csak fehérednek.

Utolsó csillagig

Hogyan szeresselek,

ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad?

ha elbújsz égő falevél mögé

s füstbe,

húsodba falazod magad:

homályos hazugságba,

jégpincébe,

mikor egyetlen szó elég,

hogy átrepüljük szakadékainkat,

a föld minden övezetét?

Akit nem véd a szerelem,

hiába védi az magát;

dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,

koszorú-lánc –

elfogy a levegője,

nyomora,

csöndje

s nézi csak: hogy kopik

fölüle el az ég

utolsó csillagig.

Száműzetésem mosolya

Nincs más, csak e hajnali óra,

árnyéktalan, meredek fák

s e fákat fölhangoló némaság.

Csak a szomszédos fenyőerdő, mint lebombázott állomás.

Csak felhők: megduzzadt szemhéjaid;

csak a leheletedből kigyalult padló,

sóhajnyi-vékony deszkaszál;

arcod süllyedő szigete,

száműzetésem mosolya.

Csak a fájdalom, amit majd megcsalok;

esőben szétázott utak,

pocsolyák,

kavicsok.

Egy fa omló erkélye alatt

Vihar veri a földet,

üti ököllel,

hegyek és erdők sebei fölszakadnak –

egy fa omló erkélye alatt

választhatsz jövőt magadnak!

Választhatod a hömpölygő sárt,

a kosz-sötétet, agyag-sárgát,

a falevél-szeplős iszapot –

nőket, kiket még sose láttál,

de napsütésben átkaroltál

s néztél fejükre nagy csudát:

árnyékos, lédás kalapot –

választhatsz tanút és barátot,

kiknek börtön s rossz hír sem ártott

s egy vízcsepptől is fölragyognak –

várost, országot, túlvilágot,

hol szabad még szegénynek is lenned,

esztelennek és borúsnak,

gyanútlanul is gyanúsnak,

vadállat fejre borulónak,

botrányhősnek, tüskés vagánynak,

negyvennapos esők fiának.

Jó reggelt, világ!

Jó reggelt, hűvös kapualjak,

hidak,

hólepte cementgerendák,

égve felejtett villanyok csigolyasora!

Jó reggelt, fáradt szerelem, te elkódorgott állat,

kék vagy és összefagyott,

takarodj haza!

Jó reggelt, mozgó, gyámoltalan város,

kémények maffiája köpi rád a kormot,

jó reggelt, világ!

Köszöntelek, mint ki fázó szomszédját köszönti

a kerítésen át.

Nem érdekelnek most nyüszögő vízcsapjaid,

a mosdástól szétázó kezek, szemek és emberarcok

elúszó foszlányai,

vasgyárak tüzes hasmenése,

atom-nyavalyák!

Sem az ólombetűs újságok habogása.

Halottaidat s örök háborúidat lenézem

s hozzád igazodó gyöngeségemet is!

Repülőid: megsokszorozható koporsók,

minden éjjel fölszállnak ellenem

s dobhártyáimat bevérzik.

De most nem érdekel a vérem, a sebem!

Az a perc,

melyben a láthatár széles redőnyeit fölengedem,

fényesedjen!

Jó reggelt, éjszakai vércsíkok,

leheletemben derengő fák,

jó reggelt, megnyerhetetlen életem!

El akarom hagyni

El akarom hagyni,

ami nem én vagyok,

ami csak rám ragadt, mint utazás pora.

Az idő mozdonyfüstje arcomon,

jóságos kezek szennye,

szegények mosolya.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,

a rám kérgesedett csöndet,

a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –

Elsötétített fejetekből

úgy lépek ki,

akár a temetőkből.

Hiába vártam,

nem növesztett szárnyat a test,

sem az ágy, e vízözönt uraló Noé-bárka –

El akarom hagyni a szerelmet is –

Kész vagyok minden árulásra.

El akarom hagyni, aki nem én vagyok,

a lámpasor-gerincű férfit,

ki csak ragyogni tudott,

rögtönözni gyönyört és sebeket,

de az elrendezésbe belebukott.

Ősz van,

hülyítő köd,

türelem középkora.

Lecsatolom derekamról a kort:

hadd legyek végleg kiátkozott.

Egyetlen robbanás

Miattad gyűlölöm

magamat,

tavaszi Nap,

mert egyszer megszerettelek.

Álltam a nedves fahídon,

az elárasztott, zámolyi faluvégen,

német katonabakancsban,

rühesen,

éhen

s püffedt venyigekévék himbálóztak,

mint a halottak.

Kívántam: hajtson gyökeret a víz,

lombosodjék ki tőled

s az imbolygó Pálinkaház, mint Noé-bárka,

induljon el az Ararátra.

Aznap lett vége a háborúnak,

a mindennapos halálnak.

Sárga ing voltál, beléd bújtam,

sárga bőrszandál, lábamra húztalak,

aranyesőág, letörtelek.

A jövőm voltál, hát elképzeltelek.

Az orra bukott ágyúk csövéből

folyt ki a sár.

Tavaszi Nap, a lövészárok-sebhelyes földek

ápolónője voltál;

az egyetlen robbanás,

amelytől nem remegtem;

az egyetlen láng-bozót!

Úgy hajtogattalak szét,

hogy minden ágad külön

égesse rám a bélyegét.

Miattad gyűlölöm magamat

tavaszi Nap,

mert azóta is csak te kellenél nekem:

bőrömön átvillámló borona.

A nyaraimból is te hiányzol,

húsom és csontom legforróbb évszakaiból.

Sárga inged szétrongyolódott mellemen,

s nélküled én csak önmagam emléke vagyok:

a hiábavaló háború vége,

elárasztott faluvég,

fahíd lemetszett szárnya –

s az égbolt is,

mint ázott zsuppszalma, szétkuszálva,

hullik bele a sárba.

Ez a nap

Egy nap veled,

egy nap megint az őrület:

szobád és tested félhomálya,

csöndje és határtalansága.

Kitakart szád és semmi más –

ott kint vadszőlő villogás:

az égen véraláfutás.

Vakmerő remény így szeretni,

melledért, szádért megszületni,

földdel, egekkel keveredni.

A nyár, mint a vér, megalvad,

összeomlik, mint birodalmak:

virág-romok,

levél-halottak

gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

Ne félj, nem félek, ez a nap

bebalzsamozza ágyadat,

kezedet, hallgatásodat

s fekszem melletted akkor is,

mikor az álom hazavisz,

mikor már nem lesz több szavam,

csak ennyi:

szél van,

este van.

Ha megérintlek

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

Csak azért, hogy az időt kicifrázzam

és szaporítsam a szót?

Legszívesebben kézbe kapnám most is a Napot,

mint a kugligolyót

s a láthatár erdeit

döntögetném a kedvedért

halomba,

egyrakásra.

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok

és a szád, mint a legmeztelenebb rím.

Nyár van: kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,

hasadtól meg átforrósodik a tóparti homok.

Madarak járnak erre s vonatok.

Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,

szemem kapkodva levetkőztet.

Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?

Ha nádas volnál: a nádast nézném

s ha föld: a földet.

Mért írjak verset,

ha veled lehetek?

A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,

meghalnak, mint az emberek –

de ha megérintlek,

az érintés halhatatlan marad:

nem akar jövővé változni, se emlékezetté.

Mért írjak verset,

ha mindenestül a tied lehetek:

a lábadé,

a kezedé,

a leheletedé.

Második születésem

Jövök a felhők alól,

születésem emlékét hozom

Villog felém egy folyó,

mint kint felejtett kés az asztalon.

Egy hegy

s egy vörösen izzó bányadomb

szűk völgye nyit utat.

Elhagyom, mint a gyerekkoromat.

Amit szerettem, mindent elhagyok,

hogy végre szabad legyek.

Mint félig elropogtatott

cukrot: úgy köpöm ki a világ édességét:

nyárdinnye húsát,

szerelmeimet.

Ez a világ nem kérte véremet.

Én kérem az övét!

Hallgatom saját jóslatomat:

„Csak az él tovább, amit megítélhetek,

megsirathatok, elveszíthetek…”

Amerre indulok,

még nyár ragyog tovább;

egy folyó fény-pengéje tündököl –

de föltámad lassan a cigánybambusz:

e jeremiási ököl;

víz és sár ideje,

hideg álmoké, köveké:

második születésemé.

Szigetvilág

A nyarat

elvitte a szél.

Az ég tüskéi bőrünkig érnek.

Fönnakadnak rajtuk madarak,

dércsípte lepkék,

világrészek.

A mosolyod is fönnakad,

s az inged is, mint töklevél.

Vakít hasad szigetvilága,

jöhet a köd,

jöhet a tél.

Ekkora szerelem előtt

egész testemmel becsukódom.

Elalszom, mint idegbeteg, kivel máklevet itattak;

a lábam kő, a fejem ólom.

Ekkora szerelem elől

elbujdosom, hogy el ne pusztíts.

Hal leszek, tenger, lángoló fa,

bőröd ébresztő, ostoros víz,

kezed tükre, meggyíz a szádon –

apránkint fald föl árvaságom!

Ekkora szerelem elől

a temetők is égre úsznak,

mentik lakóik szégyenét,

hogy csak alusznak, elalusznak.

Csak magamat nem láttam…

Láttam alkonyodó házfalakat,

sovány fák árnyékával fölszarvazva;

átmetszett torkú folyót, magányosan elvérezni;

kavicsbányákat napsütésben,

mikor a kövek,

mint a gyíktojások, fölhasadnak.

Láttam a tengert, himbálódzott az ég alatt,

mint akasztottak dagadt lábaszára.

Láttam a háborút: a ganyédombról véres birkafejek

nézték a szomorú katonákat.

Láttam világos erdőket, napraforgótáblákat:

a föld kitüntetései ragyogtak.

Láttam a szerelmet: korai zöld levéllel

törölte le a mocskot magáról.

Láttam szabályos emberarcokat,

néztek a tükörbe

s a tükrök meghomályosodtak.

Csak magamat nem láttam még nélküled,

kezed nélkül a megkapálatlan kerteket,

könnyeid nélkül a siratnivaló emberfiát,

csak a világot nem láttam még,

melyben szállásom lehetne,

ha nyitva felejtett szemed elengedne.

Rejtelmeket szólongatok

Ha nem szeretsz még láthatóbban

s még láthatatlanabbul,

veszendő életemre gondolok:

az állatarcú éjszakákra,

az összevissza nappalokra

s utaim tüske-torlaszára.

Tökéletes egyesüléssel

kívánom csak a szerelmet –

Fákat akarok látni, hol

arcod az én arcomba olvadt

s felhők suhanó karzatát,

ahonnét otthonunkra látunk.

S rejtelmeket szólongatok:

nyugtalanabb legyen a föld

kérdéseimtől, válaszodtól

s alkalmasabb így a gyönyörre,

ha már annyi titokra, kínra

alkalmas néha öntudatlan.

Kétségeimtől nem véd semmi,

csak a te boldogságod védhet –

Tested a legszebb jelű zálog,

hogy látható legyen szerelmed

és szemed gondolata is, mely mindig

az élénk világba sodortat.

Ha nem tudnám

Már rég meg kellett volna szöknöm,

már rég meg kellett volna halnom;

a föld alatti nagy képtárnak

fölajánlani arcom.

De minden nap visszatart valami:

egy temetés, egy meghívás, egy hajszál,

mit úgy emel föl két ujjam a földről

mint fémcsöveket daru hajóberakásnál.

Egy síró test, egy eszelős papírlap,

száműzött kéz, mely simogatni vágyik

s lávát ömlesztő, sárga napraforgók

tombolnak életemért a kifulladásig.

Fölkap a szél egy maroknyi hazát

s kiszámítottan a szemembe vágja,

hogy amit kikönnyezek, az legyen jövője,

s a pillám gyepűje: országhatára.

Ha nem tudnám, hogy semmi se marad

a könnyekből, hazákból, mosolyokból,

már rég elárulom ezt a rémuralmat,

s nézném a földet nyirkos kutyaólból.

Mit irigyeltek tőlem

Mit irigyeltek tőlem, állatok:

ablakom alatt parázsló kutyák?

kocsirúd mellett homályló lovak?

Szög-orrú cipőmet, gyöngyház inggombomat?

Nyakkendőmet, mely mint egy hosszú nyári délelőtt,

áttüzesíti a krétapor-időt?

Mit irigyeltek, maszatos dögök:

faluvégi sár-kocsmák töltelékei?

Az ágyamat, melyben majd meghalok?

Folyóba rakott kövek a csillagok –

ugrálok rajtuk,

hátha elérek valami túlsó partot.

E mindennapi szökdelést irigylitek?

Vagy hogy fölfalhatlak benneteket?

Véretek mocska: szentkép a falon.

Nyögéstek, sivítástok: kivégző zene –

Mit irigyeltek tőlem, állatok?

A szerelmet, mert kettéhasított

s a város kapujára kiszegelt?

A jóságot,

a bűnt,

a bemeszelt

emberarcok körém épülő kerítését?

S a legfőbb rosszat, hogy magamtól is félhetek?

Ezt a verset?

ezeket a kölcsön-szavakat,

melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek

s visznek lappangó háborúkba?

A test fenyegető csöndjét,

mikor a vihart fölruházza?

A végtelenség szálkáját

s a véges himnuszokat agyamban?

sejtjeim utolsó érvét,

melyet, mint bádogkést, emelhetek a halálra?

Sóvárgás nem létező sárkány után

Sárkány,

ha volnál,

Szent György lehetnék;

gyönggyel kirakott szakállú ellenséged.

Kezemben vaskos dárda,

páncélruhám: a kivert ég.

Jönnél,

romlás-lakodalom násznagya,

mögötted sistergő nyál, hamu-tajték,

s én már

a közelségedbe beleszeretnék.

Leheletedbe,

húsodba,

kacsalábakon vonagló szörny;

rücskös hátad tejutam lenne,

országutam kimeszelt mennybe.

Táncolnék előtted, mielőtt beléd kötnék;

megmutathatnám: ki vagyok:

a fejemben lakó tűzvészt,

a lábamban lakó csillagot,

undoromat, aranyszabályát gyönyörömnek…

Recsegne alattam a föld, mint venyigekéve –

halálzaj a fülednek.

A szerelem sovány angyalai

kikönyökölnének az ablakokba,

lesnék, hogyan rúgom be koponyád ajtaját szögcsizmámmal,

s hogyan vágom a vasat oldaladba.

Repedne a hús, véred falai beomlanának,

harangszót küldene Isten utolsó biztatásnak.

S csődöröm mintha bádogon taposna,

bőröd mezején tiporogna.

Férfi diadalomat szétnyerítené,

hogy a szája is fölhasadna.

Fejében Isten kantárja: a Hold,

minden időket beragyogna.

Sárkány,

ha volnál,

Szent György lehetnék;

magam vitéze, ellenséged

s a halálodba beleszeretnék.

Ballada a régi idők modorában

Hol a vaktükör

s a koronás hajcsat?

Százesztendős fiókból szedd elő!

Hol a rozmaring-sebző csizmasarkak,

vérágas keszkenő?

A múlt idő jege, hava,

és széttört-üvegű lámpája: a Hold?

Halott nagynénéd teste hol van?

Betyárok szeretője volt.

Szűzmária arca aranyban,

az övé erdő-harmatban ázott.

Présházak templomfala közt

őt imádták, ő volt az áldott;

hodályok boldogasszonya,

zöld vásárok szerencsehozó nője.

Szoknyája: erdőtűz – a fél Bakony

ötször leégett tőle.

Virágai üszkös facsonkok,

ijedtsége a halvány tél volt.

Almában kés úszott a két melle felé,

de a pengébe belemarkolt,

és mint a jogart, úgy tartotta,

haláláig szorította.

Ajánlás

Ha ölellek, ölelem őt is,

a kést, az erdőt s ami nincs már,

betyárlovak csontos fejét

egy éjszakai csordakútnál;

a földet, amely téged is vár:

csípőd, derekad temetőjét;

a hajnali fák országát, hol elrejtőzhetsz

és kiabálhatsz a jövődért.

Váltóláz

Mi ez a váratlan tolongás?

ez a sirály-özön,

nősikoly,

óceán-zajongás?

Fák csuklanak össze,

mint napszúrást kapott férfiak.

Az előbb még szőlőszem volt a számban,

most pedig tengeriszap.

Kezemen nyúlvér,

békanyál

s hálóing selyme szárad.

Lomb-hintóban a nyár kocsiztatja a koponyámat.

Eső ébreszt,

víz altat,

háborúra készül a test –

Gyerünk, a bátrakat is szájba rúgom,

ha butaságuk nem ereszt.

Mi ez a düh, váltóláz, fordulat?

Versek robognak rajtam át, mintha tehervonat.

Szétszórva csontom,

csigolyám,

agyam.

Kezem, mint lelőtt katona fekszik,

idegen ágyak lövészárkaiban –

Boldogtalan ujjak babrálnak velem,

kék éggel bekötöznek,

folyók gézével becsavarnak,

s visznek a szélre fektetve,

de hova, hova?

Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek,

visszahívnálak,

nagy vízben vetnék neked ágyat

s fáradhatatlan tengerészed,

kezemmel körülhajóználak.

Amerre mennél,

mennék utánad.

Nyár van,

kiköltözöm az ég alá

szerelmed nomádjának:

süssön a nap, mint a végzet –

egész testemmel

égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad

s holnapi romlása a vágynak –

Darazsak golyózápora

luggatná át a koponyámat.

Venné a világ véremet,

de én csak mosolygok,

mert látlak.

Elengednélek –

visszahívnálak –

hangya-gyászmenet hömpölyög,

előle eltaszítanálak.

Porból fölszedve vizet adnék,

sebed kimosnám szavaimmal.

Melléd feküdnék s a világot

elsötétíteném

hajaddal.

Bűneim, édes rosszaságaim

Bűneim, édes rosszaságaim,

szerelmes lettem belétek.

Keserű szabadságomban nem hagytok soha ásítozni.

Kést fektettek mellém az ágyba,

hogy életveszélyben tündököljek,

cipeltek bogáncs-fejű vagányok közé,

kikből vértanúk lehetnének.

Bűneim, édes rosszaságaim,

nem pénzt hoztok nekem, de szenvedést,

nem autót, de suhanó jövőt.

Izgalmaitok, mint a sebek, elborítanak.

Tavasz jön újra, unalmas tavasz.

A vadvizek, mint föld alatti bár kivilágított ablakai,

jövendő szajhaságokkal hitegetnek.

Késői sírfelirat

Federico García Lorca emlékére

Az ólom-kutyák

elmentek érted is,

s a hátad mögött váratlan fölugattak.

Spanyolország tarkója voltál a legfájdalmasabb órán,

húsodból

száz évre szóló jövőt kiharaptak.

Holtak halotti tája: Granada

ismer egy meggyalázott szegfűt,

föld alatti menyasszonyodat,

ki a sziklák

és a sár éjszakáját kutatja át,

hogy ellopott

halálodat visszaadja.

Aztán

Aztán a szerelem következett, mint a házkutatás.

Kiforgatva fiókok, évszakok;

erdők fölbontatlan levele összetépve,

egymásra hányva földúlt hajszálak,

cigarettavégek koporsói s emlékbe kapott városok.

A jövő titkos iratain a sárcsizmák pecsétje.

Aztán a szél,

hogy az ajtót kitárja,

huzatba,

napsütésbe.

Kihívó vers Bella Ahmadulinához

Szélhámos tündér,

te női Jeszenyin,

vodkában fürdő apáca –

tatár hordák verődtek össze benned

és zúdulnának Európára.

A múzsák kertjében kancaszag

s a nyírfák törzsén fehér tajték:

önkívületed édes nyála.

Imádlak, te esztelen nagylány,

villámló éghajlat-kisasszony,

tanítgatod Moszkvát a selypegésre,

Párizst a csodálkozásra.

Nem kellene félnem, hogy becsapsz,

hűtlenséged ott ég a szádon –

kétezeréves varázsdobozból bújsz elő,

szerelem artistája.

Világosságot arcodnak

mégsem a gyönyör ad,

hanem a hiánya.

Majd megköveznek és imádnak,

nyíltságodnak piaci híre lesz,

de irigyelt ára.

Tavasz plakátjai

Felhők,

tavasz plakátjai,

lógtok az égi hirdetőfalon

nedvesen,

megtépázva.

Belétek kap a szél

s rongyaitokat szétdobálja.

Hevertek mindenfelé, mint utcai szemét.

Mégsem ünnep-utáni a táj.

Nem a másnapos undor vacogtatja az erdőket,

nem a másnapos undor taszigál.

A lesoványodott dombokon úgy megyek,

mint aki virradati hegyeken jár.

Csupa káromkodás és készenlét vagyok,

merő ideggyulladás:

a világ leszek vagy meghalok,

nem érhet más.

A völgyben olajtartályok fényesednek:

eldobott konzervdobozok –

rúgnék beléjük,

hogy más zengést ne halljak,

csak amit akarok.

Az ember elhagyja házát

Hiábavaló ragyogás, hova hívsz?

hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.

Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,

megyek felétek az úton.

Kipattant a barackfa, megvirágzik:

az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,

nem kérdez semmit, nem felel semmire,

szemébe felhő száll bele,

vagy eltévedt bogár.

A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:

primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;

gyufaszál-lábú nők lebegnek,

zuhanó repülők

s a másneműség ijesztő jelképei.

Így egyesülünk ott az életünkkel!

Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk

és élni fogunk még sokáig a földön.

E kezdetleges ragyogásban

a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.

Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,

jó hallgatni messziről, mikor a felhők is

zajjal mennek.

A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,

egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.

Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,

boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.

A folyó

Hová viszel, folyó?

Az iszapod vagyok,

világító tajtékod, habod.

Hová viszel, folyó?

A tavalyi nád

úgy metszené a torkomat át,

mint a kéjgyilkosok.

Hová viszel, folyó?

A szeretőd vagyok!

Állnak partodon a fák,

mint vonatot búcsúztatók;

városok, vasművek, temetők,

löszfalak: madár-paloták.

Éjszakádban a halak, mint nyomjelző lövedékek,

mellkasom ütik át.

Halottad mégse leszek!

Hová viszel, folyó?

Kikötőidben sötét vashordók: májusi dobok.

Befogva a szélbe: négy jegenye

partodról a mennyboltra robog.

Hová viszel, folyó?

Végig fél Európán,

napsütötte beton közt,

kődíszes vaskapukon.

Hová viszel, folyó?

Testemen túlra,

határaimon át…

Ég ablakmosói, fák,

ne kenjétek szét arcomat,

odafönt ragyog.

Mindenen túl

Anyám légy,

vagy a lányom,

hogy mindenen túl szerethesselek;

férfi agyam szajhája,

türelmetlenségem kémnője,

szökj át velem minden határon.

Akármim légy,

csak ne az áldozatom,

ne ösztöneim vértanúja –

Amit kezem súg derekadnak,

mindegyik nőnek odasúgja.

Szétoszt a világ, elkapkod előled,

hogy megsokszorozva visszaadjon.

Öleléseim sűrűjében, mint világvárosban

eltévedhetsz,

s hazatalálhatsz újra.

Akármim légy,

csak meg ne halj,

nincs szükségem a túlvilágra.

Óceánjáró hajóm nem lehet soha a koporsód –

ültess inkább

egy szalmaszálra.

Akármim légy,

csak halljalak,

mint a harangszót minden délben,

mint az ajtócsapódás homályos utószavát,

mikor a háborúból hazaértem.

Hársfa

Méhek világvárosa: hársfa,

sejtekből,

súlyos illatokból fölépült New York.

Leveleid: zöld repülőterek,

ág-utcáid belevesznek a nyárba.

Állok előtted s megszégyenítesz:

testem se

és suhogó agyam se volt még soha

ennyi munka és ennyi önfeledtség

kitárult paradicsoma,

ennyi sárga düh édenkertje,

ennyi lopott kéj birodalma,

ilyen viharos méz-öböl,

elhagyhatatlan kocsma.

Június megrohant gyarmata,

ellenállás nélkül is te hódítasz.

Lázálmod áttör minden teremtett zajon –

s mintha már nem is a hártyaszárnyak

malomzúgását hallanám,

hanem a Földét

egy távoli csillag füvéből hallgatózva

s a halálnélküli idő nyilazna körül,

mint a fecskék.

Mit keresek én itt

e sárga kisvárosban?

Jézus anyja hajol a templomablakon ki

s szél jár a tornyokba óránkint harangozni.

Mit keresek én itt, ahol a kőoroszlán

szájába madár fészkel és csicsereg

s a hősi halottak nevét,

a mohos ékírást

senki se fejti meg.

Mit keresek én itt, ahol az órásmester

kiáll a boltja elé és nézi az időt?

Távoli kobalt-sugár hasítja át a homlokát,

de ő csak ácsorog tovább

s árnyékos szeme alatt

kétszáz éves a délelőtt.

Kitömött madarak a kirakatban,

mióta készültök már elröpülni?

Szárnyatok alatt elmolyosodó ifjúságom

alföldi por lett,

múmia-álom.

Mit keresek én itt, ahol a zöld folyó,

mint szalagfűrész,

szerelmem kettévágta

s patkány-kastély a vízimalom,

mely a csontjaim megdarálta.

Egy utolsó mosolyt az utcáknak,

főtéri vécéknek, templomoknak,

macskaköveknek,

piaci kutyáknak,

szélkakasként nyikorgó antennáknak!

Ragadozó

Mindent akartál?

Mindent vesztesz!

Kapkodhatsz elárult fejedhez.

Se rang, se pénz nem véd sokáig;

lángokban áll

a legutolsó szalmaszál is.

Társ kellett? Társak? A világ?

Homok-szívűeket fújt el a szél közeledből

s nőtt csak a pusztaság.

Ég? Föld? Szerelem? Szerető?

A nők öle, akár a kényes ágyúcső,

gyönyörrel befogadott,

aztán az ellenséges partokra kilőtt.

Kellett a múlt? A táguló idő?

Minden nyár királysága? Minden út?

Most drótra fölfűzött lángokat téphetsz:

elszáradt babérkoszorút.

Narancs, fű, édes hal, világtájak

parancsszóra húzódnak vissza –

Ablakodig surran a tenger

s párkányodról

még a harmatcseppet is fölissza.

Amit kívántál:

a hiányával most minden a tied –

két porszem közötti ország a birtokod –

Mosolygó ragadozó,

fogsorod közt

magadat tarthatod.

Nincs már háza

Nincs már háza ennek a szerelemnek,

se ajtaja,

se ablaka.

Lépcsőháza akár a Holdé is lehetne,

karfája szél, korhadó éjszaka.

Nincs már ágya se,

fölmosnivaló köve,

fejszéje,

szeneslapátja.

Függönyeit az őszi esők gyökérkeféje

szétsikálta.

Nincs már kertje

s kertjében szilvafája,

csak szélnek kitárt utcái vannak,

benzingőztől bepárásodó ege

s meghitt tűzfalain

reklám-pókhálók árnya.

Nincs már ideje,

csak mulandósága,

csak villamos-kísértetei az éjféli havazásban,

fékcsikorgásai az átkelőhelyeken,

hogy az út még egyszer szabad legyen,

de most már utoljára.

Valaki más

Minden nap arra ébredek:

valaki más nézi helyettem a mennyezetet,

fáradt cipőimet s az ágy

csuromvizes hajófedélzetét,

az ablakok virradatát.

Valaki más főz magának teát,

koccant szűrőt

és kanalat

s más indul el

a beláthatatlan nap elé.

Az Alagútból, mint éhes szúnyograj,

csap rám a füst;

gépkocsik ellenséges

menetoszlopa dörög –

s mégis mintha másvalaki volna az üldözött;

más, akire a betapasztott szeműek várnak,

más, akit mindig félreértenek

és sündisznó-tüskékkel koronáznak.

Minden nap arra ébredek:

homlokomon

az erek,

mint e kis ország folyói, megdagadnak.

Mégis, mintha más

izzadna itt ki testéből özönvizet,

vértől iszapos tavaszokat;

más keze árnyékában születne itt a történelem;

más, aki

előre összekeveri

magát a földdel,

hogy a halála könnyebb legyen.

Senkiföldje

Nem szólsz,

nem szólok, pedig látjuk:

egyre nő köztünk a senkiföldje

s elgazosodnak éjszakáink, mint a temetőkert.

Ha volna időm a fájdalomra,

ha volna időm a felejtésre,

beöltöznék ólomruhába

s lemerülnék egy tófenékre,

de itt kell élnem, ahol neked is,

itt kell járnom, ahol te is jársz,

kapualjak mennyországát itt kell elhagynom csöndben,

ahol a vaskilincszaj: fogcsikorgatás.

Ha nemcsak ez az egy test adatik,

élni és túlélni is a szerelmet,

már rég egy másik idő szivacs fái közt futunk

s mint égő inget tépjük le egymásról kezünket

s a száj is már rég más éggel beszélget,

más éjszakákat lehel tele vigasszal,

más csontokból sajtol ki tavaszt,

fullasztó mézet.

A másik utcán

A másik utcán,

most már mindig a másik utcán.

Más asztalok körül,

most már mindig más asztalok körül.

Másféle virrasztásban,

most már mindig másféle ébredésben.

A fák rabszolga kora visszatér,

nem emeli föl őket sárból a szemed.

Másféle sárban,

most már mindig másféle sötétségben.

Egyszer majd ez is elmúlik

Kósa Ferencnek

Egyszer majd ez is elmúlik,

ez a zűrzavar

s nyugodtan nyílnak rám az ajtók,

hetekig hintáztat majd a szél

s nem ütköznek össze az órák, mint a vonatok.

Se bedűlt szemek, se vérdarabok

se mocorgó béka-árnyak a könyvespolc alatt

nem riasztanak.

Aki enni kér belőlem, enni kap,

aki világot akar látni, azzal elutazom.

A visszahódított test,

mint háborút átvészelt cimbalom

szól majd mindenkinek.

Erősebb leszek, mint a vértanúk

s a földből megszökő szerelmesek.

Elszéledt barátaim is visszatérnek:

egyikük arca nyugtalan külváros lesz,

a másiké tanya-rom vagy éppen Európa –

Lesz egy napunk, amikor meggyűlöljük a bukásunkat

s ami velünk veszett, velünk támad föl újra.

Egy háznak, egy utcának, egy gyereknek, egy nőnek

ezt a nevet adom: világ.

S egy könyörtelen kőre ezt írom: hazám,

földre nyomó súlyom,

Dózsa-koronám.

Egész nap ez a napsütés

Egész nap ez a napsütés,

a hosszú tél után az első.

A dombok verőfénnyel megrakott csillék,

zajtalanul döcögnek.

Mintha már láttam volna ezt a vonulást,

mintha már éltem volna ilyen napokon.

A bürökszagú árkokban víz csobog

s köveket fürdet,

akárha újszülöttet.

A sárnak dögszaga van,

de fényes arca, mint a szeretőknek.

Mit adsz kezembe holnapi tavasz?

Gyufát,

hogy fölégessem maradék kazlaidat?

Fejszét,

hogy összevérezzem erdeidet?

Lányhajat s világrészeket úsztatsz fölém, mint papírsárkányt?

vagy lusta felhőket: párává foszlott oroszlánokat?

Én élni akarok bukdácsolva is,

feküdni villanydrótok és lapulevelek alatt,

látni kezem nyomát egy másik kézen,

lábam nyomát a földön, mint ismeretlen élőlényét,

látni a fűzfacsonkok mélyéből kibuggyanó hajtásokat,

mint elfojthatatlan olajkutat.

Egyetlen utam

Egyetlen utam át az Óceánon,

felhők őserdején át, kialvó országok fölött,

te nyújtod most meg ifjúságom.

A négy falat, az örökös négy falat

s időm országhatárát úgy sodortad el,

mint árvíz a döglött nyulakat.

Zárakat hallottam csikorogni:

égtájakét, mint hálószobák kulcsait,

s a szerelmet nem kellett elképzelnem,

ölelt a Nap,

ölelt a víz.

Kuba; Föld kontyába tűzött indián hajcsat,

kamaszok tenyerét süthetted úgy, mint az enyémet.

A jövőm az lett, amit nagyon kívántam:

Kolumbusz mellé álltam be tengerésznek.

S napfény matróza: lettem új felfedező,

meghódítója magamnak.

Gyönyörködhettem a karomban:

a tenger folytatásának hittem,

testemen túli hatalomnak.

S a szemem, mert látta a Föld másik oldalát,

éjszakákon át nyitva maradt:

álmomban se láthassam magamat halottnak,

ki itt hagy egyszer mindent: utakat, nőket, Óceánt.

Egyetlen utam át az Óceánon,

felhők őserdején át, tegnapi országok fölött,

te nyújtod ma is ifjúságom.

Földre szállt fák

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt;

a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai,

hajnalonkint

a földre szálltak;

folyók fémdrótjait,

mert gyerekesen elbotlottak.

De a víz alatt már

becsukott szemmel feküdtünk –

Külön országa volt már a hajadnak,

külön ágya a mosolyodnak.

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt.

Menny dörgött? Rá mondtuk:

a fal vakolata serceg,

vagy a padlórések kis tüzérei

ágyúzzák szét a csendet.

Hazudtunk és nevettünk.

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak,

de mint az árulók, féltünk:

ittuk az időt, akár a rumot

s egymás gyalázatában hittünk.

Már rég nem egymást szerettük,

csak a szerelmet együtt;

veszteségünket, mely mint a belső vérzés,

elárasztotta testünk,

átszivárgott a bordák közén,

az ingek hajnalát beszennyezte

s terjedt tovább kenyérre, sóra,

földre száll fákra, reggelekre.

Biztató

Csak úgy, mint a vakond, a föld alatti éjszakában,

csak úgy, mint a szél, mikor átsüvít a Holdon,

e világvégi galambházon,

csak úgy, mint a puskagolyó, mikor belebotlik a testbe,

arcra bukva,

csak úgy, mint a rakéta, mikor a magasság szívét átszakítja,

csak úgy, mint a szeretők, kik fölélik életüket

s nem hagynak a halálra semmit,

csak kabátjukat, esernyőjüket;

csak úgy, mint a pilóta, a bekeríthetetlen ég fegyence,

ki azért száll egyre magasabbra, hogy a földet

múlhatatlanul megszeresse,

csak úgy, mint aki kövekről beszél folyton,

pedig hát nem hisz másban,

csak az embert megszülő földben,

arcán egy szerelem nyoma, akár a vaspatkóé,

halványulóban, eltűnőben.

Lekvárcirkusz bohócai, 1969

(Gyermekversek)

Világjáró

Csiga-Zsiga elindul –

fúj a szél, fúj a szél.

Komótosan mendegél,

mendegél.

Reménykedik mindenáron,

világgá jut egy fűszálon,

egy fűszálon.

De mire az erdei

bagoly-harang megkondul,

s világvégi lapulevél alkonyul,

a fűszál már meghajlik, lekonyul,

Csiga-Zsiga egy tenyérnyi

világűrbe belehull,

belehull.

Reggel, mikor fölébred,

fölébred,

mit lát körbe? Csak rétet, csak rétet.

Szarvasbogár agancsán a harmat,

a harmat.

olyan, mint a kelő nap,

kelő nap.

Gyerekrajz

Mit rajzolsz?

Áruld el!

– Kis csacsit, nagy füllel,

nagy füllel,

nyereggel,

hátán egy gyerekkel.

Hova megy

a gyerek?

– Csavarog, tekereg,

azt hiszi a buta,

hogy ő most katona.

Rajzolj egy bősz bikát,

hegyezd ki a szarvát,

hadd higgye a kölök,

mögötte tank dörög.

Tudom, ha meglátja,

reszket a nadrágja,

s ijedten rásuhint

a kócos szamárra.

Csacsija égre rúg,

lerúgja a napot;

tüske-huszár erre

hazaballag gyalog.

Hívogató

Ide bújj,

ide bújj hozzám!

Zöld barlangra találtam

bodzabokor alján.

Ha szél fúj,

ha esik,

elalszunk itt reggelig

leterített szalmán.

Tavaszi bodza-vers

Szoknyát varrat a bodza,

így készül a tavaszra,

csipkés szélűt

és puhát,

épp olyat, mint nagyanyja –

mert ha nem varratna,

hát csupasz maradna.

Lekvárcirkusz bohócai

Piros a som,

a csipke,

dér sógor megcsípte:

kerek kosárba szedjük

marékkal,

lekvárt főzünk

három fazékkal.

Jövőre,

jövőre,

sokat eszünk belőle.

Lekvár-bajuszt pödrünk

s nevetünk,

lekvárcirkusz bohócai

mi leszünk,

mi leszünk.

Moziba megy a Hold

Moziba

megy a Hold,

vigyorog a képe,

tízfilléres csillagok

csörögnek zsebében.

Felhő-páholyban csücsül,

bámulja a földet,

pereg a film:

esti szél

zöld héjú dinnyét

görget.

Nem dinnye az:

vaddisznó!

Csörtet az erdőmélyből,

jujj! – a Hold

megijed, s lefordul a székről.

Ősember és ősgyereke

Ősember

és

ősgyereke,

amikor még vadász volt,

ki-kijárt

az őserdőbe,

s naphosszat csak vadászott.

Ősember

és

ősgyereke,

ha pontosan célzott,

minden este

hazavitt és

megsütött és

meg is evett egy-két rinocéroszt.

Szekeres

Megszámoltam: kereken

van négy küllős kerekem,

még nagyapám faragta,

s a padlásra fölrakta.

Ha faragok tengelyt hozzá,

lesz egy komoly szekerem,

s nyáridőbe,

jó időbe

elkocogok Küküllőbe.

Csínytevő ökör

Mondjak egy jó

ökörcsínyt?

Az ökör

lelegelte a

kökörcsint.

Szabados a szabadnapos

Fapados

vonaton

hova zötyög Szabados?

Csuda híres,

de aggályos

fémmarós és esztergályos.

Szabadnapja

van ma,

s megy ki a

szabadba

szél tengelyét esztergálni,

hogy ne csikorogjon,

szelídebben

fújjon.

Hol a réti csiga háza?

A kutyának

kutyaháza,

angolnának,

angolháza.

De a réti csigának

rég nincs meg a csigaháza,

átment rajta a kerék,

s összetört

a háza

váza.

Visszatérés régi udvarunkba

Sárga itt a nyár,

sárga itt a dél,

sárga a kakas,

még a kerítés is

pedig csupa vas –

sárga, sárga minden

és olyan magas.

Arany udvarunkba

most értem haza,

sárga szalmaszálon,

mint gyöngy-katona –

régi-régi múltból

hozom bánatom,

a nyár aranysávja

sajog vállamon.

Zsák, mák, rák

Zsákban

mák van,

mákban álom.

Álmodban meg rákok

másznak rád egy zsákban.

Zsák,

mák,

rák –

kusza a világ.

Nem volna csoda,

ha egy reggel zöld levélen

elúszna tova.

Hét nap

Hétfőn

tökfödőt láttam

hét főn.

Kedden

paróka lengett

kenden.

Szerdán

szakállát nyeste

egy dán.

Csütörtök,

péntek, szombat –

három kisnyulat fogtak.

Vasárnap meg elaludtam,

semmit, semmit nem álmodtam.

Gilicetüske

Gilice,

gilicetüske,

legelők rózsabokra,

kíváncsi bika megszagol,

s fintorog az orra.

Gilice,

gilicetüske,

legelők rózsafája,

szitakötő, ha megszagol:

muzsikál a szárnya.

Sötét homlokú vihar

Ezer dob

berepedt;

sötét homlokú vihar

Buda felől

közeleg.

Villámok varrótűi

böködik a

hegyeket.

Villamosok,

mint a vad,

fölzaklatott szarvasok –

drót-agancsuk

fölszegik,

iramodnak,

robognak.

Zúghatsz,

zivatar,

esernyőm a kapualj.

Szájmuzsikám

rézsípja

a tücsök-lábú esőt

táncolni tanítja.

Esti párbeszéd

Jó estét, hársfa!

Hova készülsz?

– Bálba!

Hova, milyen bálba?

– Hold udvarába,

sárgarigó-bálba.

Mit csinálsz te ott?

– Gyere velem, majd meglátod

ág-hegedűn muzsikálok,

rigóknak dalolok.

Szomorkodó

Ó, te kékes mályva,

ó, világos mák,

lámpátok elfújja

estére a szél.

Hazamenni félek

a kerteken át,

a sötétség nékem

temetővilág.

Ó, te kékes mályva,

ó, világos mák!

Zápor-mondóka

Csék, csék

bikacsék,

eső esik, nem jég.

Vízben

topogunk,

zápor fiai vagyunk,

csék, csék,

bikacsék.

Zir, zur

zivatar,

a szivárvány mit akar?

Villám a karmunk,

égről levakarjuk,

zir, zur

zivatar.

Ördög lánya

a húgunk,

zápor fiai vagyunk.

Mennydörgés

a kalapunk,

zir, zur

zivatar,

vizes lábbal elfutunk.

Ha elmész

Ha elmész, ha itt hagysz,

megbetegszem –

arany szalmaszálra

hanyatt fekszem –

Bagoly-gyűrűt húzok

ujjaimra,

s mire visszajössz majd,

nem ismersz meg.

Csillagpatkó

Hold mögött, Hold mögött

kocsik futnak.

Hold mögött, Hold mögött

hova jutnak?

Törött csillagpatkó

zuhan földre –

Szeptember kovácsa

forraszt össze.

Lánycsúfoló

De vidám a baba-bál:

egy-két baba be-beáll.

Unalmas a baba-bál:

egy-két baba ki-kiáll.

Fiúcsúfoló

Kettétörött a fakard,

a fejedet megvakard!

Míg a fejed vakarod,

mocorog a sityakod.

Disznópörzsölés

Hajnallik,

köd bolydul,

havas toronyban

kék harang kondul.

Ólajtó rekken,

disznó földre nyekken,

kés villan halványan,

disznó sír a szalmában.

Ide láss,

Töhötöm,

én vagyok most a kanász,

láng-réten disznót őrzök,

piszkafával böködöm.

Nyári tájkép

Ődöngő

kék dongó

kígyó-virágra száll,

rebeg a szárnya,

mintha álmában szállna –

aranyos a nyár.

Tópartján

kisbojtár

sásból fon kosarat,

húgának

abban visz haza

alvó aranyhalat.

Arrébb

egy kisbika

a tóba inni lép,

s tükörképének

mérgesen

üti busa fejét.

Szitakötők:

zöld repülők,

a füvek városa felett

köröznek,

elsuhannak

a nyárfás napnyugatnak.

Rögmászó hangya

Rög előtt

topog egy hangya,

picike

mákfejű,

bamba.

Fölmászna

a rögre

rögvest,

ha bírná a lába

már ezt.

De csak jön,

tiblábol,

fordul,

kínjában

hangyáló

könnye is csordul.

Hatalmas pókcombbal

bátyja

épp arra

megy haza,

s látja.

Hangya-méreg

önti el

nyomban

s hangya-nyelven

öccsére morran:

Nyifi öcsi, kotródj,

kivikavakászó,

nem vagy te hegymászó.

Csudakutya

Ha hiszitek,

ha nem is,

volt egy kutyám

nekem is,

piros volt az orra,

lapulevél nagy füle

lelógott a porba.

Csuda egy kutya volt:

holdsugáron

lovagolt,

s csillagfejű csikókat

terelt udvaromba.

Csodálkoztok?

Elhiszem.

Nem láthatta

senki sem.

Fénykép sincsen róla.

Én is csak egyszer láttam,

úgy álmodtam róla.

Hókutya

Csináljatok

hóembert,

én csinálok

hókutyát,

hószőrű komondort,

amilyen még sosem volt.

Így gondolom,

úgy gondolom,

kész is már a komondorom,

szájába jégcsap,

csont helyett azt kap!

Farsangnapi kutyabál

De érdekes volna,

ha kutyabál volna,

s farsang napján

minden kutya

bálba kutyagolna.

Nagy kutya is,

kis kutya is,

kit csíp még a bolha.

Komondor kényelmes,

lassú táncot ropna,

Puli Pali csárdást,

ahogy meg van írva;

sötét szőre, bozontja

a szemébe lógna.

Csau csacsacsázna,

a foxi bokázna,

a többi vén kutya meg

leülne a hóba.

Mitugrász

Papucs-anyó öreg már,

öregebb, mint hat szandál.

Tipeg, topog, totyorász,

nem húzná föl Mitugrász.

Mitugrásznak csizma kell,

kiverve rézszögekkel.

Dehogy csizma – gólyaláb,

nem adja ő már alább.

Fasuvasztó Péter

folyton csak fűrészel.

Siú-siú, deszkalap,

lesz belőled fakalap.

Fakalap vagy fanyereg,

recseg, ropog, nyekereg.

Rátesszük egy falóra,

azon megyünk Makóra.

Teknősbéka

Teknősbéka ha az ingét

ki akarja mosni,

nem kell neki teknőért

a szomszédba menni.

Leszereli, leemeli

a hátáról

könnyen,

s kezdheti a nagymosást

habos tengervízben.

Dióbél bácsi

Ki lakik a

dióhéjban? –

Nem lakhat ott bárki,

csak Dióbél bácsi.

Ha rácsapsz a dióhéjra,

kinyílik a csontkapuja,

és cammogva előmászik

vén Dióbél bácsi –

csak a szádat

tátsd ki!

Párbeszéd, sötétben, 1973

Hová?

Hová, madarak, repülők, koldusok

s te, kicsomózhatatlan fiú?

Hová, te kutyaszemű?

Csak messze ettől az éjszakától?

ettől a bodzabél-puha földtől,

honnan a visszhang is szökik?

Hová, te tünemény gyökér: holtaknak zenélő vezeték?

hadseregek ollója szétnyisszantott.

Hová, ti anyák: jégen tolató mozdonyok?

Fényvakság

Verebek ütődnek nagy, sárga falakhoz:

ez már a nyár. A fényvakság hava –

Szökj meg anyádtól! a csavargó

Hamletek mellől hiányzik Ofélia.

Ki az utakra! Be, hajad sűrűjébe!

át a szemeden! gépek s tücsök-roncsok

fölött gázolva dinnyevörös szakadékod ölébe!

Odafönt felhők, felhőid: szálló múmia-gyolcsok.

De az a víz még itt folyik

Majd meghalok

és meghalsz majd te is:

áthömpölyög fogunk között a sár,

ínyünk helyén a víz –

de az a víz még itt folyik

lábunk előtt,

itt gőzölög.

Madár zökken rá,

mint kifutópályák betonjára a gép,

ló gázol bele szügyig

s döcög, mint halhatatlan postakocsi,

üzenettel a tengerig,

városok lábafejét mossa,

mint Magdolna Krisztusét –

de az a víz még mi vagyunk:

szerelem,

hűtlenség,

harag,

villámokat elnyelő aranylap,

halak játszótere, gyereket

mosdató mosoly,

óceánok harmatos ága –

de az a víz még mi vagyunk:

nyárnak levelesláda,

tükre a repülőknek,

a fönnröpködő háborúknak,

nézheti bennünk magát a világ,

mert nem múlik el:

a halálnak háttal élők

nézhetik földi arcukat.

Őszi töredék

Mondogattad, hogy semmi, semmi,

mondogattad, hogy így is jó –

marhavagonban utazik észak felé a nyár,

de gurul haza a dió;

vizek párnája meggyűrődik,

de hóra ébredni, az is jó.

Mondogattad, hogy semmi, semmi,

mondogattad, hogy így lehet,

sejtek és csontok vonulása

a szerelem is: nagy menet

s aki elfárad, fáradjon el,

mondogattad, hogy így lehet.

Párbeszéd, sötétben

– Mit vesztettél el?

– Nem tudom. Talán egy szalmakazlat,

sárga búvóhelyemet,

tizenkét nyaramat,

egy őrült darázst,

fejemben lakott évekig,

ne menj el, dongta, ne menj el,

csak a zöld levél bújdosik.

Lehet, hogy mást,

talán egy folyót,

kenderáztatót,

földönfutót,

sámsoni hajamat elúsztatót,

sár-csizmáimat lehúzta,

iszap-ingemet letépte,

igen, egy folyót,

ökörcsülkökkel harangozót,

a láthatáron is átszekerezőt,

kiáradásaimat,

sebeimet,

sodró nyomorúságomat,

világban a világokat,

a kezedet, hogy haza hívjon,

– – – – – – – – – – – – – – – –

nem tudom, nem tudhatom.

Pohárköszöntő

Macedón barátaimnak

Ha itthon vagytok,

hadd legyek itthon én is,

hadd legyek itthon köztetek.

A földrengések fészke most üres,

kenyeretek az asztalon,

hegyi bárányok húsa tányéromon.

Cseréljünk ruhát és dobot,

ti, sötét arcúak, sötétek, mint én,

ti, világosság szerelmesei, világosak, mint én.

Skopje tücskeit fölmorzsolta sorra a gyász

s a szakadékokba szorult hegedűk

hallgatnak három éve,

de a zöld hegyi folyók fölött

sasok szárnya ver hidat

s fanyerges öszvér cipeli föl hegyre

a Napot –

Szegény vagyok, szegények vagytok,

még elfér kezünkben a dob,

hadd legyek dobbal ékesített ikonotok,

balkáni barát s fémselyem ingem

rostjai közt

bolyongjon csak a fehér sziklapor,

a vadkecskék szaga,

a szokrátészi huzat –

Kések és bürökpoharak

vadoni árnya olvad össze mindig

a szélben megterített

asztalokon,

együnk és igyunk mégis,

keserűek és boldogok.

Futnék inkább vissza

Miféle bolond szent vagyok,

bogárfaló

és gyökerek közt éjszakázó!

szököm a sírásod elől,

a tested elől

kopár szobákba,

s kilakoltatott szemek pusztaságába;

és másznak rám a kövek, mint a tetvek,

a hernyó-éj,

a hétköznapi hangyák.

S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér,

a szerelmesekhez, mert szerelmesek,

de mindenütt ugyanazok az esték,

ugyanazok a hallgatások.

Elkerülöm a városokat is,

de megugatnak messziről, mint a kutyák,

az erdőket, mert kifosztották a baglyok.

Futnék inkább vissza a hajadhoz,

a szádhoz,

nyikorgó szekrényeidhez

s etetnélek magammal, te örök éhes!

világosságommal,

őrületemmel, tessék, itt van a nyár,

akácvirág

s tengerek kék szilvája: a Föld

és szeretnélek

és szeretnélek.

Tengerparti emlékmű

Én most csak azt akarom,

hogy ez a tenger itt maradjon,

hogy ez a tenger el ne menjen,

gyönge ablaka be ne törjön.

Én most csak azt akarom,

borítson be a tűzálló derű,

a földközi, a tékozló, a végső,

a szivárványos hal-tekintetű.

November gyűrűtlen menyasszonyai

Újra ezek a kopott, kis esők,

tűsarkúak, feledékenyek,

november gyűrűtlen menyasszonyai a körutakon!

Újra ezek a megtekeredő fák:

karamazovi kályhacsövek!

A vállgödröket

nyirkos szeméttel hordja tele a szél;

egynyári füvek röpülnek

homlokomnak is, mint a nyilak,

elvérzek, azt gondolom s hogy karonfognak majd az esők

s a bogáncs-fejű város

száműz magamba,

de valaki mellém sodródik a forgatagban,

hozzám nyomódik,

hozzám tapad,

megtelik hajával a szám,

hát jó napot kíván neki a test,

jó napot a szem –

A ruha lágy részein át visszaköszön

s esőcsurgásos arcát

mintha Isten hősugárzója

szárítaná.

A gombok,

az ágyék,

a feneketlen szembogár!

A szeretnivaló helyek horpadásait megszálló kéz!

A dagály isteni útja! s hallásom,

tapintásom dicsősége,

hogy még minden itt van,

itt velem,

bennem,

minden kezdet és közeledés,

rég elfelejtett évszak párája,

csont mögül kiforduló nyáré.

Jelenések könyve

Elmondjuk egyszer: volt ez is, az is:

nagy padlás-éjszakákon ijesztgetett a zsupp,

kígyó-korona reccsent, a kutya vérben aludt

s rémülten néztük: koldul a vadnyúl is.

És hiányoztunk magunknak évekig. A baglyok

ülőszékében lágy férfiak ültek, ágyékuk kiszáradt

moha. Fogták a holdfényt, mint a gyeplőszárat,

de csak a négy mennyei ló patája csattogott:

az asszonyhajú lovaké hajnalig.

És mondták a kövek reggel: él, aki jóllakik,

a kedélyesen zabáló fenevad,

a mihaszna kisded, a cukorszopó – –

És megindultak a kezek, a szájak,

a mirigyek nedve, mint lusta nyál-folyó.

Régi dobogások

Utazunk. Hó a hegyeken,

hó a megkeményedett dombok

váll-lapján,

hó a fákban.

Belátni a falukba,

belátni a csontokig.

Dagadnak a csontok körül fölpuffasztott dunyhák

s a besötétített zugokban

csizmafejek és

lófejek.

Kazlak,

venyigék,

sebhelyek hó alatt.

Varjúk: kivénhedt gesztenyesütő nők

hó fölött.

Utazunk, utazunk,

régi dobogások a fejemben,

bepólyált lópaták.

Elmosódó arc

Ki akart engem kitépni innen?

Keze azóta már a tengerre néző ablakokban sütkérezik,

tapsol a hullámoknak

s fogsora kirakati tűzvész Floridában.

Már az emlékezők se emlékeznek rá,

csak mintha láttak volna erre

egy gerenda-nyakú férfit őgyelegni,

kese szemhéja lángolt,

megrágott zászlók mögül lépett elő,

szerencsétlen, kis halottak mögül.

Azt mondták róla: narancsot zabál a sírok mellett,

azt mondták róla: beköltözik a fülekbe

s krétával jelöli meg, akit bűnösnek akar látni –

ó, örök győzni tudó,

befutó lovakkal remeg azóta orrcimpája,

befutó világszépségek

medencevölgyéből

nézi a napfölkeltét,

de ostyában lenyeletett kései

gyomromban úszkálnak ma is,

köhögök át az óceánon,

vért köpök,

de az idő fölissza, mint a hamu –

Ki volt? Ki lehetett?

Ki küldte ránk

sivatag-vörös nyakkendővel?

Csokonai

Üdvözlet neked, te szegény,

a búsképű költők

halhatatlan bandájában is elárvult!

lángoló méhkas volt a

melled

s viola-légbe épített

kastély a koponyád.

Meghajigált az Isten tulipánokkal,

nárciszokkal,

dobtad volna vissza kővel,

betyár-baltával,

ólombottal –

remény szegénylegénye, sárga viasz-király,

a földönfutó füst volt a te országutad.

Feküdtél rózsalevelek

alá,

hova nem folyhatott be vér,

hova a hóhér

nem dughatta el kardját.

Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák

s a jövő indult világgá

a fűszálak hegyén.

Tündérek és diákok poétája,

somogyi kanászoké!

hiába volt szép, bársonyos beszéded:

hamvas folyóid a pokolba folytak

és gyöngylepkéid

sírokra petéztek.

Se haza,

se király,

se szerelem,

csak a megváltó láz

s a Holdba fölszálló test

uralta a világot, mint az Isten.

De az is elveszett,

szétszóratott.

Fekszel, csitíthatatlan halott –

kár volt várnod boldogabb korokra,

korán meghalnak,

akik várakoznak.

Országlásom a télben

Tíz felé nem futhatok,

tíz halált nem halhatok,

hát kivárom azt az egyet,

amelytől leroskadok.

Országlásom a télben

hópehely-királyság csak,

száz felé indulásom:

egyetlen indulás csak.

Vakító semmi-térkép

Vártam a földrengést: a verset

és most minden romokban hever. Az idő,

mint a földkéreg meghasadva, mint szájba lőtt

katonák feje.

Vékony repedések a vizeken,

virágok szárán,

fecsketojásokon,

vékony repedések az életemen.

Éjszakáznom csak a puszta föld maradt:

egyetlen papírlap az arcom előtt: megőszült

kivégzőfal, vakító semmi-térkép. Országot

karcolhatok rá: letagadott hazát.

Suhognak hangos szerelvények: egymáshoz láncolt napok,

vonat-zörgésű éjszakák s hoznak gyökerestől

kitépett erdőt, hogy a mellembe elültessem,

tenyerem árkaiba verítéket, hogy folyóm is legyen,

csontokat a földmély raktáraiból: rakjam föl rájuk

a húst

s vaskoronát, hogy a belülről égő embert is

megkoronázzam.

Benépesülök, mint a Föld, hogy minden megtörténhessen velem,

ne csak a vetkőzés, az öltözés

az évszakok ócska tánczenéje közben,

ne csak az ősz istállószagával érkező halál,

ne csak a szerelem,

mert a testem is történelem:

a kéz, a váll szétesett romjaiban is maga: a világ

és szükség élteti, mint az állatokat.

A zene szerelmes gyűlölete

Gyűlöllek zene,

vinnél a hegyre föl,

az oldalba dobott madarak útján,

ruhátlanul, merthogy a kő is az.

Te határsértő,

ezékieli vércse,

lábamba akadt fákkal,

bokámra láncolt városokkal

vinnél a tavasz tetejére,

hazák fölötti hazákba.

Orrom vére: napból lógó cérna,

szétszakadt világ férce –

vinnél a kivégzésre.

Gyűlöllek zene,

te dob-lakó,

te dob-börtönből kitörő,

istenek, vadak lélegzése,

torkomat meggyűrűző,

mosolynak is százezer éves,

csak a kimondhatatlant szereted:

a tenger sebeit,

a sár halhatatlanságát,

a világon végigguruló harmatot,

a testben csak a testtelent,

a halálban mindig más halált – –

gyűlöllek,

megfulladok.

Tűz árnya, semmiség

Földrészem ez az idegen szoba;

hazám, mert veled alszom el benne.

Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne.

Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák

s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái –

szeretlek, mert eljöttél ide

csomagokkal, sírni és fázni,

enni velem húst, kenyeret, kalácsot

s eláztatni ünnepi hajadat a hóban –

szeretlek, mert itt múlt el az év,

mint a szerelmek egy szobasarokban,

mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek

s láncos botok valahol messze,

közeledve, majd távolodva.

A kivetkőztetett vadak

A kutyáitok, majd azok!

a kizökkentett farkasok,

a kivetkőztetett vadak,

autós pincsik, agyarak,

zubbonyos korcsok, majd azok!

színhúson nevelt kuvaszok,

sétaterek hercegei,

majd ők, a szobaállatok,

a tökéletesek, simák,

a tenyésztett hűséhesek

falják föl ürességteket,

hanyatlástok helyén a Föld

tűzköveit levizelők,

selyemidegű, fésült szörnyek,

majd ők, a város-bibliák

göndör prófétái,

szalmiák-végzet kapitányok – –

a kutyáitok, majd azok!

a kizökkentett farkasok,

a kivetkőztetett vadak!

Mindennapi történelem

Fölkelni

s begyújtani a kályhát,

a füst billegése után az agyat,

az álmatlanságtól kihűlt csont járatait

s keresni az utat a kézhez,

a kéztől a vizespohárig,

az arc gödreiben a tegnapi hamu maradékát,

hátha egy madárból fújó szélvész

még föléleszti

és vándorolni

egyik testtől a másikig

s mint nomád királyok: keresni a mindennapos hazát

és megtalálva

vagy nem találva,

egyetlen mosoly sátrában éjszakázni

és járni idegenül a teremtésben,

belélegezni a fák

hajnali mérgét,

városok vasporát,

elmenni minden háborúba,

hordani nyakba akasztva az orgonák lombjait,

mint a dögcédulát

és mindent értve

és semmit se értve megválni attól, amit szeretek,

s őrjöngeni azért, amit szerettem,

arcátlanul, mint saját életem

napszámosa.

Sörényes ünnepem

Sörényes ünnepem, húsvét,

megyek!

Bizsergő könyököm alól kifut az ibolyás domb,

hátrál

s világgá röpül róla

egy kalap –

ó ez a gyerekkori bolygóm

mindig föltűnik szalagosan,

árnyék a lovak szemén,

árnyék a szememen is,

de hát csodálkozásra

születtem, gyerünk!

Habot a meggyfákra,

alsószoknya-fehér habot!

Az út két oldalán

méhek feszítenek ki sárga huzalt

s már telefonál is rajta

egy rigó.

Zámoly,

Csákberény,

a szőlőitek alatti katonasír is megpattan végre,

siralom-vékony

lepkebáb

s kiszáll belőle az ismeretlen gyalogos csontváza,

kiszáll,

ostornyél-magasban követ,

föl?

följebb?

valahovai kékbe?

Nem istenek föltámadásai napja ez!

A hétköznapi halottak kelnek útra,

a megismételhetetlen életűek,

két láb közül a földre pottyanók –

A virágzó fák pilótafülkéiből

most ők integetnek.

Szél, szél, hazafelé,

régi lovak vágtája hazafelé –

Sörényes ünnepem, húsvét, megyek!

Száraz vihar

Még csak a tetők

roskadtak magukba,

csak a levelek háta

csapódik föl, mint a halaké.

Elindul az utcán az újságszemét

harmonikázva, mint a hadirokkant.

Még csak a kipufogógáz felhői gyülekeznek

térdmagasságban,

de távolról dörömböl már

s a hangsebesség dühével közeledik.

Nem eső,

nem jég,

nem roham.

A szívtáj fölött gombostű-villámlások.

Jön, mint a testi vágy,

mint magasvasutak szélhámosa,

mennydörgés beat-zenéje.

Beleiszik a Dunába,

idegen nők vállához odalök,

most menj el,

most halj meg,

most támadj föl,

kapualjak büdös leheletéből most szakadj ki:

a mulandóság itt boltokban

kapható,

talán a fáradt megérkezés segít,

talán egy száj tisztítótüze:

„eljöttél? – szól majd – levetkőzhetsz,

a nyár szarkofágjából röpül a holtak pora,

becsukom rád az ablakot,

becsukom rád a házat,

becsukom rád ezt a napot.”

Kiállsz az égre

Még veled vagyok,

még benned vagyok,

még dicsőségem szemetjét te söpröd össze,

álmod még itt nyújtózkodik

ki falamig,

innét mész el,

idejössz haza,

kiállsz az égre, hogy aki látni akar,

velem lásson,

szemem, szavam még lakatlan lenne nélküled,

ha írok,

ha abbahagyom,

ha visszagörbülök kezdeteimhez,

hangodra és titkodra éhezem meg,

de betelni már ágyad tűzvészével

se tudok,

betelni árulásommal se,

érik az idő kiűzetésre egymásból

egymáson át – –

valaki óceáni iszapból

jósol neked,

száján kívül mozgatja fogsorát.

Estétől reggelig

Itt van megint a fájdalom,

villámzárjait

rángatja föl-le a gerincemben;

itt vannak megint, akiket szeretek,

nem hagynak elaludni,

ide feküsznek szemhéjam alá,

lélegzetem útjába: vasúti sínekre.

A nyár utazóbőröndje is

ide borítva

lábam elé.

Kinek a végrendelete ez a sok levél itt?

Kinek a levetett ruhája ez a kert?

Kinek a levetett ruhája ez az ország?

Magamra veszem, amit eldobáltok,

mert tódul

újra a hideg

a befagyasztott földrészek kamráiból,

a semmire se készülők húsából

estétől

reggelig.

Kísértet-fonal

Tél az ablakban,

a küszöb előtt,

a köztereken,

kőcsípejű lányok szeméremdombján,

combjuk közt hótorlaszok –

Tél a szemed alatt,

közted és köztem.

A városkapuk tűfokán

hócérnát fűz át a szél

s úszik házmagasságban a kísértet-fonal –

mintha azt akarná valaki, hogy játsszunk,

nyújtózkodjunk és fehéredjünk.

Fönt: elérhetetlen kristály-hazák,

lent: utcasarkok Szibériája.

Tél a kövekben, a szavakban, az emlékezetben:

e kifűthetetlen szállodában,

a kéményen kiszökő sóhajokban.

A határok vastüskéi közt is

hason csúszik át a hóvihar,

sebzett és titokzatos,

ködlik mögötte egy-egy ország,

eszelős hóarcok ürege,

az Ismeretlen Katonák háború utáni borostája – –

Tél a mindenkori sírok helyén,

hazák helyén

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

húsomból

délebbre költözöm.

Távolodó

Megmenekültél,

megmenekültem,

szállok nyitott ajtódon kifelé,

ki a tavaszba,

házad körül a mészfoltos állványokat

nyilalló testtel

elhagyom –

utolér még valami deszka-sikoly,

magányos ablak-robbanás szele, de a

sarjadék-lombbal betömött fülem

süket,

nem akarok hallani semmit,

ami már

hallható volt

s látni, amit elfátyolozott polcaid

láttak,

még a talpon járó tűz sétáját sem fürdőszobádtól

ágyadig –

csöndet,

huzatot,

tetőket alám!

betonban éjszakázó arcom

kiszakad s jön velem,

forgok pára-sűrűben, emelkedek, a város

nappali lélegzete dobál,

füst, korom s vesztőhelyeket

kifakító napfény

hadakozik értem magasan,

ökölbezárt kezemet, mint a léggömböt elengedem,

utána úszom, játszom vele,

ültem eleget kések közt,

megtehetem.

Cantata profana

Bartók Béla emlékére

Nem mentünk haza ma sem,

nem mentünk haza, fiúk.

Hiába sikálta el anyánk a késeket,

hiába mosta le

a görcsös asztalt.

Átmetszett nyakkal,

vére iszapjában

hiába jajdult föl a lúd.

Nem is üzentünk,

nem is írtunk –

mintha árvíz sodorta volna el kezünket.

Húsvét nem húsvét többé,

a kisöpört ház

nem a mi házunk.

Ki az az öregember ott?

ül a fehér fal lidérce előtt,

ül a világvégi cigarettafüstben.

Arca szétnyomott vesszőkosár.

Talán minket vár,

minket keres,

minket szeretne látni,

az ablakon túli utcában,

rövidlátó életében.

Ne keress bennünket,

ne várj,

te, dohányszagú öregember,

te, kutyaól-mellű szegény.

Nem vagyunk már a te fiaid.

Ha ajtó nyílik, mintha kések.

S ha szólunk,

félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,

rázkódnánk melletted,

mint a villanytelep.

Széthasadna a tányér,

a borospohár

s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,

átszőné gyomrodat,

s lenne belőled szőr-kosár,

szőrember,

fölpörzsölhető halott.

Hallgatásom hallgatása

Büdösödik a délután, mint a halfej,

szálkás fények

elszórva a homokban –

Hulladék-nyár, hulladék Tisza-part

s valami reggeltől estig mondhatatlan

idegenség a testben is: életem

titkolt unalma a fűzfák alatt,

mintha csak élőket gyászolnék a halottak helyett;

valami kopoltyú-kék, valami lódög-sárga,

korhadó zöld,

valami mocsári fátyolt úsztató kéz

csuklómozgása a fejem fölött,

bogárnyomorúság telepei

a sugárutakkal

átszabdalt iszapban

s hallgatásom hallgatása hazafelé.

Csak sehol

Se itt, se ott,

se kívül, se belül,

a felhők karzatán is csak könyökölve,

hétfőtől keddig

idegen éjszakában.

Lerogynék bárhová, ha volna hely,

kinyújtózásra való haza,

de már a semmitmondó tájak is elúsznak,

utazni vágyik a kő, a hordalék,

világot látni a por

s a városok

rakéta-szívüket kilövik.

Iramlik, ami él, sunyin, féloldalasan,

látni se akar, ami lát,

nem akar tanút szétfolyó éjszakájához ez a nap,

ez a föld, csak útközben lenni mindig,

csak sehol.

Testük üregeiből

kiloccsan a támadó gyönyör, mint az esővíz,

szájukból a tengermélyi epe,

elhagynak,

kikerülnek,

másnaposságukra büszkék,

súlyos nekik befelé forduló szemem országlása,

sánccal körülvett koponyám.

A harmadik nap esni kezdett a hó

Az első nap arra volt jó,

hogy mindent elfelejtsek;

a második arra, hogy mindenre emlékezzek.

S a harmadik nap esni kezdett a hó.

És megszületett a sejtelem,

hogy mostmár mindig esni fog,

homlokodtól a szádig,

szádtól az ágyékodig,

végig a tested hosszán,

végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,

ha fölemelem,

az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek.

Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is

csak a hó kísértete kószál,

az elsötétített földeken megül,

a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,

elkísér ez a hóesés, ahova megyek,

leül mellém a vonatba,

átkel velem a tengeren,

füstölgő autógumik s levegőtlen városok

éjszakájában

megszólít anyanyelvemen

s országokat hódít nekem,

mert országot hódítani

te akartál

s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm

vallani róla,

bezárkózom ebbe a havazásba,

mint aki fehér inget vesz föl,

fehér inget az utolsó napon.

Bezárkózó

Ne hívjatok,

nem megyek sehova;

a tenger meghívóját is összetéptem.

Elég volt a sziklába

ütött sebekből, ujjammal érinthettem őket,

elég a városokból, szemem láttára

gázolta el őket a háború.

Elég az elsötétített nappalokból.

Mindenütt voltak imaházak és laktanyák,

giordano brunók és rettegett ivánok,

véres ingeket bámuló kisfiúk,

nők, akik besétáltak a versbe,

aztán haza osontak ártatlanul.

Lesöpröm asztalomat

s idekötözöm magamat egy székhez;

akinek hiányzom, majd fölkeres,

naponta eljön hozzám, hogy kísérteteit

otthon hagyja.

Havanna ablakait ide várom,

Prága izzó utcáit, éjszakáját,

a tavasz nagyköveteit: mennydörgéses madarakat,

az első férfit,

az első nőt,

ki mozdíthatatlanságom társa lesz.

Sirályvonal

Minden nap leülök ide s nem hasad meg ez az ablak. Az ecetfa rácsain túl a keleti ég hó-mocskos határköve.

A Dunán jég-oféliák lebegve,

őrült fehérség-torlaszok.

A tél világosságában kinek kell szemem erőssége? Kinek lélegzetem? A fal pórusain át vadul szivattyúz ki a szél az utcai forgatagba. Ültőhelyemből kiszakadok s ferdén magam fölé, mint elugró repesz. Érdes sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok. Zúzmara-piac koldusa röpíts, farsangoljunk fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A holtak üres székében nincs kedvem dermedezni. A megdicsőülőket itt szeretik; a megdicsőülőket itt körbehordják. Korhadt nyelvüket úsztatják formalinban. Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre visszaváltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak vasturuljával versenyezve, időm avatva történetemmé, billegésemet zuhanássá, húzva testemet magam után sirályvonalban, mint a füstöt.

Együtt minden

Beköltözöm ebbe a versbe,

ebbe a falak nélküli,

ablak nélküli mosolygásba,

Világgá röpül innét a leláncolt meggyfalevél.

Az utolsó napraforgókra is odalátni:

Van Gogh megaszalódott virágai: kilakoltatott városok.

Kóbor fülbemászók csellengnek zörgő sikátoraikban.

És mégsem ezek a dobhártyát roncsoló

férges hangok! Mégsem a napfény huzalait elvékonyító

reszelőké! Nem a halálom hangjai s külön az életemé, de együtt

minden, ami általam szól s ami nekem.

A tenger ide száll kézfejemre, mint a sólymok.

Itt játékaimra is én vigyázok

és a világ is megsérthet, de nem múlhat el:

egy taliga ölében visszatér,

pókháló-ingben, mint a nők,

az elásott harmonikával együtt

a vízparti kutyák kikaparják;

a csont-billentyűket sorba rakom:

lépcsők – le a folyóhoz,

föl a szemedig,

a tárva-nyitva hagyott ürességig.

Csönd háza

Itt már semmi sem folytatódik: megérkeztem.

A holdkóros hegyi ház: elszórt tehéncsont a megvilágított éjszakában. Idáig kapaszkodik föl az út, megáll, elpattan s itt már a szél is belefordul a szakadékba.

Csönd háza

idő háza

menedékház

A sombokrok mögül erdei macskák tolvajlámpa szeme söpör végig a küszöbön. Most kéne megfújatni a trombitákat: vége, vége! a félig-lakott házakból is kikorhadtam, a félig-lakott testből is, minden szobából, minden kitakarítatlan zugból. Szavak szennyezték be a falakat, mint a vér.

Hová te gazdátlanul maradt vörös ló a képen, nélkülem? Hová te árvaház-tekintetű lány a képen, hajad mögül? Föl, ide a sündisznó-csillag alá, az utolsó madárkiáltás közelébe?

Semmit se tudok a megérkezésről, az éjszakáról,

semmit arról, ki belőlem szökve idáig hatolt föl,

semmit a sötétség közepéről.

Csak vagyok mert pusztulok

leszek mert veszítem magam

májam tüdőm szivárgó vesém már igazodik

falevélbe ás kutat

nedvet cserél fanyar vesszőkkel

s tücskökkel izzik együtt – bömbölnek

mint marsbéli rádiók.

És lépni az ajtó felé

Évekig te és senki. Utána minden, ami nem te vagy: aszály a torokban, a csontban, a naplopó vér országos levertsége. Bőrszoknyád hámló denevér.

Még látom arcodat. Még követhetem. Vízcseppben kering a Föld körül. Űr-korszakom hétfője minden új nap, de nincs mit sajnálnom többé. Fájdalmamnak s testemnek súlya veszett.

S már hűségem is árverezhető, mint a vértanúk inge. Már nevetnem is szabad a tükrök előtt, borotvával a kezemben. És lépni az ajtó felé, mint aki magához közeledik.

Fölszáll előttem a küszöb, mint a harmat, a küszöbön túli kert, a kert mögötti ország. Aztán a megvadított por, mint eltitkolt, közös gyermekünk.

Zúzmara-koszorút a sírra

Visky Árpádnak

Eljött az emlékezés ideje és mi emlékezünk.

Zúzmara-koszorúkat rakunk illendően egy sírra: a

behavazott ország szemérmes ajándékát. Mert el kell

hitetni a világgal s magunkkal is, hogy értünk

a kegyelethez, a gyertyagyújtáshoz, a föltámasztás

ingerlő mesterségéhez.

Higgyük és hitessük is el, de közben jól vigyázzunk,

be ne következzék a csoda, mert akinek az emlékét

most megudvaroljuk: a legveszedelmesebb fajtájú

föltámadásra várakozó.

Közönséges nevén Ady Endre,

Hitetőbb nevén: Isten Szörnyetege, Tűzcsiholó,

Eltévedt lovas,

Halál-Úr jó szomszédja, száz-iramú, pompás magyar,

ki fölnyomulva minden halottak élére, földrengéses

virágot tűzött a kalapja mellé, mint a vőlegények.

Lábujjhegyre, emlékezők!

Puha macskatalp-sarukba, emlékezők!

vatta-csizmákba, mocsár-papucsba! Mert a legzsengébb

sarokvas csikordulására is magához térhet és vége

zavartalan ünnepeinknek, a futóhomok-szavak

diadalútjának. A zeneakadémiák tapétás falát

koporsó-rakéta üti át és vége a dísz-helyeknek s a

páholyok lehullnak, mint korhadt varjúfészkek. Vége

kicsinyes szerelmeinknek: a Léda-fátylakat lebegtető

sóhajok visszamenekülnek a tüdőkbe. És dózsás szemek

nézik majd újra a behavazott alföldeket, hársfasorokat,

a behavazott nőket, a vér-szekér nyomát

odafönt.

Gyémántlanak jég-Bakonyok,

jég-hazák,

jég-Párizsok

s a Balaton kazamatáiban hal-gyertyák gyúlnak ki

egymás után. Lélegzet-visszafojtva, emlékezők! Koszorút

a sírra, emlékezők! Vastag hófújásokat a száj elé,

emlékezők! Majd csak túléljük ezt a gyönyörű,

ezt a hideglelős,

ezt a fulladásos napot is.

Vendégeim

Páskándi Gézának

Nyitva az ajtóm, lépjetek be négy égtáj menekültjei.

Ez itt a legkisebb haza: az utolsó búzaszemből kicsírázott ország.

Nektek is, nekem is maradék.

Itt fáradtságtok is hazatalál s a másutt semmitmondó nyelv

itt még a világ ura. Gyere, Örömrontó Angyal küldöttje, te

bortócsák közt száguldó motoros, a bőröd benzinszagú,

halálszagú, megérkezésed: seb s üszkösödés ellen kiáltó

száj is. A Kárpátok keménygallérját gombold ki nyakad

körül.

S te Apa s te Apának Fia, gyertek ti is!

véső-karúak, koronás gyökerek szobrászai,

a házam teli tuskókkal, kezetek hiányával.

Az ideiglenes szállások küszöbére odaszögezve a nyár,

mint a tűzvész. Utolsó esély napszámosai át a tűzön! a

keresztbefekvő Isten testén át, ahogy lehet! Látnunk kell

egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy

hallhatók.

Halottnéző

(Guevara holtteste közszemlén)

Nézzétek, milyen türelmesen fekszik,

nézzétek, milyen gyerekes az arca,

nem sóhajt,

nem lélegzik,

cigarettáztok fölötte, nem köhög –

meghalt,

de halála után is, nézzétek: fölöltözött,

fölvette zubbonyát,

kifésülte szakállából a vért,

mert ő a halottak jogával is visszaél.

Őrült, akit majd megszerettek,

őrült, akit majd megszeretünk,

őrült, aki sosem fél föltámadni,

őrült, mint a nyakából vérző állat,

mint a sarokba szorított istenek.

Che Guevara búcsúztatója

Szerethettek volna a nők,

szerethetett volna a tenger,

te mindenütt otthonos és otthontalan,

lehettél volna Brazília selyemfiúja,

lokálok helytartója,

éjszakákkal karambolozó költő –

mert a vakság hamujában

gyönyörű lábak járnak mindig,

mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.

S boldog, ki el tudtad árulni az édent,

lettél a század partizánja,

emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,

szakállas forradalmár,

géppisztolyos szépfiú,

Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.

Én láttalak és irigyeltelek:

vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.

Vászon katonazubbonyodban

a szabadság verítékezett

s a jövő izzadság-szaga csapott

orromba akkor,

erősebb volt, mint a narancskerteké.

Havanna boldog volt, mert ismert téged,

Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.

Bolívia erdeiben

nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,

nem a fűrész,

nem is madarak.

A fák leadóállomásai

lélegzetvételed sugározták.

A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.

A test, ha megölik, hiánya testté válik:

adni kell neki kenyeret,

adni kell neki szabadságot.

Szerethettek volna a nők,

szerethetett volna a tenger,

te mindenütt otthonos és otthontalan.

Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem

s most már mindig tudom,

merre bujkálsz.

Levél Gregory Corso amerikai költőnek

Bejárnám a világot veled,

Corso,

idő kisiklatója,

huszadik század vagánya.

Csíkos trikód emlékeztet a rabruhára,

költészet megszökött fegyence,

házasságtörés apostola.

Gyerünk, rángasd föl tornacipődet,

irány a Hold,

a Szahara

s jókedvünk fővárosa: Spoleto!

A Dóm téren éjszaka van.

Márványkockák úszkálnak a sötétség poharában,

mint kesernyés whiskyben

a jégdarabkák.

Hajtsuk ki a várost egy ivásra!

Menotti nem zenét szerez ma,

estélyre hív,

kertjében milliomos szajhák

várják a költészet

vasvillás szatírjait –

Corso,

vasvilla a kezed,

lángszóró a szád,

szebben tudsz káromkodni,

mint imádkozni a pápa,

gyere, csapjunk valami botrányt éjszakára.

Autót lopni jó lehet,

ha már halhatatlanságot nem lehet,

s konzervdobozzal harangozni,

ha már Krisztus lábával nem lehet.

Játsszunk – Te szeretsz játszani:

szúrjuk ki egymás szemét,

talán kedvesebbek leszünk így,

mint akik mosolyognak.

Bombáidat üssük föl tükörtojásnak

s Európa új szakácsművészetért rajonghat.

S hülye! hülye! – üvöltsük oda

a Jegesmedve-Szenátornak,

a kormányfőknek, kik a hétvégét

egy ágyúcsőben töltik.

Ó, hétvégék!

ó, vasárnapok!

ó, Fehér Házak! Parlamentek!

csigaházatokból mindenütt

tankok másznak elő

s nyálkás nyomukon hanyattvágódnak a költők.

Hülyék! hülyék! – üvöltsük oda a költőknek,

akik hanyattvágódnak,

nem érdemlik meg a kenyeret,

a nőket,

nem érdemlik meg a halált.

Motyogtunk már annyiszor

fönségesen,

hogy dagadt tőle a szánk.

Corso, süllyesszük el a nyelvünket,

akár egy anyahajót.

A röpködő égi hárfákat

csörömpöltessék mások,

a Saturnus-dobot verjék a marslakók.

Minden megtörténhet velünk,

ha maradunk,

minden, ami már megtörtént velünk.

Gyerünk,

mi legyünk az a menet,

amely elcsavarog mindenfelé,

hazát cserél, hogy a másikét megszeresse,

aláírja a tengert, mint valami képeslapot

s megpihen a városokban,

hogy a városok is megpihenjenek

s nem kér kegyelmet,

ha pörbefogják azért a vonulásért,

amit a hetedik napon megszeretett.

Kiáltvány

Levágjuk a hajunkat s megnövesztjük: csodálnivalók vagyunk, fiúk, szakáll-nagybirtokosok, haj-mágnások, kisfiús arcunk sámsoni öregapja.

Mit keresnek itt még a sima képűek, a pamacs-huszárok, a borotva-táncoltatók?! Éljen a szőrzet világforradalma! A borosta-lázadás! a világrészek közt úszó sörény!

Szakáll-pokolgépet a hivatalokba! Ne a mézzel összeragasztott Krisztusét! Szakáll-pokolgépet a kaszárnyákba, országhatárok titkos szentélyeibe! s a szentekét kitépni, az akadémikusokét kitépni!

Hányszor kiütközött már bombabiztos falakon a só, férges lakosztályok mennyezetén a rémület! Meszelőt, szárnyas meszelőt a hajunkból!

Hol vagy, bikákat nemző Picasso? tengerparti kisasszonyaid tejút-sörénye együtt suhog a mienkkel. Csak vizek, őserdők ismerik azt a burjánzást, csak a fölrobbant sejtek, ha árvaságuk a testre marad.

Másnaposan

Másnaposan mindig a szorongástól,

az elhalasztott düh

zöld lepedékével a számban,

másnaposan magamtól s tőletek,

szakadékokkal a szemem alatt,

nem tudva, hol vagyok,

azt se, hova megyek,

koponyám: füst- és nikotin-kaszárnya,

másnaposan ettől a nemtudástól,

tejeskannák s világhírek zörgése

közé lökve,

másnaposan a történelemtől,

kilakoltatott forradalmak bútor-recsegésével

a fülemben,

papírzászlók és bogárszárny-himnuszok zümmögésével,

ázsiai csikorgásokkal a mellkas

föld alatti templomában,

másnaposan a mindent túlélők arca előtt,

hentesboltok és múzeumok ragacsában,

másnaposan a másnapoktól,

ugyanott,

ugyanabban a hazában.

Ha hittem volna

Ha hittem volna suttogásnak, szélnek,

bölcsőben fölnevelt jóslatoknak,

most nem volna hosszú ez az éj,

szemetrohasztó ez a fal

s az ágyvég ütközőjén se utazna

hazátlanul a lábfej

s talán sötét se volna ennyire –

Ülnék

az ünnepelt hasbeszélőkkel együtt

dicsőségem magas székében

s vonulna előttem vöröslő rózsa-csapat,

sarkantyús madár-sereg,

ejtőernyős lányhajak tapsviharban

és nem szarvazhatna föl senki

roncstelep-agancsokkal,

fejemet se vihetnék országos mulatságba,

mint késsel ékesített

ökörfejet –

S a szép, búgócsiga-esteken

beárnyékolnának a kertek,

a fák küllői

és lenne időm evésre,

ivásra,

meghalásra,

fészket rakni a bazalthegy alá

s csak nézni fölfelé egy örök papírsárkányarc ráncaira,

bókolva kárörömmel:

jól van, világ! lebegünk, forgunk,

áttetszők vagyunk,

minek is más bizonyság nekünk?

Lassú félmúltban

Lassan, hogy semmi el ne törjön,

lassan, hogy semmi el ne múljon,

lassan, hogy állva fáradjon ki a szív.

S araszolgatva csak, mint zöld hernyó-király,

mint tolókocsik férgei

a kihamvadt időben,

a láb már az elmúlásé

és már a kéz is aszalódik.

Lassan, ahogy az emberből kihal a madár,

városokból a város,

a világ testéből a testem,

lassú félmúltban,

megkésett magnéziumlángban.

A másik

Megérinthetem,

megölhetem,

rányithatom az ajtót,

itt és most ihatok lélegzetéből,

hajához odacsomózva körülröpülhetem a Földet,

húsa dobogására magamat,

de szavam nem jut el hozzá,

de szavam nem lesz az ő vére soha,

balták kettős sövénye mögül

arca

kétségbeesve üzen,

aztán tagad,

kitér,

egy felhőn tovahajózik,

emléke nem húsom,

árnyéka nem ruhám,

szememen át

zuhan

magába vissza,

testéből vissza testébe.

Dünnyögő

Az esők. A versek. A havazások.

A gyönge hóban megmosdó madár.

A kezed. A kezem. A tested jelei.

A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedülség.

Az ember örök esélye maga ellen.

A fölingerelt fegyverek. A tüskék.

A tüskék hamva tebenned és bennem.

Mire megvirrad

Reggelre mindent elfelejt

a föld,

arcom másnaposságára rá se ismer.

Házal, de nem kérdezi: ki járt itt,

ki aludt székre dobva itt,

mint a kabát

s vére pecsétjét ki hagyta ott a falon?

Állnak a mosatlan poharak ködben,

a padló fölszakadozó párájában a suta

székek, de nem kérdezi: kinek

a fényessége bujkál

a széklábak körül? Csak jár-kel a

széles vállú magzat,

nézi a lomb-erkélyen könyöklő

madarakat, a tegnapi zene

morzsáját csipegetik.

Felejt,

felejtek vele,

minek is megbámulni egy régi nyarat,

egy régi évet, sóbálvány-nőt,

a tátott szájakból

vastagon ömlő sötétséget?

Száműzetésbe négykézláb

Gondoltad? Gondolhattad:

térden távozol majd a közeléből is,

száműzetésbe négykézláb

s szádban rovar-hamut oldanak föl az esők.

És most mégis

ontod az epét utólag,

ontod vigasztalanul,

s koporsóban viteted a napfényt magad után,

szánatod magad,

te röhögnivaló,

te föllöknivaló hím,

váladékodtól nedves a fű,

kimoshatatlan foltok a táj érdes lepedőjén,

kússz csak

a bedeszkázott égtájak felé térden,

az aszály teknőjében térden,

a nőt rejtő levelek mögött,

fölfegyverzett szeretők,

gyilkosok.

Nem múlik el a nap

Nem múlik el ez a nap,

nem akar elmúlni ez az este,

fáradt lóarccal néznek vissza a fák a hegy alól

ablakomra,

kapumra –

Nem múlik,

nem akar elmúlni soha –

Hosszú árnyékok s hosszú botok

rabruha-csíkozása

a földön mindenfelé –

Nem múlik,

nem akar elmúlni soha –

Valaki most megy csak el,

valaki most ér csak haza,

valaki kötőtűbe zuhanva hanyatt fekszik,

valaki a vérszomjas álom elől

a párkányok magas sétányán rohan –

Nem múlik,

nem akar elmúlni soha –

Talán, ha valaki megágyazna

két szó közé s közelségemtől

meglucskosodna,

mint a fű:

a körmök éjjelilámpáját elsodorná egy bogár –

Nem múlik,

nem akar elmúlni soha –

Talán, ha kezet sarjasztana a váll

fölfelé s lenne az éjfél utáni

repülők postása odafönt,

földet elhagyó csoda – –

Nem múlik,

nem akar elmúlni soha.

Nyakamban harmat-kolonccal

Mindig csak itt?

már soha odaát?

nyakamban harmat-kolonccal térdelve, mint a füvek?

reggelre homok,

délre üvegszilánk?

Mindig csak a disznószemű idő

pillantására ugrani talpra,

föl?

és gyakorolni a felhőlengetést,

a kézfogást?

Mindig csak itt?

már soha odaát?

soha másban? másutt? soha tengerszülte magamban?

csak kifakult fényképeimhez közel?

csak halva született újságjaim

tövében sarjadozva?

Riasztó kapucsengőkkel

aláaknázva minden határ –

élni?

belemosódni?

kiszakadni?

vagy ruganyos gumi-ölekben

pattogni tovább,

míg a halállal fölnyergelt golyók ide nem érnek?

Mosolyognak a sodródó százlábúak,

az őrszolgálatos férgek

pántlikásan,

eszik az édes húst, süt rájuk a nap,

nem is ismernek, nem is látnak.

Ezerkilencszázötvenegy tele

És az a püffeteg tél ötvenegy

fordulóján!

túl hosszú sörték disznókon, halottakon!

azok a körömalatti éjszakák

s körömalatti ünnepek gyulladásban!

Ázott zsuppszagban pácolódunk, idegenek

az otthonunkban.

Úgy kell, úgy kell: a madárlátta

kenyérben korpaszenny

s a szőlőhegy királyai koporsóban;

úgy kell, úgy kell: varjúk

fenik a kaszát

a kóró-kert végiben

és megtanulnak sírni a lovak,

borotvával etetjük őket,

úgy kell, úgy kell: nagyobbnak képzeltelek

a hó alól, behavazott istenem,

szalma-csontvázú hazám.

Talán még van idő

Nem fértem el rövid sorokban –

a nyárban –

a tél istállóiban –

nem fértem el az életemben.

A visszatartott lélegzet-hazákat most kifújom:

süvítsenek!

Elég volt, súgja a száj, elég a kékülés,

a kidagadt nyakerek pirospünkösdje,

a hosszú böjt,

az út hajnali fölébredésből homályba,

homályból kő alá,

elég a semmi: semmiért –

Talán még nem késő partra szállni

egy világba vesző falevélen

és szemek ködébe odaállni: itt vagyok végre!

vesztemet akartam mindig,

tüntetően a bukást,

mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom,

sok a világbajnok,

a fölpumpált fejű üregi király,

a díszsírhelyek fölött röpködő, húsos pille –

talán még van időm megelőzni

sikeres halálomat.

Zuhanni,

hömpölyögni,

elmúlni tanítom magamat

s mellemen kazaltüzet gyújtok, hogy virágozzak!

A nagyöregek délutánja

Íme, a nagyöregek délutánja!

Himbálódzik a kényelmes tó, mint a hintaszék

s a kerítésre egyszerre száll föl

mind a négy égtáj: négy kakas.

Átkukorékol a kékségen a sárga,

fölborzolódik, megtestesül.

Utána minden néma és nyugodt.

A tűzhányó virág körül

napszámos darázs

s a halhatatlan fülekben füldugók.

Csontokkal áttört vigasz

Láttok s nem láttok, eltűnök,

madarat emlegettek, repülök,

kifoszló cérnaszál-időm lebeg,

lelassulok, hogy megszeressetek.

Lelassulok, hogy lassan múljak el,

lomb-áramütéstől hulljak el,

zöldbe hanyatló zöld gyűrűzve nyúljak el,

csontokkal áttört vigasz, ne fakuljak el.

Leltár, tűnődve

Hát voltak erdők?

patkós madarak?

napozó folyók, mint homokon szétnyíló női lábak?

szobák, világvégi ablakokkal?

Hát voltak gyaloglásomat

hazáig kísérő

mezőtüzek?

lángok a kertkapuig?

A kutya boldogan úszta

körbe az udvart –

Hát voltak udvarok,

kutyák,

édeni nyüszítések?

s csapzott lövészárkok felől szivárgó füttyszók?

jövések-menések a nyárban?

jövések-menések az időben?

A fölkorbácsolt repülők engem vittek

odafönt? húsom és csontom királyát?

s szemembe

Kaukázus zománca pattogott?

Hát voltak egymáson áttetsző kezek?

egymásba égő arcok: a halálból visszacsalt

zene fölött megpihenők?

szatyrok közös kenyérrel?

sírások közös könnyel?

országok közös lábnyomokkal?

Vers a szőlőhegyi házból

Eljön ide a vadrigó,

a nyílhegy-csőrű seregély záporozva,

bojár pompában a gutaütéses dongó,

a délelőtti tűz,

a délutáni méz

s lentről a forrásvíz zaja,

mintha könnyűlovasság közeledne.

Itt ébredek,

magamra itt virradok,

a szőlőlevelek alól messze látni.

Fölijed a zöld,

fölijed a pince-fehér,

a vesszők vörhenye,

megjelenik a nap minden fája

s kicsontozott árnyékom

közéjük ereszkedik.

Karóisten a hegyen, voltam én itt már valakid,

kivándoroltam,

visszatértem.

Cserépkorsó-isten a pince oldalában,

fejed roncsait szétdobálom,

kivándorolok,

visszatérek.

Benyitok egy bokorba, tüske fogad,

de ismerős csákányfej alszik ott,

a megrepedezett földön ismerős neveket

olvasok egymás után.

A csősz halott,

kutyája a mélyúton keresi

éjszakánként,

a kút halott,

de lánca testemre

föltekeredik,

eltékozolt életem mosódj bele a zöldbe,

a kivérzett levelek sárgája alatt meghúzódj,

a macskaméz barna lávájában

nappali szúnyog sír,

menj tovább!

Valaki súgja

Valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda,

fölkantározott késen érj oda

s ha nincs út: te légy az út oda,

mert nélküled csak bűn van ott s csoda,

elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,

zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,

sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,

sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima

fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,

valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda.

Könnyű zene

M. J.-nak

Mit fecseg ez a túltáplált zene?

ez a vödörbe zuhogó vízesés-zene?

ez az üvegszilánkból fölvert üveghab-zene?

Sose pihen meg,

sose fárad,

földi selymeken korcsolyázik –

Mondhatnám neked: szép este van,

szokatlan, lendületes ősz,

világbankok szemetjét söpri a szél

a Dunába,

hát fésülj ki a hajadból minden varjút,

de csak dohogok,

sötétülök s viszketve

viselem bőrömet, mintha zsákot:

a tornyos házakból is ez szüremlik,

a hídról,

a hidak alól,

az éjszaka pudvás szekrényeiből,

ez a locsogás,

ez a tajték nyálán széjjelfröccsenő zene,

ez a vidám erőszak,

ez a világjáró hattyúk örömindulója – –

menjünk csak, gyere, bezárulók,

csöndet akar velünk a föld,

ütések kemény visszhangját a kő,

lángpattogás zaját a dohány-száraz égbolt,

s amit a csont akart,

mikor csikorogva talpra állt.

Jóslás a te idődről

Mert eljön,

meglátod, eljön,

még hanyatlásod előtt eljön,

a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz,

újra nyár,

elfüggönyzött ágyékok hosszú napja

s víz üti át majd vászoningedet,

a csontok is vízben áznak,

úsznak előre,

hátra, fölfelé,

mintha a tenger kriptáját

fosztogatnád –

eljön,

meglátod, eljön,

még hanyatlásod előtt eljön,

mélyrepülésben egy galamb

vérzi föl hasát a köveken

s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég

s az áthevült körutakon

autók,

szavak,

szavak,autók,

kiáltások száguldoznak majd,

mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok,

ott jársz közöttük

füstbe

és porba takarva,

félrebillenéseidben a halál kihívása,

de sebezhetetlen leszel,

mert emléktelen,

sebezhetetlen,

mert sebekből kilakoltatott –

Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak,

mint vízköpő csövek

s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól

a megkérgesedett beton –

Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok

arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd

és hangyák lesznek a kirakatban,

hangyák a sétáló utca szürke medrében,

hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán,

hangyák a szétrúgott órák belsejében,

jönnek,

mennek,

bozsognak,

fogaskerék-koszorúkkal

koszorúzzák meg majd

az ürességet,

gyönyörű lesz,

én mondom, gyönyörű lesz,

mert utánuk már csak te következhetsz,

te, aki várni tudtál

az első fájdalom után a másodikra,

bújni vörösből feketébe,

feketéből vissza,

és megtestesülni naponta,

verítékezni,

meghasadni, folytatódni.

A látogató emlékei, 1977

Önarcképek, hajdan-időmből

Szökésem, első futásom,

sáron át, tüskeboronákon,

fölindulásom,

tatáros mákdúlásom,

kaszabolásom,

vérem egy fejszenyélen,

egy szalmaszálon,

sebeim, égő sebeim:

vörös bányadomb-sebek a világon –

kiszolgáltatott vagyok,

mint aki szeret,

mint aki játszik

s ti mégis megvertek, ha játszom –

szökésem, első futásom,

sáron át, tüskeboronákon – –

Sárga nap, sárga, sárga,

akáckarók a nyár húsába,

vonyogó-döfés a kazal szívébe,

sárga kazalvér a tyúkok fejére –

sárga nap, sárga, sárga,

vadméhek után dobott pányva,

suhogás, isten-sóhaj, semmi,

látom a szemem fényesedni – –

Ha nyár van, azt hiszem, mindig nyár lesz,

ha tél van, azt hiszem, mindig tél lesz,

a völgyek jászolában jézuska-hó lesz

s a szőlőhegyről jön majd Heródes – –

Fehér nap, fehér, csontfehér,

körömágyamra hull a dér,

szalmabarlangban melegednék,

tücskökre új nyarat lehelnék – –

Új nyár, július,

éget a kő, éget a hegy,

lepkékkel iszom a folyóból,

sás vagyok s madárban gyerek,

egy harapás a zöld szilvába,

talált fácántoll, favödör,

leránt a kút és földob újra,

ég és víz bennem tündököl – –

Kié a ház, kié a kút?

kié a rengő hasú lúd?

azé, ki nyerni tud –

Kié a kés, a kulcs, a szó,

kié a bál,

ha véresen, szoknya-szárnyon

hegyeken túlra száll?

azé, ki ölni tud –

Nekem elég egy kő, ha elhajíthatom,

egy folyó, ha elálmosodik tőlem,

hátára esett szarvasbogár az erdő,

kapálódzik a levegőben –

egy madár kihűlt helye is elég,

világ hiánya sátoroz oda csöndben –

ha haza hívtok, ellakom szátok előtt

a legkisebb mosoly-gödörben – –

szökésem, első futásom,

sáron át, tüskeboronákon.

Töredék

Milyen gödrökben éltem én!

milyen ládákban virrasztottam!

kocsonya-világ berzsenyije

voltam – vagy az se voltam.

A fákon rongy volt, az egeken sömör

s oltottmész-tóban a halál

hajasbabái s kivérzett szalmaszálak

templomok körül, dögkutaknál

és diák-bál és katona-bál és sírásó-bál

ugyanott, ugyanakkor, a hervadó liget

betonfoszlányaival földíszítve

s tangó a zúzmarában: ágyék-hadüzenet,

comb-hadüzenet, nyál-hadüzenet s a száj

kamracsöndjében csírázó szavak – – –

Kések és szögek szárnya

Innen oda,

keze alól a te karodba,

haja alól a te hajadba,

úszó cseresznyemag utasa sehol soha.

Sárból a fázó kékbe,

föl, föl a füvek felhőkarcolója

fölé a szélbe,

suhanó árvaház lakója sehol soha.

A homok, a zene, az agyag sárgaláza

reszkettet: az vagyok, ami ők:

résztvevő test, időt

kifárasztó játék és mégis sehol és soha.

Kések és szögek szárnya. Bőröm alatti

jósdahely hamuja.

Mindig valami. Mindig valami.

És mégis sehol és soha.

Májusi légcsavar a kéz

Ugye jó lett volna

derékig napsütésben,

derékig fűben,

a mozgalmas víz ágyában hanyatt?

s jó az utcákon

mikor sokan járnak?

Paradicsomi hernyók a kertben,

ádám és éva-árnyak –

ugye jó lett volna a vér füstölgő mocsarai nélkül

bűntelenül és büntetlenül

kilesni tuskók mögül,

mint aki sokáig él

és soká elidőzhet?

és fehérnek lenni

és feketének

és zöldnek

és fölöslegesnek a hónaljillatú csordákban –

májusi légcsavar a kéz –

ugye jó lett volna fölszállni,

szétoszlani,

visszaesőzni a földre,

jó, mint a zsilipnek megnyílni,

forrás-záró kőnek átszakadni,

s jó a kékségben várakozni,

jó, amit várok, azt gondolni,

idő hétfőjén téged,

idő keddjén is téged,

idő szerdáján is téged.

Üzenet

Az ellenfél ma is távolmarad,

távol vállgödreinktől, bőrünk szagától,

de a kivilágított erdők mögül üzeni:

le vagyunk győzve, ne felejtsük,

sziklába ragadt kéz a kezünk,

a földön vagyunk, a föld alatt vagyunk,

a mocsár köténye alatt vagyunk,

a kövületek rózsakertjében, alul, legalul,

s ne lélegezzünk, ne moccanjunk,

kisikált anyaméhek vakítanak fölöttünk, mint a rézüst,

le, még lejjebb,

le, az uszadékfák sötétje alá,

vízszintesen a csigolyákat!

Senkinek senkije

Azt is mondhatnám: kerülj el –

de ha már itt vagy: jó veled,

együnk zöldhagymát, kenyeret,

hersegtessünk, mint jó lovak

és rugdalózzunk és harapjunk,

remegtessük a bőrünket bársonyosan:

észak és dél röpüljön rólunk

szúnyogsírással s a szomszédnő

vérszívó tekintete. Senkinek senkije:

Bulgáriából lángoló lepedőket rántok föléd

s a petricsi jósnő mágneses haját,

hogy fényhalmozó hasad fölött

a félbemaradt lepkék megpörkölődve lehulljanak,

s elgyöngítve a világot benned,

lélegzeteddel lélegezzek.

Mert volt idő

Mert volt idő, hogy napok se voltak,

se délelőtt, se dél, se délután,

csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak,

csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni.

Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul,

csak a színváltó ribizlisövény a kertben,

csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék,

csak elfutottam és visszatértem,

csak ott voltam, ahol seb voltam,

csak a testem voltam, kezem és lábam,

csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött,

édes és savanyú esők háltak a számban,

csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség.

Előhívó ének

Bogár bújik,

hangya bújik,

kígyóhagyma szára bújik,

hídlábak közt hal bújik,

isten-tojásból nap-csibe,

belőlem dobverő ág,

te bújsz belőlem: volt-magam,

ősöm, elődöm, volt-gyerek,

bujdostató és bujdosó,

lófej-csizmákban caplató,

kutyák szemében kiskirály,

te, kit az idő rám hagyott,

hónak, madárnak átadott,

bársonyon, sáron futtatott,

bombatölcsérben altatott

s mindennek, mindenesnek

hegyes esőkkel avatott – –

zöld bokrok tüzérei

lövik kétfelől homlokom,

bevehetetlen homlokom,

mosolygok hát és vonulok,

elgurult dobomért megyek,

vissza a Vértes hely alá,

tüske-temető közibe,

lassan, hogy a halott is lásson,

föld arcával a Föld is lásson,

lassan, ahogy a víz megy el.

Megosztva a homályt

Menni a hóban,

menni a csipkés utcán

a kirakatok borújában,

megosztva a homályt

magammal,

megosztva járdaszéli fákkal –

A pályaudvar kivilágított órája

nem az Isten egyszeme többé,

nem is a te világot-látó egyszemed,

menni a tőled kettévált idő medrében

villamossínek gázlóin át,

ágyékok átkelőhelyén,

menni a menésért,

a távolodásért,

fűtetlen világ lovagja,

menni a kopogás sötét anyanyelvével

párban,

zúzmarás már az ing,

behavazva a csontváz,

menni, lélegzetemet megelőzve,

mintha valaki elé,

valaki után,

pedig senki elé,

senki után.

És megszaporodtak

És megszaporodtak a csömörös levelek,

a hallgatások, a nyájas meghívók

s a város fölött virrasztó mosolyt

elejtette a száj: nem esőzött több röpcédula

a földre: röpcédula-hó, röpcédula-nyár

és megszaporodott a szégyen, a bukás kacatja,

a hiábavaló remény hajat növesztett, mint a fiúk,

országok vakvágányra tolva

dohogtak homlokomnál

s koromfák mögött vasajtó dörrent, vaspántok,

vascipők

s nők jöttek arany öngyújtót csattogtatva, mint a kémek,

kicserélhető fejjel,

szipkával, esernyővel,

tejeskukorica fogukon vérnyomok.

A hegyi lány

Szakítsd ki a fejed a sötétségből,

ő üzent újra,

az elszenesedő ágak mellett kuporgó hegyi lány:

a havasi gyopár száraz csillagát

ő küldte el a küszöbödig.

Tejjel telik meg mindig a kút,

ha emléke fölé hajolsz,

ugatnak a fekete kutyák

s a magány eszelőse nem hunyja le benned a szemét,

nem hunyja le benned a testét.

Hallgasd a kőzuhanást,

a torlódást, a robajt a bezárt völgyből

és szeress bele, ha többé

elérhetetlen is ez a zene –

Bámész tehenek édeskés szagával

az a lány üzent újra:

a havasi gyopár száraz csillagát

ő küldte utánad a világ tetejéről.

Recsegve, mint a deszkapalánk

Recsegve, mint a deszkapalánk, beomlik

ez a tavasz is –

A korhadás zöld porát beszippantom –

Boldogok, akiknek a keze üres, a szeme üres,

akiknek emlék-országát keresztül-kasul

bekalandozzák esők, havazások,

akiket nem állít meg semmilyen határ,

nem torpaszt meg a Hold: a Világnagy Óra sétálója,

akik felejteni és várni tudnak

délben és este

s vadló-sörényű erdőkkel

a lezuhant lepkék tömegsírja fölött átugratni:

hadd porladjon, ami a csontnál lágyabb,

anyánk sáros köténye is

a leszakadó lombbal együtt hadd rohadjon.

A falban fácánt hallok suhogni

Postaládámban jácint, orgona,

írott levél helyett három diólevél,

három zöld távirat: „Kereslek, tudd meg, napok óta,

ajtófélfádon a vér nyoma: jegenyevér.”

Ki járt itt? Ki keresett? találgatom. Talán a

májusi ég? Talán a kertet, erdőt megtépázó

lázbeteg terhes anya? Vagy az a habzó, apollinaire-i szajha:

a csiklandozó folyókkal együttháló?

A falban fácánt hallok suhogni s közeli

füvet a vakolat alól. Életem felén túl

kicsoda hajt rám vadat, falevelet, fűzsiborgást?

A szívem alatt lustálkodó végtelent ki

lármázná föl újra? Testemnek testet adva folytatásul,

szélben, madárban örökös bentlakást? – –

A kinagyított szem rései

(Így van ez, így

büntet a múlt idő is.)

Hiába gyorsulok föl, mellemben

a láthatatlan légcsavarral,

hiába eszem kapkodva jéghideg sültet

s hajszolom veséimet is: e halálra edzett versenylovakat

és vállam szomszédságából is hiába

irányítok felségjeles lepkét

a Holdra:

a kinagyított szem résein át

rendíthetetlen bölcsőkre látok,

tegnapi szántások haját fújja számba a szél

s két szó között egy istenfej

recseg. És rongyaim, gyászos rongyaim!

(Így van ez, így

büntet a múlt idő is.)

Minél föntebbre: annál inkább a tetves por alá,

minél távolabbra: annál inkább

a vérző somokhoz közel.

A bedőlt ólak kigazosodott múzeumára

celofán-szárnyú angyal száll haza velem,

tejet és kenyeret kíván,

lassú és örök éneket,

a kútból visszhangot,

a számból fogat és vért,

a halálból halált.

(Így van ez, így,

büntet a múlt idő is.)

Évforduló

Fordulj csak hátra: kevesen vagyunk,

akik még hiszünk magunkban,

akiknek ujján a szétmorzsolt diólevél még zöld óceánok

színére emlékeztet.

Elmennek lassan a nagyfényű lámpák, akár a nagy öregek,

el a csillárok, fakul a haj, fakul a halántékcsont

s egyre több vérfoltot öröklünk már a távozóktól.

De testedig és testemig almák világítanak egész évben –

Ha hanyatt fekszel: lábad nagyujja még az égre mutat,

ha hanyatt fekszem: fa, bokor és köröző vércse szeretne férfi lenni.

Szeptemberi gyónás

Sarkunkban újra szeptember hava,

csuhé-szatyrodból a nyár, mint a legutolsó darázs, kirepül.

A meggyfa már vörös levelet ejt, ne nézz oda!

Én se nézem narancsos meztelenséged, noha nézném –

sötét húsú szilvát harapok inkább ketté.

A szemed is szilva, az öled is szilva, ízed is az!

Gyékényen árulnálak, ha nem volnék irigy.

De hát irigy vagyok és verseket írok vezeklésül,

birsalma-sárga szavakat ontva, erdő-fényt, erdő-tüzet,

hogy a tükrödben fésülködő őszi madár is lássa magát.

Hasadás

Elveszítve magamat újra,

elveszítve nyaramból a nyarat,

növényeim testéből a delelő örökzöldet,

miféle tölcséres fülekbe üvöltözzek?

Szél fúj magasan Újpest és Óbuda fölül

és bőrgyárak dögszaga ivódik be húsomba éjszakázni

s elveszítve a hús ruganyos virág-korát,

örömtelenül oltok csontba rózsát –

s így, így, örömtelenül keringve mégis a gyönyör

marhahajcsáraira gondolok leggyakrabban,

fűre, bozótra, repedő ágyvitorlákra,

miket fölszálló madarak hasítanak ketté az égig,

és írok és ütök, fölváltva nyomoromban

s ugyanaz a kéz rándul össze szégyentelen,

ugyanaz a kéz siet meghalni s föltámadni.

Szerelmem, negyvennapos eső a hajad,

remegek érted és elfelejtelek,

így, így, elfelejtve is szeretve: váltott szavakon

nyargallak körül,

ne hallj,

ne láss,

ne láss,ne hallj,

állandóságom ne szeresd meg,

veszteségeimből élek, hogy el ne vesszek,

kezem most is a szomszéd utcában éjszakázik,

s nézd: szemem helyén is egy átlátszó pohár.

Számonkérés

Világ, világom, nem ettem,

nem habzsoltam édességeidet soha,

hacsak tejedet nem,

hacsak édes kásáidat nem,

hacsak háborús pogácsáidat nem a szétlőtt malomban,

hacsak a bíborszínű lóhúst nem félig nyersen –

számban a földek savanyúcukor íze még ma is –

A vágtázó éghez odacsomózva sem a hatlovas

gyönyör vonszolt,

nászutam por és korpa közt

kanyargott mindannyiszor –

és most mégis vadászó ujjak kerítenek

és most mégis számonkérően

bámul a vörösparókás Nap:

hol a jegenyehangú ének?

a mocsoktalan vers?

a bőrömet kitetováló esők tűi

merre szálltak?

a sínpár himnuszai?

s a lelassult hintákból

a magasság vándorai hova tűntek?

hova a nők: a mézzel végigcsurgatott

testűek?

Anyám anyja

Anyám anyja, Gémesi Éva,

te kút-nevű,

te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,

húztalak behavazott kocsin a háborúban,

húztalak púpos kordén a háborúban,

húztalak halálosan,

hová? hová? magam se tudtam: hová –

A kihűlő répaföldekről

tankok lestek az útra

s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –

bakancsos lovad voltam,

hóba merülő öszvéred voltam: láz

szivacsával fölitatott

asszony-világ –

Meghalsz, meghalsz, suttogták

hátad mögött

a pokrócos menekülők

s torod se lesz,

harang se szól majd

és meg se mosdatnak utoljára –

de én csak nevettem rád,

de én csak nyerítettem neked a rúdnál

s a repülőroncsból

színes drótokat téptem ki új istrángnak

s Pákozd és Baracska között már megrágtam

neked a levegőt is,

téli szilváid ízét éreztem benne,

aszalt körtéid ízét éreztem benne,

a homlokodon lecsurgó,

fájdalmas mézet éreztem benne.

Gyorsan öregszünk

Gyorsan öregszünk. A morgó fiúk is:

a kékszilva-arcú költők.

Homlokukon beesik az eső és megrozsdásodnak gyorsan.

Tegnap még nyár volt,

borzas baglyokkal néztek farkasszemet

és nők hátán járták be

az ismeretlen sivatagokat, mintha teveháton,

betértek az erdőkbe,

a kocsmákba,

a mahagónisötét bárokba,

füst füsttel keveredett

és leitták magukat, mint a becsapott háromkirályok –

s rohadt az agyvelőtök, mondták,

nyomorultak vagytok, üzenték az utca túlsó feléről,

vérszegények a papír előtt,

a könyveitek mellett,

abroncsot veretnétek a tenger köré,

fülbevalót a viharnak, míg filmezitek magatokat

a tükörből, zölden az árulástól,

hát nem látjátok: az elhanyatló vesszők fekhelyén

forrás fakad,

kotródjatok! – – –

de csak a hang jött,

de csak a jóslatok nyargalásztak az utcán

s hónaljig csalánban állva fejeket láttam elvonulni

a szemhatáron,

fejeket a koravén gyász múzsáival,

magam is gyászban,

lukkal a homlokomon.

A hazatérő

Már ide is csak megérkezem. Reggel jövök,

vagy délben jövök: a kapunyíláson át

ugyanaz a semmibe fúródó, vékony végtelenség

s ugyanazok az akácfán fönnakadt ruhaujjak,

a vályú,

a kútkáva,

a kútkáva,a vályú,

a padlást lesöprő bagoly.

A kerékagy: szétrohadt agárfej a vadcsalán közt.

Arrébb a küllők csontjai s a napsütésben kint felejtett

fejsze. És kis forgószelek a kazlak helyén, toporgó libák.

Egy öregasszony s egy öregember országa

tárva, nyitva –

A hanyatt esett ólajtót méhek emelgetik. Hajrá, istenke

napszámosai! itt minden édességet

már savanyú korpalével leöntöttek. Hajrá, a

gyógyíthatatlan

hárs körül még egy utolsó kört hangtalanul!

A vörös csibeitatót is már csak játékból húzom föl

bokszkesztyűnek – ne féljetek! Mákgubó-jogarral

ki voltam itt gyerek-király, földmaszatos: vagyok most

mázos kísértet,

vigasztalónak vigasztalan,

város-szemgödrökkel a szemem alatt,

repülők árnyék-keresztjével a mellemen.

Karácsonytól karácsonyig

Túl rajtad, kezed árkain,

túl a sötétbe vesző esztendőkön még élek

s karácsonytól karácsonyig várom:

nézzen be hozzám valaki,

valaki, aki te lehetnél,

valaki, aki már nem lehetsz,

valaki, aki csípővel pörölne csípőd ellen,

félig szerető,

félig bolygó,

félig anyától ellökött,

de a küszöbömre lefekvő sugár

napestig áthágatlan,

aludttej, újság s megvörösödött párizsi az asztalon,

mint a napokig ágyban fekvő albérlőknél

s a könnyelműen elhullatott

hajszálakkal is

már csak egy kötéltáncos rigó

egyensúlyoz,

két lélegzetem között megáll,

egyetlen idegszálamon megáll,

de csak mulattató, fekete szárnyas ő is,

mulattató, mert utánad zuhan,

így hát beszélek inkább

éjféli szobraimmal,

cseresznyefa-tuskó székemmel éjszakánként,

hogy ami elmondhatatlan volt a száddal és a számmal,

ne maradjon a csontom üledéke

s a másnapi villanyfény némának ne találjon.

Talán egy golyó

Talán a hideg csapvíz lenne jó,

talán az örökélet-ízű kávé: hadd remegjek,

talán a hófúvás-ing ropogása a bőröm fölött,

madárköröm és vasreszelék a dobhártyámon,

talán a szemközti nő parázna csípő-bemutatója reggelente,

az óceánjáró mellek lassú billegése az ablakon túl,

talán egy testvéri könyök nyomódása

a bordám közé,

talán egy golyó az ablakfába.

Óda egy kamaszfiúhoz

Te bakancskirály,

te gyalogember,

te bicikliző és cigarettázó tuskó,

hóhéros füst takar el szemem elől,

haj és zene –

A tavasz

gólyalábakon kopog eléd,

világot gyújt,

de te az orgonák gőgös gyertyáit elfújod:

ne legyen világosság,

ne legyen,

mert nem a kivilágított lomb kell,

nem az ág,

hanem a lomb közötti hasadékok

s rejtek-nyílások édene mindenfelé!

Látom: homokba írsz,

faággal,

fácántollal,

látom: veled íratják titkos emlékiratukat a hangyák

s kezed barlangi ösztönétől

szállni tanul a kő.

Másokat repülő visz a kitakart Földet megbámulni,

te fecskékkel vontatod magad,

ágyékod áttüzesedik,

ordítanál, de csak röhögsz,

eső oltja ki parazsad,

gőz vagy,

pára vagy,

apa- és anya-hordák közt lecsapódsz.

Koponyákra sandító Hamlet,

az újság-álarcos banditákon csak nevess!

Téged jóllakat még az idő jó hírekkel,

megitat záporokkal,

mintha fa volnál,

kihajtott gallérú fa,

egyetlen példaképem a nyakkendőktől fuldokló világban –

Vad városlakó,

csordában járok árnyékoddal.

Incselkedni vadhírek jönnek

Új nap jön, új év, hószüret

s a csodák mégis elmaradnak,

szederágat zörget a felszél,

merev bagolyszem minden ablak.

Incselkedni vadhírek jönnek

Nyugat felől, havakban kúszva:

kérges, bankrabló Mikulások

mosolyognak a kisfiúkra.

S családfők deres bajusszal

bámulnak bomba nők után,

nem sejtve, hogy bombát cipelnek

s melltartójukban arzén vagy cián.

Forgóajtók, röpterek, túszok,

a kicsempézett egeken vérfolt,

mintha tanúnak szülne újjá

mindegyik nap, mely ígéret volt.

Félreértettség vadona,

dugig a szemünk csillogással,

dugig a fülünk mézes hírrel,

játékos és igaz halállal.

De túléljük halálainkat,

megszokásból túléljük mindig,

remélve, hogy a cifrább élet

egyszer velünk is megtörténik.

Ajánlás

Új nap jön, új év, hószüret –

hozzád bölcsülök, mester Villon:

kapkodhatja fejét az ember

zúzmarában vagy égi síkon:

nyakában, mint a fagyos szalma,

ropognak csak a meszes csontok

s a csoda az lesz, amit lerág,

mint vadkutya a talált csontot.

Komor és egyszerű

Milyen komor minden és egyszerű –

a koszorúkon gyászarany betű.

Fehér ingek és fekete cipők –

a holtak vízszintesek, mint a csecsemők.

És jólöltözöttek, kényesek nagyon,

a karóra helye ott a karjukon.

Kiránduló és hanyag szeretők

töltik, mulatják így el az időt:

partot, országot hagynak ködbe veszni,

mint akik elfelejtettek lélegezni.

Világ négy sarkát négy láng csipkedi –

barátaimmal indul a kocsi,

barátaim után a gyászmenet,

a nappali Hold, a földi levelek,

a horzsolt fák, a kocsmakerti székek,

valami özvegy szél, valami özvegy ének.

Azok a fölmagasztalt egyszeműek

Azok a fölmagasztalt egyszeműek,

azok a mindig egytestben élő, hajas szobrok,

azok a márvány- és téglanyakúak csak néznek engem,

csontjuk északi oldala, mint az erdő fáié, mohás –

mozdulatlanok, tehát megítélnek,

mozdulatlanok, tehát sziszegve kérdezik: hová?

apám havas udvarából

az aládúcolt egekig: miért?

mintha elmozdulásaim fájdalmát irigyelnék,

eső-arcomat, lomb-arcomat, a tél

csempe-fényében velem-nyilaló sirályt,

álombeli sétáimat végig a befagyott Dunán:

e fölhangosodó kórházfolyosón

s halott barátaimból élőkbe költöző szemeimet.

Tavaszodó

Állj félre, házfal, kőerdő, téglaerdő,

gyámoltalanul föláll, megindul s ragyogni akar a fű,

a gőgös robotember is utat enged a csodának:

a huzalok, a pántok, az elfojtott

tüzek csatjait félrerúgja

s a tavalyi hantokra, mint korhadt mikulásarcokra rálép –

dugom a bokrok alá

korán meszesedő csontomat én is,

fájjon a földnek, ha akar,

az orgonásdomb dereka fájjon,

a kiképzett reménytelenség téli szálláshelyéről szótlanul

elindulok,

így ünneplem életem újdonságát magam előtt,

napozó vércseppeket látok egy sirály csőrén,

napozó bogarakat az első keresztútnál.

Egy régi fénykép

Talán túlságosan komorra sikerült

ez a kép is:

megfeketedett kazlak közt jövök, derékig meztelenül,

belóg vállam fölé a zámolyi nagyharang

s a bunkergerendák végéről nedves pokróc.

Még semmi se látszik

elközelítő életemből:

füstfújó szám nikotin-mocskos gödreinek még nyoma sincs,

szemem még szemeket keres,

kezem még anyai kéz után nyomul,

de a megcsavarodó körtefa már tudja,

hogy lábamnak búcsúzni kell,

lehunyt virágszeme mögül a tenyeres-talpas

bodzafa is már látja, hogy az utcai láng-szeretkezések

első rajtakapottja én leszek,

én, én, a városokat mellére szorító, görcsös szépfiú,

ki nem ártatlanul szeret, ha majd szeret –

Országokat és tengert lát már a bodza,

mérges virágpor-felhőkön át naptárt és szemeket lecsukódni,

vasútnak lefektetett hajszálaimon mozdony robog,

füstjében az égbolt még fehér, fehér, fehér.

Kérő, baráti szavak a Láthatatlan Személyhez

Mielőtt elveszítenél, Uram,

s agyagos földdel végleg betakarnál,

keress nekem egy áldott, szép napot,

reggeltől estig tartó szép napot:

a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre,

a hazug játékok s a megszokott vérengzések

színhelyéről bogáncsok közé,

fáradságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon

s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap,

egyek cseresznyét, levegőt

s doboljanak a madarak újra fekete fakérgen,

dobhártyám örülni akar,

szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni,

mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat,

sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok elúsznak,

életem ott múlik el, ahol az akáclevelek

a földre feküsznek,

a hangya földrengést jelez

a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek

a fanedv csurranását is fölhangosító

ideghártya.

Októberi futamok

1.

Megindulnak lassan a felhők,

megindulnak a levelek,

az izmos fákban a börzsönyös erdő is megindulna.

2.

Hová, hová, lábaim? ez itt az őszi folyó!

Hová, hová, lábaim? hideg a sár a szemeimnek,

átázott krumpliszsákokkal takargatja magát a föld is.

3.

Keresem újra magamat, de hol keressem?

Benyitok borús szobákba, ahol jártam,

borús versekbe, tetőtlen nyárfasorba,

mindenütt rám ismernek, akik szerettek, akik láttak,

de csak távozásomra emlékeznek.

4.

Most térnek meg a nagy utakról, émelygős, nyári

mulatság után,

kik asszonyaik napfényes hasát

végigringatták Európán,

zajongó, lármás népség: kitöltetlen üregek cinkosai –

megnéznek ők is, de elfordulnak.

5.

Szélcibálta levél siklik arcom helyére,

kökényes égből kemény sastoll.

6.

Szétcsúszó csontjaimat látva,

gyűlölködőnek is hihetne bárki, pedig csak fáradt vagyok,

fáradt, aki találékony testnél mindig többet akart:

szeme és körme fényeivel is létezni külön.

7.

Hová, hová, lábaim? minden út vége ismerős már,

minden óraütés és minden mennybolt –

a világ tátott szájában tán vadízű alma ha lehetnék.

A te időd

Ez volt a te időd a napból:

ez a fél este,

ez a majdnem-már-sötét,

mikor a lámpák megmozdulnak

s a Gellérthegy, mint a kályha,

fűteni kezdi a várost –

ez volt a legtágasabb,

a legismeretlenebb,

minden idő közül mégis a leghihetőbb:

tudtam, mire való a lábam,

mire való a nevetésem,

vállad és vállam helye egymás mellett,

eshetett hó és hullhatott szembogaradra korom

és fölvérezhettek szeretőgyilkos tekintetek:

a villamosok hazáig vittek mindig.

ez volt a te időd minden időkből:

a babiloni kövekről mohás bikafej nézett hosszan,

a budavári kövekről szétázott mozi-istenek arca

s ilyenkor lázadoztál, hogy bogarak, fecskék és árnyékos

levelek napján se mehetünk el mindenhová,

hogy fénycsövek börtönéből

csak hajad szökdöshet északnak, délnek,

de tested verseket szült nekem mégis,

hogy fáradtságom és életem versekben múlhasson el

s legyen a nappali fűnek folytatása

a szavakban is,

a hátad mögül fölemelkedő Holdnak

legyen helye az ablakon túl.

Sorok egy sziklafalra

Itt jártam én a szétszóródás útján,

a ráspolyos törzsű fák közt itt jártam én,

a barlangi kövek közt itt jártam én,

a borjúvér nyomán itt jártam én.

Mások verset írtak, zöld eposzt szereztek,

én a kipusztult tisztásokat itt kerestem,

egy folyó végnélküli ordítását itt kerestem,

a szökevény tenger lekorhadt fülcimpáit itt kerestem.

S bújva az ég ereszkedő sorompója alatt

láttam: a Föld növekvő arca rám hasonlít,

botok és fejszék árnya rám hasonlít,

a tűz bölcsőjéből kiugró nyers ág rám hasonlít.

Nagyhagymás, 1973

A látogató emlékei

Fejem egy darabját abban a füstszagú házban hagytam, ott, ott, a lekozmált síkon, a kutyának lökött kenyérhéjjal együtt.

Reggel érkeztem hívatlanul. A fölébredő gyerekek előbb csak bámultak rám a dunyha sáncai mögül: ki lehetek? mit akarhatok? s kamilla-sárga cipőmet miféle boltban loptam? De mikor bimbó-orrukat s muskátli-fülüket sorra fölfedeztem és szemük előtt elcammogtattam szőrös medve-öklömet: brumma-brumma-brummadza, bőröm csípi a bolha – a nevetés kis püspökeit láttam fölszentelődni az örömtől. Apró gyöngyfoguk, mint pattogatott kukorica, teleugrálta a szobát. A megfeketedett asztalról a székre, a székről a földes földre, az ágy alá lökött szandálokra. Még, még – mondta esdekelve a szemük. Még, még, ha idehoztad, ne vidd el a medvét – mondta volna bátortalanul szájuk is, ha szóra nyílik.

Szülőanyjuk félszemmel csak leste a semmiből előgördülő színházat: a macskanyúzó, a medvenyúzó vérkaland izgalma helyett a derűvel fölkantározott felhők vonulását kitágult gyerekszemekben. Ült csak a baltával faragott fejőszéken és itta az örök teát. Tudtam, hogy májában áldozik le a Nap; hogy düledező szívét gerendával támasztgatják az évek. És tudtam azt is, hogy megfeketedő aszaltszilva-arcával én még megjelenek zúzmarafényű csillárok alatt, kocsonya-dajkáló diplomatalakomákon, hol salátalevélbe göngyölve az ő korán leszüretelt emlőit is föltálalják.

Talán repülőn érkezem majd a helyszínekre, talán vállamra szerelt vaslemez-szárnyakkal, talán egy ablakon besodródó levél hátán, szegények kéme, roncsoló szemmel megáldott mindent látó s a csínnal megnyúzottak bőre lesz majd kivasalt ingem, halántékdobolásuk pedig golgotás óraketyegésem – apámé s anyámé után az övé is, ki ott ült előttem ismerős, de elmosódó történet árvájaként, bosszúálló gerjedelmek nélkül, teagőzben, gyerekei szájával lélegezve és gyerekei húsával élve túl a méhére kivetett hadisarcot.

Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,

mert mi már olyan öregek vagyunk,

mint fönt a padláson az a falióra

s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.

Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?

Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,

de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,

hányszor megemlegetem azt a körtefát,

amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,

meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.

Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!

Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el

a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.

Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –

A múltkor is, amikor Amerikába mentél,

a szemem belülről kisebesedett:

eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?

mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor

és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,

hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?

és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet

és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,

de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,

nem féltelek a kilengő, magas házaktól

s a krokodilusos tavaktól se,

a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak

vagy csak játszanak,

álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön

s bohócos nagykalap,

de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,

ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

A tűz bentlakó diákja

A cseh Ian Palach emlékére, aki 1968-ban fölgyújtotta magát.

Körülcsavarja magát lángokkal,

mintha fázna,

ül a tűz belsejében, minthogyha otthon –

pedig ezt a hazát most találja ki magának,

ezt a hazát el nem vehetik tőle:

vállából ágazik szét,

haja tövéből,

ágyék-völgyéből gyökerezik,

belül a húsban, fáradt lánytarkók pihenőhelyén,

minden forróságát most adja ki,

megszámlálhatatlanul sok halálát,

megszámlálhatatlanul sok gyönyörét,

lángoló kazal-szigetek vörös púpjaira most hág,

föl, a vészkijárat nélküli égboltig –

pattogva szólal meg bőre alól

a csont-fuvola – –

Tűz bentlakó diákja:

halál-pilóta,

neved: a rémület neve világos nappal is,

neved: világos név lámpátlan nappal is.

A kis fenevad

Jön, jön a kis fenevad hozzám

körömcipőben,

jön a hídon át, idáig hallom –

A lecsupaszodó Margitsziget tölgyfái fölött

varjak forognak, mint a gyászkocsi

kerekei –

Hó készülődik, hó, írja az újság,

lassan a szobámban is már megered,

de ő csak jön kirügyezve, mint akit zene kísér:

hanyatló, nyári délutánok

dobszólója –

Néger lányokat láttam így egyszer

közeledni Havannában,

a homokzsákokkal

és a vörös dáliákkal eltorlaszolt utcán narancsot ettek,

mintha a fenyegetett világ nevében

tüntettek volna édes mozdulatokkal –

Hogy prüszkölne a vén Bakkecske-Anakreon

a szélverte hídláb tövében, ha látná:

fölötte micsoda mennyország vonul,

micsoda tüntető cipőkopogás a halál ellen,

gyöngéd comb-súrlódás zaja

s fekete sásé.

Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó:

kitömött vízisárkány

egy víz alatti múzeumban,

csak bámulom a napok fölszálló buborékát,

csak bámulom, amit néznem kellene.

Eljön hozzám hétfő mezítláb,

leveles ággal eljön kedd is,

eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesülő

éden turistái;

a csütörtöki, a pénteki szónokok,

hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek,

eljönnek szeretni a nők,

s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni,

megisszuk a boromat, nézzük egymást,

és mosolygunk egymásra belülről kifelé,

de holdfényes fogsorukról

eszembe jut a Jeges-tenger s a fárasztó hómező,

hol rossz álmaimban reggelig gyalogolok

s már nem én ülök ott köztük

a szobanagyságú képkeretben,

nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal,

szemem és fülem testemtől eltávolodik,

kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.

Hírek

Adjisten, atyámfiai! Mi hír? mi hír?

Azt mondják: férgesedik az ég közepe mifelénk is.

Azt mondják: lágy rohadás-foltok a magház körül

és Brazíliában már lángszóróval irtják a pókokat.

Undorítóak is, annyi szent! Azokkal az irgalmatlanul

drótszerű végtagjaikkal olyanok, mintha négykézláb

mászó hadirokkantak lepnék el a Földet. Mélyen hintázó hasukból álmosan csurog a méreg fűre, gombára, virágra. Csuda világ, én mondom, csuda, csuda! Maholnap visszatérnek a prériken kiirtott s a lélekvándorlásban elfajzott bölénycsordák is, féreg-álarcban, féreg-patákkal, a nyirokér bozótosába visszatérnek s a mellünkben hadonászó húsdarabot fölöklelik. Maholnap megszólal a só, makog, csipog, tiltakozik, hogy levesbe soha többé! hogy májas hurkába soha többé! hogy a megfőtt kakastaréjról vissza inkább a tengerbe, a gyanútlan hegyi folyókba, mert elege volt a rabszolgaságból, az összecsippentett ujjak tompa gőgjéből, elege, elege – lebegni, úszni, ődöngeni akar, szeretkezni a korommal, fehér a feketével s a víz törékeny ablakán át nézni, hogy a pápát is megköhögtető por-háború, köd-háború, füstháború az Örök Városokat hogyan fojtogatja; nézni a testvéri anyag bűncselekményeit, mert a bűnt csak a bűnös érti igazán… Édes malachús harangszóra áldás – mondják az álmoskönyvek fejkendős bölcsei és elhallgatnak. Ágyunk tetűcsípésű démonai ugyan mire? A vakondtúrásba szúrt zászlók súlytalan ünnepélye mire? s a küszöbön kívül felejtett láb minden esti torzója mire?

Amszterdami bolyongás

Hidak, hidak és forró szeretők

gyűrűje villog rám minduntalan,

de Amszterdam nagy, szőke hajával mit kezdhetek?

A kálvinista csipkefüggönyökön át

tompa halkésekre süt be a Nap

s a borospoharak mélyéről

ráncos istenarc néz föl az unatkozókra.

Éljünk és mosolyogjunk – köszönnek rám az ablakok.

Éljünk és mosolyogjunk: a tiszta víz a legszebb gondolat.

Éljünk és mosolyogjunk: fogjuk be a tenger méheit,

majd dolgoznak nekünk.

A nyájas szeptemberben

autózaj és harangkondulás keveredik

és biciklik és biciklik és biciklik

s a fényből előcsalt szobrok körül

fiúk,

galambok,

galambok,fiúk,

napozó leánycsordák –

Ó, ismeretlen, vértől megduzzadt szájak,

ti szerelem-kikötők,

a tengerről fújó szél itt is csak a partotok mentén

sodor.

Minden út ide vezet: a leghosszabb s a legrövidebb –

A Lányok Utcájában ődöngenek az idegenek:

e fátlan és kihűlt édenben még levegő után kapni is hátborzolóbb,

mint múzeumi combokat látva fújatni meg a riadót.

Az ablakok túlvilágán itt mindig történik valami:

mézbe fürdetett mellét az Indonéz Szűz a sétáló világ szeme elé

most rakja ki –

a nyomdák leállnak,

a messziről érkező hajók megfeneklenek

s az áruházak merev vevői, mint megzavarodott szentek

a mozgólépcsőkön mennybe mennek – –

Ha a bűn gyarmata ez a negyed, akkor én megérkeztem,

ha a szerelem párás piaca, akkor én itthon vagyok.

Látom a nyálát csurgató Európát,

a fülledt kirakatok előtt eloldalog,

tükörből tükörbe költözik, a leplezetlen gyönyörnek háttal,

beárnyékolva arcát Rembrandt kalapjával.

Szemek korszaka

Ülünk és nézzük a szobán átröpülő

gólyákat hosszan,

a szemcsés képernyő-táj dombjai, mint földet ért

léghajók,

elmaradnak,

ülünk és nézzük a fölöltöztetett medvék

cirkuszi ripacskodását fiúcska szájjal:

csokornyakkendő, frakk, keménykalap

és korcsolyatánc a nézőtér lépcső-havasai közt citerára

s mintha a Bibliában is írva állna:

mi csak üljünk és nézzük: hova kószál a sas, a füst,

az elefánt-teknősök hátán az őskori nyár

s hova zuhannak el a szeretők,

milyen fűbe,

milyen homokba,

milyen gazba

s milyen városok dómterein

bámulják meg a túltáplált galambok zsizsergését – –

Fémkarikák és kötelek horzsolódnak a

belámpázott kikötőkben,

füstöl a kóc,

fegyverben áll a beton,

de mi csak üljünk és nézzük:

hol kötnek ki a halálhajók parancsszóra – –

halak, dögbálnák, szigonyok, vasak

és csontraktárakban kitelelt szemek torlódnak

egymás felé

és szemek nézik a szemeket,

vasak a vasakat,

a tengerek mélye fölnagyított szemfenék

és tengerek nézik a tengereket,

élők a holtak állát,

szennyes Duna-szemek az őszt,

a folyton bevérző Budavárat

s már láb se kell,

már kéz se kell,

csak látó ujjak, milliószemű, bámész agyvelő,

könyökünk árnyékában

akár a halál is sátorozhat.

Helsinki, forgószékből

Elfordulva félig a forgószékkel,

elforogva puhán,

félálomszerűen körbe,

épphogy a Hold mellett álljon meg az arc,

a fölnégyelt szállodaablak

választófája előtt,

oda és vissza újra,

oda és vissza körbe –

elfordulva félig tornyaiddal, öbleiddel,

forogsz, kivilágított város, forogsz, Helsinki, velem:

északra tévedt darázs,

villanyküllőid mozgó árnyéka rajtam:

Európa-rács –

Szelídnek mondott város, hát bolond vagy te is,

tejembe mézet keversz,

délutánjaimba kimoshatatlan kéket

s tisztára söpört egeden szőke lányhajakkal

gyakorlatozol: sugárhajtású repülőkkel,

de mire beesteledik s a tenger

mozgalmas tánctermeiből zene árad,

nőidet hazazavarod, irigy vagy,

sirályaidat hazazavarod, irigy vagy,

helyettük

fehér tollpihét fújkálsz a szemem előtt,

mintha puha vánkosaid véreznének –

s elvadítod tőlem a költőidet is:

kalevalás gyöngyeiket föld alatti pincékben

elkártyázzák

és szeszhalált halnak ma is –

Saarikoski megduzzadt fejjel

májzsugor-gyanús éjszakádból kilép

verset írni az utcakőre,

keze a tengerig kifut,

ki a tarajos ég alá

s Magyarországig lengő nyakkendőjét

a sarki fény lenyisszantja –

de te csak forogsz és forgatsz

a vérünk szerinti mesék párájában.

oda és vissza újra,

oda és vissza körbe.

Csontom a tenger köszörűkövén

Idegenben, újra csak idegenben,

éjszakában, újra csak éjszakában –

Vadludak nyakláncát hallom megcsörrenni az égen

s Finnország sovány kútjaiban

szembogaramat megcsobbanni.

Ki tudok magasan vándorolni behorpadt vállak fölött,

s ott lenni, ahol már senki sincs jelen,

itt köd vagyok,

arc a ködben,

köd a ködben,

nyírfaremegés a falak alján

s neved-nélküli név a sziklatemplom

északi oldalában –

csontom a tenger köszörűkövén – –

hideg van, nagyon hideg.

Ez már a nyár lehet

Ez már a nyár lehet:

nyitott ablakokban szólnak a rádiók

s a kanca-sörényű varrónő is kikönyököl a párkányra

sütkérező divatlapjai mellé,

szájában az elharapott férc, mint szárnyakkal

született gyerek köldökzsinórja –

Arcom az arcán átsuhan, mintha már álmodott volna velem,

mintha a fölpattant ajtóban

én álltam volna ott kökényággal,

aztán egy borzas tollpihe úszik el bódultan a szeme előtt,

aztán egy hajó trombita-kéménye némán,

aztán egy égdarab kéken, gyűretlenül,

ahogy a kínzókamrákból sose látni –

nyár lehet,

csakugyan nyár,

a szív-radar távoli alumínium-esőt jelez

s gyanús szerelmeket,

rekedtes hattyúdallal.

Indulj haza

A fűre könyöklő bogár

már elbóbiskolt. Jó éjszakát.

Indulj haza,

vagy csak indulj el, mintha hazamennél –

A lezuhant repülő áldozatait ma temették –

sírás és egykedvűség ikerpárja

vonul vissza a gyásztrombiták útvesztőjébe

éjszakázni –

a kő ma már nem szól a kőhöz,

a fénytelen akác is elnehezült

s megíratlan verseid légikisasszonya

gyűrűjét most egy pohárba ejti – –

Kié az a szőrös kéz, mely a halál közhelyeit

írja le neki egymás után?

Kié a lángoló kézelőgomb a lámpafényben?

Valaki most is megelőzött,

valaki most is a helyedre állt,

a levegő-járó halottak utolsó lélegzetvételét

most vámolja –

Indulj hát, mintha hazamennél –

a cipőd alatt csikorgó kavics,

mint a költészet, kijózanít.

Holt-tengeri nyár

Holt-tengeri nyár süti a betonjárdát,

a fák csak emlékei a fáknak –

nagy sárga sivatagokat hoz a postás,

fölhólyagzó képeslap-hazákat.

Bálozó istencsordák közé

Elindulok, várj, megyek,

a nyirkos határ fölött

katonafej-bálványok sötétlenek,

szemrések, megcsomósodott ködök.

Szökni? már semmikor, soha,

csak ahová sóvárog a test, oda,

bálozó istencsordák közé a porba,

föld alá, bőröd alá, illatodba.

Te, egyszer-látott, te, tékozlásra-érett,

fülemmel érlek utol: hallásom remekműve

a lélegzeted, hajad és véred

sétája Amszterdam vizei fölött.

Háromszor csikordult meg az ajtó

Megérkezel. Minden a helyén:

a kulcsok, a tűk, az álarcok, a kesztyűk,

a púpos bogarak s a megszálló hangyák is

a konyhakövön.

És le a pincéig és föl a megérintett Holdig

ugyanazok az elkábított utak.

Otthonod?

Hazád?

Hazád?Otthonod?

Kitágult sebhelyed?

Háromszor csikordult meg az ajtó,

mikor beléptél,

háromszor homályosult el a tükör,

mikor koppanó karod az asztal lapjába belesüllyedt,

s a világot körbehajózó szem

most mégis egy lecsukódó szemhéjat keres,

álmot, amelyben tested is elférhetne.

Tagadd meg ezt a megérkezést,

ezt az örömnélküli rendet,

a szolgalélek-láb bűntetteit –

kint vízözön-szemű nők tolonganak

a katasztrófák édességével házad előtt.

A szoba

Erőlködnöm kell, hogy itt maradjak. Fülelő

szobanövények és kihűlő asztallábak a vendégeim.

A padlón toronyló, üres üvegek New York-i látképén

boronghatok. Éjfélre jár. Ki tudja, hány nap óta

éjfélre jár. A világtörténet sötét királyai is

hanyatt fekhetnének ebben a fehérre meszelt szarkofágban.

Pókok és százlábúak keresztútján végül itt se

történne velük más, csak ami történt.

Valaki a dióbarna szekrényben fölzokog: vércsíkos

ingeim között az ő vérével hímzettet nem találja.

Csalás, csalás – üvölti médeai torokkal fuldokolva:

hova tűnt, ami a bőrömnél is drágább? Még egy büdös

papagájtollat is jobban megböcsülnek!

Arcok és hangok régészei, csak tudnám, ki sír, ki

vádol a lapuló molyok szomszédjaként? Kisebesedő szájjal

kicsoda siratja szemérmetlenül elégett leheletét?

Aki itt levetkőzött: a maga hiányának is levetkőzött

s napkoronás fejét úgy hordozta itt küszöbtől ablakig,

mintha a világ egyetlen szoba volna. A keze: simogatás volt;

a kezem: lámpafény; egy jó nap vége. Hogy is maradhattak

volna itt lapulva, rejtve, meghúzódva: visszakérhető

ingek, szavak, kezek és visszalopható bárányfelhők?

A naptár lapjai

Hazatérve annyi, de annyi lombhullás után,

annyi, de annyi temetés után,

tépkedhetem újra a naptár lapjait;

hétfőé: ámulásom,

mintha csak állni és nézni tanultam volna eddig szakadatlan,

keddé: szégyenkezésem tükörszobája, a padlóra ejtett

vörös álarcok szemetjével,

szőnyeg szőnyegen, isten szivarhamuja a sarokban,

és szerdáé: aki vagyok s aki már nem vagyok:

szavak hadifoglya s borostás szökevénye,

vállamon somfalevél, meg amit rám hullajtott az erdő,

és csütörtöké: fejem,

reménnyel fölkantározott fejem,

az elhajított baltákkal versenyző fejem,

földön éjszakázó szemetek föl-föltünedező bolygója,

rágcsáló és cigarettázó szátok föltépője,

hogy péntek péntek lehessen újra,

még ha az egykor kibukott anyatej nyomán

vércsík csurdogál is aznap,

és szombat szombaté legyen,

kimenő katonák hosszú utcája a tavaszba,

elveszthető, de játékon meg is nyerhető világ délutánja.

Csoportkép

Egy XX. századi fotó hátlapjára

A páncélkocsik szemrése mögött

megaszalódott fejek –

ki szülte oda őket?

ki eteti ott őket?

ki beszélteti ott őket?

a levél-álcás madárnak ki mutatja be őket?

halálos írást ki olvastat

föl velük?

bálba,

harmatba,

gyopáros hegyekbe

ki ereszti el őket?

Hó, hó a kaszárnyák körül: tízezer fehér alsószoknya –

hajnali tüdővel ki fúj rá

fodraikra?

Hurkás sapkában fejek,

fekete pólyakötésben fejek,

dróthínárral körülfont fejek –

lánctalpakon gördül a vér a koponyákba –

az idő szemrése mögött visszafordíthatatlan fejek –

ki szülte oda őket?

ki beszélteti ott őket?

a föl-alá sétáló halálfűrészt ki löki félre?

kanalat ki küld nekik

a vacsorához?

Megromlanak ezek a napok is

Megromlanak ezek a napok is, mint a régiek:

bugyborékolva nyeli el a Duna

a beléejtett rózsát

s a sirálylaktanyák felől

hosszú és fojtott sikoltásokat hallani.

Van aki hátra se néz, kezében az ország megráncosodó almája,

azzal játszik,

van aki a halottak kormát söpri össze –

Pénz-pikkelyes nők nagyapák lapos parasztkalapjában

páváskodnak az utcán,

mintha álarcos bálba mennének délelőtt tíz órakor.

Még minden ma történik,

még minden itt a szemünk előtt,

s minden úgy, mintha nem is történne,

nappal és este rezdülése,

pontos és pontatlan halál goromba végzései,

de néha megrázkódik a város: emlékeimben fölugró ágyútalp,

és szoknyák, fejek a tetőkön,

nyargaló kezek a fölmarkolt hajcsomókkal.

Szemközt az úton

Elindulok,

de nem érek haza soha,

útközben vagy a lábamat veszítem el,

vagy a szél fordul más irányba,

jobbról havazni kezd egy váratlanul lesüllyedt halánték

s balról vörösbe izzik át

a dombot megszálló moha

és szemközt az úton kimosdatott és kivasalt seregek sora,

szemközt az úton kivérzők, kivérzettek,

szemközt az úton kivégzők s kivégzettek,

vasszélben meggörbülő vasfű

s huzatos autóroncs: hamleti pléh-koponya

és elefánt-köd

és fölravatalozott hó a csámpás utcán

és gyerekkocsikból emelt barikád testem ellen,

hogy életem folytatását

az üresen maradt fekvőhelyekkel együtt lássam,

együtt a kiszikkadt fejpárnákkal, alvó csörgőkkel,

kézmeleg kilincsektől elszakítva.

Súgás két hangra

Én voltam ott,

igen, én voltam ott,

a két fakó szék között nekem súgta a hang:

ne menj el, hallod? ne menj el!

ha elmész, mintha hárman mennétek el,

mintha öten mennétek el,

mintha százan mennétek el,

s az üvegszilánkos télben

hiába várnak

simogatásaitokra a fák,

morzsáitokra a hurutos rigók,

hallod? a Föld játékmestere is

lehetsz még,

a Föld násznagya – –

én voltam ott,

igen, én voltam ott,

emlékszem még a zakatolásra is a húsban,

a félig nyitott ajtó

csupasz idegei

lógtak a küszöb fölött – –

aztán a másik hang

a mocsár-barna szekrény mögül: mire vársz?

a mozdulatlanságért

nem kapsz cserébe semmit,

a hűség telelő szívét

körülállja mindig a hó,

a nők mellbimbója

még megkeményedhet ujjaid alatt,

szádra tapadva még beléd pumpálhatják a tavaszt,

de sietve visszatérnek tükreik elé:

kétségbeesésük színhelyére

s te kancsal megváltó: fölforrósodott vérük áldozata,

országot koldulhatsz majd a sebeidhez,

állva maradó alakodon a fehér ing:

sebesültön a kötés.

Önarckép, párás tükörben

Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek

malachússal –

loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.

Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;

a tavaszi hóolvadásról is

csak azt tudom, amit a szemem tudhat –

a szél bádog-szonettjeit

hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin

s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,

csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,

csak néha várom, hogy majd a tengert

visszacsalja valaki a bordáim mögé

s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

Májustól májusig

Esténkint ittuk a bort, kint az eső esett

s a nap törmelékei közt

mindig egy idegen kéz kotorászott

és hallgattuk: most foghíjas fésűt recsegtet,

most üveget, most porcelánt, most láncot

s a padlónyíláson át

óriás tűket szurkál bele a levegőbe.

El kellett veszítenem a szememet, a fülemet,

hogy egyedül lehessek veled,

el kellett veszítened magadat, hogy tested kártyáit

újra kioszd.

Nyúltam a csuklódért, a melledért, mint aki

lábujjhegyen érkezik haza –

májustól májusig álmatlanul.

Búcsúztató

Szabó István halálára

Jó volt a hámozatlan uborka, ugye?

hozzá a zsíros kenyér, a víz, a bor,

a bazaltlángon megpirult barack,

a vasnyelű kés hűvöse, ugye jó volt?

Lepkék jártak ki-be a házba minden nyáron:

vitorlázók, hamvasak, ördögfejesek,

jó volt a nyakfordítás utánuk, ugye jó volt?

Rózsák és disznók vére a kezeden és a kezemen is

s az égen rozmaring-villám ágbogasan,

jó volt a szemnek látni az esőket, ugye jó volt

s a dünnyögő sárból apát és anyát gyúrni?

Megyek a szélben veled,

viszem a vállamon holttestedet,

lepkesúlyú, koravén halott,

sörszagod van és rumszagod.

Nőkhöz cipellek: lássanak,

legalább egyszer szánjanak,

szeressenek és fázzanak,

sírt a körmükkel ássanak –

de még a halálodban is csak engem bámulnak szemérmetlenül,

engem, az életben maradót, a sikereset;

csuklyás, fehér kabátomat még márciusban is havazni látják,

pedig a sikeresebb kalandor te voltál, Pista:

istenek havas ruhatárából öltözködtél, mióta élsz,

lucernaszagú ingben a Hungária kávéház csillárjai alatt

s a csalódott újságolvasók tömegéből is, mint

nagyothalló herceg vonultál ki

és el merted rontani, amit szerettél, ami tetszett neked.

Egy fiúcska-Dosztojevszkij

hátán csattan a szíj,

egy fiúcska-Dosztojevszkij

leül és baltákról ír –

Zsebre tett kézzel mentem veled a Néva hídon,

zsebre tett kézzel megyek veled a Duna fölött,

nem mondjuk többé senki nőnek, hogy illatosabb lehet

a hasad, mint a legillatosabb angol teák,

nem csodálkozunk együtt és nem szeretünk –

Szól a bazilika harangja, nem neked szól,

Cserszegtomajon verik a karót –

jó volt ugye hallgatni, ahogy a karót verik,

ment le a földbe, ment le a karó.

Kinyitom ablakomat

Kinyitom ablakomat erre a délutánra,

napozik még a kert, a kő,

de a verebek lába alatt már zörög a fű

s a falakat borító vadszőlő alól is

elővöröslenek a vásott téglák.

Ősz, ősz. Minden, ami közel volt eddig,

szégyentelenül közelebb jön:

a szomszédos tetők mohája, a darázs, a tűz, a fosztogató

seregélyek.

Bearanyozott múzeumi pajzsként

arcomig sugárzanak a századok is,

vér és bor keresi bennem a mindig kiszemelhető áldozatot.

De csak vér-ágra s tegnapi virág-csontvázra talál

s döngő bogárra, ki elhozza estére csillagomat,

el a könnyű órát is talán, mikor a sötétség

a sötét szemektől újra megfogamzik,

lábhoz ér a láb s minden, ami elmúlna:

édes jajveszékeléstől újjászületik ismeretlen

s már eljátszhatna velem akár egy hópehely is.

Férfikor

Mintha már fű se volna, csak zene,

fa se, bogár se, hanyattfekvés se, csak a röpdösés maga,

sussanás, ágzaj, testetlen hangok emlékezete

s az ingujjként lehasított

égbolt lebegése a Tisza fölött,

csak az elveszített s a megunható földek iszapszaga

otthonról, egy esős augusztusból,

háborút sejtő csókok a Finn-öbölben

s a távolodás lassított filmképei, ahogy a fiam elhagy

szárnyas hajával belemosódva a

fölfoghatatlan délutánba

s ahogy egy zsákba öltözött nő száműzi magát

a téglák közé.

Berzsenyi elégiája

Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!

Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.

Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,

mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.

Húsvét van, mondják, újra húsvét –

Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –

ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,

hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.

Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,

hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,

pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,

hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.

Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú

himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,

disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?

már halottaink orrát harapják, nyög a gége.

Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,

virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –

lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,

de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül

s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.

Kivilágított éjszakában

Mikor a kádba beletérdelt,

mikor odahajtotta hosszú nyakát az édeni zuhany alá

s a fürdőszoba vad tigris-szerelem párájával telítődött,

hirtelen azt gondoltam: jobb lenne

kiszöknöm a hegyre,

ki a májusi virágzajlásba,

huzatos pincék közé,

hol reszketve nyújtóznak el a duzzadt szőlővesszők

és reszketve tágul a Föld orrlika is, mint fiatal csődöröké,

jobb lenne gyalogolni vagy ordítozni habosan,

ággal cserélni ki a bal karomat,

diólevéllel a szívemet,

jobb, jobb, mint végigásítozni majd egy női hangra írt operát,

melyben köszörűkövek

és fejvadász férfiak énekelnek,

de elgyöngültem és maradtam

s a csönd visszhangzó gömbjében

hallgattam fölerősödő sóhajait,

szólni nem szóltam, mint aki előre tudja már a végítéletet

s vízszintes ágyékán is úgy nyújtóztam el,

mintha görcsös motorversenyző oldalkocsisa volnék –

kivilágított éjszakában rohantam zúgó füllel,

kivilágított bogarak

robbantak szét a homlokomon.

Várjuk meg, amíg este lesz

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

csuromvizes az utcakő, a fák csipásak

s az éjjel elhullott lomb-dögöket se hordatta még el a város –

A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,

dől belőlük a fáradt gőz,

mint az úttest alatti csatornákból.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

fészkükből kivert gyerekek sírják tele

az alumínium-hideg utcát

s a macskák fekhelyére

fagyoskodó kis álmok kucorodnak.

Nézem a leheletedet: foszladozó brüsszeli csipke,

nézem a szálkás tornyokat: körülszíjazott isten-árnyak

s ha szólnék hozzád: megírhatatlan versbe kezdenék.

Ne szeressük még egymást, túl korán van,

nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem,

zöldség és vérszag úszkál körülötted

vásárcsarnoki lomhasággal,

s mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellől is

a te hangodon jajveszékelne valaki –

várjuk meg, amíg este lesz.

Nagy üregek visszhangja

Megyek hozzátok házról házra

s a bujtogató szobanövények mögül hallgatózom:

éltek-e még?

ti vagytok-e ti?

s az elalvás előtti csöndben tüdővel lélegeztek-e?

Kihűlt cigarettáitok feküsznek ravatalon,

nyakkendők, táskák, csikóbőr-kabátok székre dobva

és sóstó-szemű családfők üveg alatt.

Valamikor a kapucsengő még sűrűen szólt,

a padlón könyvek hemzsegtek, mogyorószemét, füst és hamu

s a tanyautaktól elnehezült cipőkből

bíbicek szálltak föl, szavak és szitakötők a mennyezetre.

S a költők se szégyellték még a szerelmet,

mint ahogy ma szégyellik,

hozták magukkal ajtón át, ablakon át,

hozták az istentelenek, hogy minden üresség

megteljen öleléssel.

Mondjátok: mikor láttatok vendégül esőt utoljára?

mikor fektettetek magatok mellé nagyhajú déli szelet?

Cső-horkolásokat hallok az ágyatok felől,

nagy üregek visszhangját éjről éjre,

soha egy nyárfa dorombolását álmotokban,

soha egy madárként fölhussanó háztető reccsenését.

Más őszben, más nyarakban

1.

Hogy napnak, féregnek nem lesz már soha más neve,

jól tudta régen. S hogy életem is csak merő tapintat

az ő elszegényedett szemei előtt, jól tudta azt is.

Nyár volt, nagyon sok nyár, de mintha nagykabátban

ültem volna mindig az asztalához.

2.

Ősszel, mikor a háztetőre gesztenye kopogott s a

kerti fű már az éj koporsójában hanyatt feküdt, mondott

még olyan mondatokat, amiktől megremegtem: Húsz éve

várom, hogy megnézd egyszer gyufalángnál az arcom,

de te még nem nézted meg. És el sem tévedtél velem soha,

ahogy egy férfi a városba szakadt nőkkel eltévedhet, pedig

én is árva vagyok! Megkeményedett lábnyomba születtem

bele s akié a lábnyom volt, eltávozott.

3.

Más őszben s más nyarakban szerettem volna otthon

látni, más gyöp fölött, madarak sétaútján, hajat és

kendőt lobogtatni, de ő csak félni tudott. Félni mindentől,

aminek hangja van, csöndje, végakarata, mert ki tudja,

mi jön még s mi jöhet? Ha kóbor vadméhek izzottak föl

körülötte, mint a réz, elsötétítette magát, akárha

bombáznának. Keze az arca előtt, a teste előtt, közte

és köztem.

4.

Már félne halálomtól is, bár szélviharos óráján ezt

kívánja. Félne, hogy fák lépnének be megüresedő házába,

mint az én örökké ködablakú verseimbe és áthatolhatatlan

erdőt szülnének ágya köré.

Töredék a hetvenes évekből

csonka szonett

Aludtam, várakoztam, töredeztem,

egyetlen fűszál árnyékában fakultam évekig,

lestem az égre fölérő kezeket, mit kutatnak,

a Holdra induló szemek fölajzott seregléseit,

de csak a képek, a hírek, a megunható csodák szaporodtak,

szemétbe hulló hajszálaim, de csak a bujtogató

ipari álom nyomult felém éneklő kilincsekkel

s a földrészeket egymásba pörgető, nagy, szárnyas ajtó,

de csak Magyarország korán jött zúzmarája

ült rá megint a küszöbömre. Hiányos életemmel

hát fényeskedhetek újra: magam gyártva magamnak

még a levegőt is; világűr-farsang másnapján az árva

szavakat, ideg-fényt, ideg-csodát; ami sír, ami ölel

s a csontomon át üzen a szememnek – –

Elidőzni az időben is

Gyorsabban múlik a nap, mint ahogy élek,

nincs időm megszeretni a korai levélcsörgést,

az égbehúzódó jegenyéket a házam előtt,

a tetőn ácsorgó galambokat –

Hajnalok rabolnak el a hajnaloktól,

szemek szemektől

s a frissen ledarált kávéban is mindig csak a

tegnapi országok illatoznak.

Nyár van, gyűlik a méz erdőkben,

kaptárakban,

számat és szememet odavárnák,

de az égen röpülő madár-koporsók után

én csak most érek ide nagymessziről

a behavazott koszorúkkal.

Ordítsátok: időt! időt! Talán a hangotok

lecsap rám s elmúlásra féltékeny Othello, fölocsúdok,

mert én még könyveket akarok teleírni lassú esőkkel,

erdőket paráznasággal,

ballagni ráérősen a városokban hídtól hídig,

kékben, sárgában, vörösben,

a képeslapok meztelen nőit szép sorban elszeretni

a dologtalan kéjencektől

s elidőzni az időben is, mint aki

tükörképét nézi a vízben.

A föltámadás első pillanatai

Ott ült a kutya, szalmatörekkel és sebekkel borítottan a

ganyédombon. A gyehenna büdös füstjében ott ült a kutya.

Szóltak a húsvéti harangok sebeinek, bim-bam, bim-

bam s a tarkón lőtt házak falából is előbújt egy-egy darázs,

de senki se hitte el, hogy föltámadunk.

A háború utolsó halottait épp vetkőztetni kezdték a

gyorskezű életbenmaradók: sisak le, bakancs le, kapca le,

zubbony le, mintha tökrészeg fiakról anyák ráncigálnák a

bemocskolt göncöt: édes Istenem, hol jártatok, szerencsétlenek,

disznók, árváim, édeseim! Ó jaj, a kisiklott ádámcsutkátok,

véres kobakotok…

Súrolt a déli szél s ujjbegyen bimbósodott is a halál

szérűjében, de leverhetetlennek, egyedül csak a magnak

megmaradt tyúkot láttam: holtak kifűzött bakancsszíjával

kínlódott lidércesen. Húzta-nyúzta, kapkodta föl a végét

a szőrrel és töltényhüvellyel elkevert sárból, szinte

szárnyalva a szerencsétől, hogy most csípte fülön a világ

leghosszabb tavaszi gilisztáját.

Az volt a legnehezebb

Az volt a legnehezebb: a berendezett

sírboltból kiszökni,

a megszokott szék,

a megszokott ágy,

a megszokott szó országrészéből

át a seholba –

jól körülszegecselve az ajtó

s a fárasztó csillagvilág is

szögekkel kivert

csizmatalp arcom előtt.

Az első tél még a súnyásoké:

ó, semmi, semmi: az égből csak korom pilléz

s a ropogó bádogcsatornákon

szeszgőzös testek csavarodnak.

A második már a hallgatásé:

hó hull,

varasodó sebek hullnak

s bukósisakban jön el a tavasz.

Az volt a legnehezebb: a karácsonyi

kocsonyát lelökni –

a hús lágy földrengését

gyermeki szemek nézték,

fekete omlott feketére,

cserép cserépre,

s vérző nagyujjam

harangzúgásra veszni indult.

Az volt a legnehezebb:

beleszeretni újra a romokba,

élni az elhagyott nélkül elhagyottan

s mint fényképrabló

az előhívatlan fényképekkel

bújni ágyba:

egy kisfiú ás gödröt az anyja mosolyába,

fölötte a Nap: madarak árvaháza.

Az volt a legnehezebb:

ámulni a csontig szaladó, szikár

tűkön,

a szőnyegek férfi-szakállát lesimító kézfejemen,

mintha a nők már soha többé,

mintha szemük és nedveik türelmetlensége

már soha többé.

Az volt a legnehezebb:

hátrálni magamhoz vissza

és kezdeni újra a testből, ami nem test,

a szorongatott csírákból, ami nem csíra

s az egyszarvú gyönyör

alomszalmáján nem váltani meg senkit,

csak lélegezni.

Megyek majd, megyek

Megyek, megyek majd, utazom –

a hosszú várakozások szünetében elered és megáll az eső

s megzöldülnek a vonatok, mint régi bronzfillérek.

Este lesz? nyár lesz? január?

Elmaradnak a dombok, el a jegenyék,

el a megrozsdásodott kutya a roncstelepen –

S ha már minden útra szánt verset és újságot elolvastam,

hajadat én a vadlibák helyére odaképzelem,

minden bokor mögé hanyagul eldobott ruhád

és azt se tudom majd: szeretlek-e vagy nem szeretlek,

mert a szád íze, a bőröd íze ott lesz a számban,

félérett barackok íze, testemben ott a tested,

mindegyik kezed ott lesz, amellyel már öleltél.

Vadfiú hajjal

I.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

korom-pióca dőzsöl a combomon

s a madarak egész nap fejest ugrálnak még a sűrű lombba,

vizet viszek a számban a császártói tücsöklakodalomba –

s úgy lélegzek, mint aki énekel

és léggömb-tüdővel álltóhelyéből égre kel

és alászáll és fű lesz és folyó

és hangyavár fölé kitűzött, fekete lobogó – –

esőt álmodok, vízözönt, fákat kidöntő Nagy Halat,

bal szemében egy város vörös tornyai látszanak,

a jobb szemében én, megsokszorozva, csapatosan,

vadfiú hajjal, futóbajnokok ingében csatakosan.

II.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

túl nagy a fény, hogy láthatatlan szavak

bozótjában elrejtőzzek,

túl nagy a fény, hogy vakító papírra verset írjak –

hajamat, mint a nádast zúgni hallom,

s a parázna utak porában magam vagyok a költemény,

a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok,

röpül előttem lángpöttyös meggyfalevél,

járomcsontom fölött vadászok sortüze

s fejem a Kárpátok halántékához odacsattan,

valaki sír, valaki elsirat,

de hiába követ nappali gyász: a megsemmisítő nyárban is

a teljes életemre emlékezem.

III.

Milyen év, milyen nyár, nem tudom –

testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon,

s a láng ígérete, hogy túlvilágon is nyár lesz, csupa dél,

szívet-hamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.

A tizedik este, 1980

Rejtett önarckép

Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.

Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?

Metszett szemmel csak mosolyogtam:

röpdösött bennem egy madárhad.

Mert szárny is voltam és az ég is,

arcomon túli arc a kékben;

öklöm a Holdban: görcsös fétis,

dúlt néger-isten a mesékben.

Amit megéltem: az voltam én,

naponkint más jaj, más öröm,

a halál közelében nagy szél,

nyársuhanás és hóözön,

kihantolt hadseregek csontja

ott, ahol a kamillás rétek

emlékezve és undorodva

ágyús telekbe visszanéznek.

Bakonyerdő a vállaimnál,

Prága és Varsó homlokfénye,

ezeresztendős eső sétál

elém egy májusvégi éjben

s elázok benne, csontig ázok,

borzas pünkösdirózsás férfi,

vándor-arcom a másnapi szél

napos égboltra kicseréli.

Bölcsőhelyem, esőben

Tollászkodom, feketén tollászkodom,

nagy eső zuhog, minthogyha én hullanék,

villámlik felhős jobb karom s a szérűn

sújtottan ázik két árva kocsikerék.

Bölcsőhelyemre zene, vér

és megöregedett rozsda nyomul –

szép, hattyúnyakú ostornyelek körül

rég elporladt lovak párája úszkál

fehéren, gazdátlanul.

És sárba fekszik le minden tavaszom,

sárba fekszik le bogáncsos hajam,

hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben

s körték hullnak föléjük darazsasan.

S a fészer falán kezek, vasvellák árnya,

beleégve a vakolatba, mint hirosimai emberárny –

Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe,

himbálva poros ingemet

a görcsös rudalófán.

Valami most múlik el,

valami végleg elmúlt,

lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul,

ingem, zsoltáraim, ökreim sziklafeje

ti is elmúltok bennem magammal együtt, múlhatatlanul.

Tollászkodom, feketén tollászkodom,

zuhog az eső, minthogyha én hullanék,

villámlik felhős jobb karom s a szérűn

sújtottan ázik két árva kocsikerék.

Megkívántam a bujdosást már

Ébredek, csupa hó az utca,

délre már csupa mocsok –

A kémények vén királyai

bagótól bűzlenek,

füstös a szív, füstös a torok.

Ragyognék,

de mint a téglabánat: vörös Nap,

vörös a fönti ködben.

Nincs kedvem vele vetélkedni –

Leszek inkább egy feketedő

fa gondolata, szem a szemekben,

csuromvér állathomlok

a bársonnyal bélelt kirakatban,

hisz túl sok a csőd úgyis naponta

s eljön valamennyi kísérteni,

korom-szmokingban,

halál-szmokingban,

benzinbe fulladt lepkével tenyerében;

eljön a csábos húsdaráló

maszkjában; rózsacsokrukat

különrepülő hozza!

Ha eljönnek, jöjjenek, akár a katasztrófa,

Csak ne én legyek mindig a bamba,

a zúzmarás ripacs, ki tüntet s ágál.

Megkívántam a bujdosást már

magam elől is napvilágnál.

A másnapot! A másnap fényét!

a hó hálóján fönnakadt kéz

szaggatását, mikor a csontban

a behavazott világűr fáj.

A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,

sóbánya-fényességű arccal

az egykedvűek poros menetéből kiszakadni

és kevesebbet hazudozni a testről,

ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna

magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,

a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,

minden utcámat, ahol az éjfélutáni

mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél

méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá

s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.

Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:

az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

Barátom roncsolt arcképe

Ő csak azt tudja: kő van és kenyér,

szélverte hídláb, alvás és cigaretta,

csöngő, csöngetés, villamosút a havazásban,

tél és tavasz közt világűr-huzat.

Ő csak azt tudja: fehér a fehér

s hogy hétfők vannak és a semmi van,

ágyra sodródó féreg vagy levél,

falak, szögek, homályos kalapácsok.

Ő csak azt tudja: holnap zsibbadunk,

arcunk a sörtől megnyúlik, mint a lófej,

bársonyosul a száj, a citromos kocsonya

s ezer fülünk lesz egymást hallani.

Ő csak azt tudja: lobban a gyufa

s a hüvelykujj égni akar, égni a test,

vonszolja magát e tűz elől kocsmákon át,

el a temetőig, el a büdös ecetfák alá.

Amikor a cigarettáról leszoktam

Hetek óta tutulok,

tutulok és butulok.

Cigarettám eldobtam,

ott füstöl egy árokban.

Szipkám sárga madárcsont,

nem ér meg több karácsonyt.

Hogy én meddig élek még,

nem zümmögik méhecskék,

cigánydongó se dongja,

míg a hajam szagolja.

Füstös, kormos szerveim

fölött áll egy rozmaring

s hajladozik jobbra is,

hajladozik balra is.

A csongrádi Tisza-parton

Választott hazám ez a nyár,

ez a homok-ágyékú Tisza-part,

romló testemmel kifekszem ide mellé.

A sirálylaktanyák felől

lecsupaszított kiáltásokat hallani.

Halak s koravén rákok

iszkolnak fedezékbe.

Boldog vagyok, mert itt semmi se halhatatlan,

félelem és derű

együtt tenyészik még

a bokrok alján –

iszap vagyok

és víz vagyok,

eltűnt vadállatok maradék csírasejtje,

ha írnom kell, hát a vízre írok,

fuldokló falevélre –

szobra, utcája itt csak a bálványként fehérlő

madárcsontváznak van

s ünnepe is csak a párzó csigáknak,

emlékeiktől zöldül tovább a fű

s gomolyognak felém a hársak.

Fekszem, tisztulok. Dobog a földidő alattam,

az ős nász moraja

dobog föl újra –

nyárfa-pöhöly pilléz a sebes vízre,

mintha egy medve-isten szőre hullna.

A költészet agglegénye

Még a barátaim is azt susogják:

nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad,

te szépségkirálynő vagy,

egyszemélyben nagyszűz és kurva,

szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak,

én meg csak hajcsár vagyok

s nyakig sárosan caplatok utánad

a mostani tavaszban is.

Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló,

ahol megvártál volna engem,

nincs város, ahol a tornyokra hulló

embervértől

megtántorulnál

s a karomba dőlnél falfehéren,

pedig futottam érted Varsótól Havannáig,

tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik

emlékével, hogy megigézzelek,

de csak vas-fátyolod

s tenger-fátyolod csücskét láttam.

Egy félretaposott élet szégyenével

s dühével gondolok rád,

ha féltékenyen is, mégse vádlón:

kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod,

fölhevült combjaidról

silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz,

nekem már hársfavirág-szagod is elég,

s a levéleres égbolt, mit lélegzeted

arcomba kerget.

Fúj a szél

Hogy élek még – olyan ez nekem,

mint amikor először láttam a véremet elcsöppenni.

Állok a helyemen. Fáradt tőlem az égbolt,

de fúj a szél, mintha mellettem

lassú delfin úszna.

Éjszakai zene, valahonnan

Zene: űr nyelve,

kicsontozott beszéd,

honnan csobogsz hozzám

e megágyazott órán?

A Föld nappali rézcsöngői

már sarokba lökve bágyadoznak

s a holdbeli száj is csak a tücsköket

füttyenti elő.

Mintha távoli városok gerendája ropogna tűzben,

mintha fölhasadt emberbőrt csattogtatna a szél,

mintha kifosztott telefonfülkék oldalát

verné valaki ököllel

s éjféli kutyák víz alatt alvó arcokat ugatnának.

Vagy csak megvénült, páncélos diplomaták

közelednek a város felé,

sípoló mellel,

denevér-csordát terelve maguk előtt?

Földközelben

De jó, hogy lent maradtam,

orgonák, füvek egyszinten veletek,

eljár ide a szél közétek,

eljár az eső.

Talán már gép lettem volna rég,

ha följebb török,

farsangi műmosoly a felhők alatt,

madárban súlyos mélabú.

De jó, hogy lent maradtam:

a bozontos pünkösdirózsák között

Balassit látom kiterítve,

megalvadt vérét hangyák nyargalják körül.

Jó lovak, jó vitézek, jó halálok,

újra és újra elvérző őseim,

itt, földközelben,

még az emlékezet is hatalmasabb.

De jó, hogy lent maradtam:

az életem itt el nem avulhat soha,

szeret engem a por, a földi árnyék,

a hant hűsében zenélő bogár.

Trágárság és ibolyatűz

Most, most, amikor már

lemondtak rólad,

amikor már távozásodat is megszerették

s dülöngélni látnak az esők mögött,

most, most, amikor már

üresnek látszik mellkasod, mint faluszéli ház,

honnét az élők sorra kihaltak,

a sárban körös-körül tyúklábak emléke

s az égen sasoké,

most, most, amikor a kétségbeesett bűnözők helyett

simára lenyalt bűnözők kerülgetnek

s a kerti ünnepélyek

elpuhult szavaival szólnak hozzád,

most, most, amikor meghalni már

magad helyett is nehéz lenne,

odacsapódhatnál újra

a bátor őrültekhez,

akik bokrokat, nőket

szájon csókolnak váratlanul,

csak mert tavasz van,

csak mert a méhek

aranykort ígérnek a fakó testnek

s feszeng valami baljós kihívás a földben,

trágárság s ibolyatűz

a szemközti szemekben.

Picasso, bikával s nővel

Orosz János festménye

Azt mondják: rég halott már az a férfi

s fáradhatatlan jobb keze tokba zárva a föld alatt pihen.

Ha igaz a hír: mért jelenik meg mégis váratlanul

egy bika hátán s annyi, de annyi megunt kísérlet után

mért ő rabolja el Európát a jobbak elől?

Mert ő az a Don Juan, aki a diólevélnek is tudott udvarolni.

A tengert ringató ágyékoknak.

Mert ő az a poklokat járó mesterember,

aki a falra vetülő árnyékokból is

megteremti saját világosságát.

Virágvasárnap szőrös királya is lehetne szamárháton,

egyszál magában, de a megváltáshoz

neki a Nő is kellett, a megcsalható, az istenülő,

a narancsos húsú, véges asszony. Nézd, hogy öleli,

nézd, hogy tapad rá, tüzes nedvekkel a testét körülfollya.

Nagy László arcképe

Orosz János festménye

Mit akar, mit néz, mit fürkész ez az ember?

Valaki kakast nyakaz le baltával fényes délben

s őt nézi, őt, a hátsóudvari hóhért?

Vagy tán a boldog faleveleket vesézi?

Isten hűlt helyére tuskót gurítanak be nagy robajjal,

pihenni leülhetne,

de inkább nikotintól mérgezetten is rágyújt és állva marad:

a meggyfák alatt majd kipihenheti magát a csontváz.

Most szállta meg fejét a Tél:

a zene gyémánt-tankjai még ott mennydörögnek a háta mögött,

de ő zúzmarásan is másra figyel:

szavakat olvas le a galambcsőrről,

a messzi tulipán selymes cimpáiról,

szavakat az epilepsziás nyarak habzó szájáról

s nézzétek: Ady halott szemeit készül

szemével fölszaggatni –

Barátaim, most minden csönd,

minden visszatartott lélegzet övé legyen.

Az útra induló

Félórám van még az indulásig,

verset írok hozzád a vonatablak

hajnalodó mezőire: vár rám Franciaország

minden jázminja

s a liliomot evő kutyák a Notre Dame körül,

végigszaglásznak majd, ha megérzik rajtam illatodat.

A megkeseredett szökevények útját

könnyeid követeként járom végig:

bátyád szétporladt lábnyomában

alszom el majd egy este.

Ha sírsz, hát őt sirasd!

beárnyékolt fejében,

mint vasszilánk bolyong Magyarország

s az Orczy tér kutyáit hallja nyüszíteni

minden karácsony estén.

Elhullatott szavaiba

talán még Párizs kimosdatott utcáin is belebotlok,

sajtot eszem zsebből a földalattin,

hogy félszeg mozdulataimmal

húsz év után is megidézzem.

Mondják: az óceán harmonikázott neki napokon át,

mikor Európának esőben búcsút mondott.

Ha sírsz, hát őt sirasd!

Én elmegyek s visszajövök,

csak tudni akarom: fényesedhet-e torony nélküled?

vén paloták, szobrok és üvegszállók

magányából hiányzik-e mellőlem hajad?

hiányzik-e kezed

a mindennapi ébredésből?

Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban

Sára Sándornak

Fúj a szél, egész nap fúj a szél,

Saint-Étienne verebei fáznak,

beledideregnek ebbe a versbe is, amelyikkel magamat

kísértetem –

Utak, hófelhők, havak istene

hát ide is elhurcoltál!

Eszem a hideg narancsot a Prefektúra kőpalotája előtt,

a zolai szegények százesztendős szájával eszem.

Megkésett tüntetés ez,

jólesik mégis rágondolnom: a kék, piros neon-lepkék

verdesésében

én vagyok itt most a kétségbevonhatatlan kéz,

a száj mohósága,

a botokkal szétvert emlékezet;

a város nagyra nőtt feje vagyok:

hallom kikoppanni a rendőrgolyót a régi halottakból,

hallom a megvakult bányalovak

trappogását a kövek alatt.

A kivilágított, hosszú utcákon végig

valamennyi múltammal megjelenek,

valamennyi szegénységemmel, himnuszommal –

Arcom a kirakati szőrmék közelében elócskul, mint a zsák,

a megvásárolható tűzvészek fényében

megöregszik,

mégis valami győzelmes sajgást

viszek a közeledő este elé,

a bankok túlfűtött anyaméhe előtt

átfázott, makacs testet,

mint aki egyenesen a föld alól jön,

horpadt cinklavórok és csontok közül.

Kátránypecsét

Elmúlt karácsony, elmúlt újév,

el a parázna hosszú napok

Vízkereszt és Gyertyaszentelő között.

Erőtlen havazások lankasztották a kedvemet.

Ültem csak s vártam a versre, de térdeim, mint a meddőhányók,

omladoztak.

Esténkint néha föltettem egy lemezt a szélviharról

és hallgattam a jegenyék üvöltözését, levélsírást

s már-már elkezdtem én is ordítani:

hagyjatok, eresszetek, boldog a szél, igazabb nálam,

síró vasvödröt kóvályogtat a szívem fölött

s nem akarom, nem akarom!

De mintha valaki kátránypecsétet ütött volna a számra,

csak ültem némán.

Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél

és havazni kezd,

sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,

nem éri meg a holnapot.

Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,

bort forralni a kályhán,

belelapozni elmúlt levelekbe

s úgy nézni vissza az életemre is,

mintha nem történt volna meg.

Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,

elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,

és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,

óceáni távlatban újra várna –

Legjobb ilyenkor elképzelni,

hogy sírhatok még elveszett fejem után,

ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé

szél hajt be orgonákat

s az utolsó földi ítélkezésen

ott állhatok majd jó társak oldalán

könnyű ingben, könnyű kabátban,

túl füstön, kocsmákon, temetőkön,

egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,

fejemben hó emléke,

hó, hó, mintha egy katedrális vakolata

hullna csöndben.

Betegágyon

Itt marad ma is a kéz, a láb,

a kizökkent gerinc,

idenyomorodva az ágyra,

mintha ismeretlen tettesek

baltát vágtak volna két csigolyám közé –

A havas kórháztető

csatornájába belefagyva

itt marad minden pillantásom,

ingem, cipőm morfiumos mámorban itt marad,

de lélegzetem

a korareggeli rigókkal megszökik –

Madár-postakocsi száguld vele a zúzos erdőn,

madár-postakocsi, falut és várost

kikerülve –

Hihetem magam sóhajnak újra,

testetlen hangnak, szónak,

a tűz leheletének,

alattam kút és kereszt, keresztút, vaddisznónyom,

nyári szerelmeim

eltetvesedett fekhelyei

s föntről, északról Van Gogh tűzvészben álló

arca bámul,

eszelős, zöld szemén át

egy hópehely keres utat,

húzok utána, mintha a Föld téli képzelete

szöktetne magam elől,

röntgen-kék derengésen át,

messzire, ahol a test már

nem emlékezik önmagára,

fájdalmait elunva

világszerelemre vágyik,

havazó, fojtott őrületre

s ha kiált végül,

vadludak hangján kiált.

Sötétségből sötéten

Jövök tőled, az árokpart csupa zúzmara,

kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja,

megveszekedett népség, körülcigánykodják az autómat,

visongnak, elém vágnak, nem akarják, hogy rád gondoljak.

Pedig ha tudnák, hogy karórám ma is ott maradt ágyad mellett,

abbahagynák ezt a ricsajos nászkíséretet, durva heccet,

hiszen kifakult csuklómról is te jutsz eszembe holnapig,

a déli híradásról s a könyvekről, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik,

s az időtlen múzeumi kertben, a kőkoporsók faragott női előtt

is téged látlak csak hajuldozni: igazítod el otthon a lepedőt,

csípőd előredől, hajad az ágyra zuhog –

afrikás tomporodtól rohanásaim közben se szabadulok.

És jöhetnének rám kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok,

a szárnyrések közt is látnám, mikor a szoknyád kikapcsolod

s a nagy madarak haláltánca mögül is előfeketedne szemed,

ahogy a sötétségből sötéten rám emeled.

Talán az elégiák

Talán az elégiák rontottak meg,

s a lassan lebegő, céda madarak,

mert elhittem nekik, hogy a nevemmel terhes égbolt alatt is

hosszan élhetek, hosszan.

A lusta, nagy vizeket is ezért szerettem mindig,

rönköt cipeltek, öngyilkos lepkét, vitték aznapi életemet,

de tudtam: marad még másik tíz arcom az éjszakának,

tíz halálom a másnapi földnek.

Az éjféli villanyoltások után

a végtelent még ma is elérem,

el a kezemmel is, de mintha már csak elszállni készülő

diólevelet érintenék;

egy nő hideg combját, aki hétköznap is

szemfedőbe öltözne föl.

Időtlen órák s időtlen évek közül

így csúszok vissza újra a testem idejébe

s oly üdvözülten, mint aki álmában vérzik el

s még mosolyog is, fél arca takarásban.

Délutáni kávé

Megiszom a délutáni kávét

s maradék óráimat megszámolom;

a bronzvörös, nyugati háztetők fölé

a galambok utoljára még kisuhognak,

mintha az elszaporodott múzsák

divatbemutatója most kezdődne.

Pedig csak a megunt szárnyalások órája közeledik,

a fecske hazaröpül,

a varjú hazaröpül,

a ragadozó sóhajok hazaröpülnek

s tehozzád én, hogy a levegőég magas útja

ma se maradjon bejáratlan.

Most indulnak haza

a munkátlan, hűvös próféták is,

most éri el őket a menetrend szerinti mélabú,

kémények, lombok és esti hírek

hiába tömörülnek,

megjósolhatatlan az éj, megjósolhatatlan a másnap.

Lehet, hogy öldöklésről álmodom ma is újra

és viszem haza a halált,

mint aki játékot visz a gyerekének,

pedig milyen nehéz kieszelni egyetlen tompa golyót is,

gazdátlan kézfejet a sárban,

vérrel befröcskölt kamrafalat.

Mire vége a napnak

Korán lefekszem,

mint aki nem kíváncsi a csillagokra,

sem a hold-emberek akváriumi lebegésére

az esti híradóban –

Heverhetnének akár üres fémdobozok is az égen.

Mire vége a napnak, elfáradnak bennem a csodák

és elhidegülnek. Isten helyett is

kiöregedett bűvészekre gondolok,

akik ülnek sötét kalapjaik előtt,

de már csak

agonizáló nyulakat húznak elő.

Ha magam vagyok esténkint, gyufaszálakat gyújtogatok

s elnézem, hogy a lángok rövid élete

fölragyogtatja ujjaimat

s barátom erős kézfogásának emlékét tenyeremben,

aki ágyában is úgy halt meg,

mintha utcai harcban.

Talán öregszem, talán csak súlyosodom,

talán csak készülök megszeretni magamat utoljára

mindem világi susogásért,

vizek, falevelek álmáért,

melyet naponta végigálmodtam én is.

Szóljon a csörgődob

Elálmosodom a vers fölött,

magam fölött,

mintha vasárnap délután volna már hetek óta

s az ég kifordult szemefehérjét

nézném csak egyfolytában.

Készül esni a hó, megszólalni a telefonom,

az imbolygó tetőantennáról lezuhanni

az elgémberedett galamb,

de a világűr fáradt képzeletében

most ez a zuhanás is félbemarad.

Bekapcsolom a rádiót, a múltat,

az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon

felém egy zöld rét

félrebillenő lepkékkel a Vértes alól

s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó.

Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből,

a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit,

amitől a dobhártya megszégyenül;

házasságtörő testeket s országokat,

hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el.

Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok,

a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe,

szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene,

remegni, borzongani szeretnék

mint a meghajszolt lovak.

Menekülő katona, 1944

Csörgött a szalma, mint a jégdió,

mikor a lovak fölugortak –

Lövés. Egy arc futott az istállóablak

mezőibe s lüktetve megállt.

A menekülő még láthatta magát egy pillanatra

az ólak szennyes zűrzavara közt,

dögcédulája helyén fényes mellcsont.

Halálfélelmében szinte már állat volt szegény:

gyulladt orrcimpái füstölögnek

s fölrepedt húsa alól

a láz vörös sörénye buggyant elő –

Disznók horkantak tőle s kavarogtak,

de ő már nem volt sehol: vadló-lábakkal

ugrott a palánknak,

patát villantva hónak és halálnak.

Fehérség

A lehunyt szemek mögött mennyi hó,

mennyi körtefavirág!

Fehéredik a múlt: az elszórt katonasírok fölölt

mennyi hiábavaló menyasszonyi koszorú fehéredik.

A régi szerető búcsúztatása

Giliszták s lucskos favirágok a kövezeten.

Tavasz szeplői: tócsák –

Ma árverezik el szemedet,

szádból a cseresznyeízt,

derekadról a szoknyát.

Ma ütnek rá a döndülő gongra

s fekete tölcséren át

ma csattan föl a hang: Üzlet a húsra! a húsodra!

Senki többet?

Üzlet

a húszesztendős tűzre!

Türelmetlen ágyékod

már billen is át

a láthatáron

s magnézium-égen

utolsót villámlik még a hajtűd és kihuny.

A testedre írt versek is kihunynak,

a tavasz kézírása

körbejárható csípődről.

S az édes bűnt,

amit velem is annyiszor megosztottál

már hajtja,

tereli maga előtt

egy paradicsomi futózápor.

Fölvirágzott, nyugati kocsik visznek

lágy Európa fekhelye felé.

Orrfacsaró szerelemszagban

búcsúztatnak a habos utcák,

a Halászbástya fakó csipkéi

búcsúztatnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Integetek,

mért is ne integetnék – –

Vers két nőhöz, egy időben

Jöttök, csöngettek,

egymás kezébe adva a kilincset.

Te szőkén s gyászfeketében,

ő kimarjult, kék farmerszoknyában,

mint aki csuromvizes hetek után

egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.

Veled az erdő is jön, a temető is,

országok, eltitkolt érzékiséggel,

a méz,

a káromkodás,

a káromkodás,a méz,

az alkohol fojtott anarchiája

s őrült muslica-bandák

hopszaszáznak a fejed fölött.

S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,

csak láz van a bordákon belül, nagy kékség

és vetkőző szavak a szájban.

Ő meg csak betoppan mindig,

mint aki jó hírrel jön,

mintha saját magától hozna üzenetet.

A szempillája: fekete sás,

csípője körül egyszerre két tavasz

és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy

fehér vonat

futna el hangtalanul.

Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,

nem is gyanítva, ki a másik:

barát-e?

barátnő-e?

álmok takarítónője?

hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,

én játszom titkon a kezetekkel is

egy ágyban,

egy időben

egy hiányban –

a világ kiszáradt gödreiből is

én nevetek föl külön-külön a kedvetekért

s nem szomorít, hogy kárhozat ez:

a halálomban megoszthatatlan

leszek úgyis.

Téli alvásomból

Téli alvásomból valaki riaszt.

Bot kopog?

Cipősarok?

Vagy a sütkérező házfalnak

vágódott neki egy galamb?

Álmomban vonat dohogott hósáncok között,

valaki leugrott róla

s a nevemet kiáltotta többször is,

de elmúlt a nap

és én nem értem meg aznap az estét.

Talán a hóban veszteglő vonat

érkezik megkésve most az ablakom alá?

s rajta a húsos, szégyentelen nő,

a mézezett-nyelvű, nagy parázna?

Ó mennyi ágy tavasza múlott el a csípője fölött,

mennyi víz, mennyi Balaton, mennyi égbolt!

Ha hozzáértem, mint aki kezével zenét tapint.

Szégyelltem hosszú, érzéki sikolyait

a szomszédok előtt,

de szégyenemben is hallani akartam újra

s tudni, hogy bűnös vagyok, veszendő vagyok,

hogy balták hasogatják

fejem körül a napsütést,

ha vele járok –

Ő jön kopogva ismét évek után?

szeme fájdalmas tűszúrás, de morfiumos,

hallom előre

a függönykarikák sikkanását fényes délben,

mert ő homályt akar,

homályt, világhódító sugdosódást,

fogán az őszirózsák kesernyés ízével,

bálozók éhes mosolyával.

Hozsánna, rózsák

Szedelőzködjünk, vérünk elfolyt,

ami igaz volt: hasztalan volt,

ami élet volt s fájdalom volt:

az ég süket fülein átfolyt.

Selyemharisnyák többet értek,

ha megpörkölte őket az ének,

a kamillával leöntött dombok,

ha mögöttük egy konty leomlott.

Évek, éveim, jobb lett volna

térdig járni a virágporban,

szeszpalotákban ferdén állni,

Magyarországot ködben látni,

ködben, hó mögött, hideg este,

lámpa-szemű macskákat lesve,

zenebonázni vagy csak bőgni,

hóban vérfoltot örökölni.

Jobb lett volna magamat lánggal

etetnem s nem politikával –

Hozsánna, rózsák, ti nagyfejű

virág-kutyák s hozsánna, tetűk!

támadjatok rám s marjatok vadul,

hadd nyögjek én is halhatatlanul,

sírjak, nyüszítsek, mint aki kihal,

számon a vihar zsoltáraival.

Zörög éjjel a mák

Zörög éjjel a mák:

a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak.

Nyár van azóta is, nyár van már évek óta

s te egyedül élsz,

egyedül a ketreces házban.

Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd,

mert eljöhet még a világ érted.

Iszol, ha sírnod kéne,

iszol, ha névnapod jön,

iszol, ha elsötétített combokat látsz

összefonódni titkos ágyban

s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak.

Mindegy már, mi történt s hogyan történt:

a tőled ellopott öröklétemet

eltékozoltam hanyagul;

a családom most: bicska és kenyér,

zöld fák országa

a fejem körül

s egy halállal eljegyzett nő édessége –

Velük vagyok,

ha nálad keres a bodzaillat,

az ablakmosónak álcázott titkosrendőr,

velük vagyok s te már csak özvegyem vagy.

Körbe-körbe

Micsoda bőség a szavakban, barátaim!

Micsoda hang-köpenyek suhogása fülközelben és vég nélküli

ordítozás a városokból! Rádiózajban alszom el, rádiózajban

ébredek. Már a falakból s a csillagokból is beszéd hallik,

már a vadkörte közepéből is szónokok morognak fanyar hangon:

megadjuk, visszavesszük, eltöröljük! S maholnap megtanulnak

fecsegni a fák s a hangtalan csigabigák is, akár a kisebesedő

szájú papagájok. Papírrá változnak az erdők és beszél a

papír. Beszél, beszél s mi másról, mint az erdőkről, melyek

papírrá kárhoznak észrevétlen. És jár körbe-körbe a végtelen

mondat, keresi önmaga végét, de nem találja.

Lámpák és öklök elé

Hogy mit kell nekünk még elviselnünk, a kiéhezett

jósok sem tudják. Lehet, hogy egy napon már senki se

marad a közelünkben, csak a bőröndjeink, csak a hajszálaink,

csak bevetetlen ágyunk a napsütésben.

A könyveink nagyon okosak lesznek, mint a sértetlenül

kihantolt sírleletek. Írva áll bennük a jóváhagyatlan élet

eposza: a pünkösdi seregszemlék napiparancsa vérbetűkkel,

az esők verse,

az emberárulás verse,

a versben megromlott világ verse,

de mindez oly túlvilágian messzi lesz már,

mintha egy hangyát néznénk a szakadékban.

Lehet, hogy nyár lesz,

lehet, hogy dohánysárga ősz,

gesztenye kopog a padra s a szomszéd házból

egy megőszült háború zokog föl női hangon

s egyszerre, mint a fantom-fájdalom,

sajogni kezd az életünk hiánya,

a szerelem, mint a lefűrészelt jobb láb

s elmennénk már egy kihallgatásra is boldogan,

lámpák és öklök elé.

Azt mondja ez a vers

Azt mondja ez a vers, amit az eső szeretne, amikor

átfut a város fölött s ferdén bever az ablakokba. Azt

mondja ez a vers, amit az elveszettnek hitt zokogások.

Vágtat a szélben a fű, mint a könnyűlovasság egy régi

háborúban. Azt mondja ez a vers, amit az áthevült lópaták

dobogtak ki a halál előtt. Remeg ma is az emberevő föld,

remeg a szívem.

Elmúlik életem, akár a gyönge hangyáké a hadszíntéren.

A páncélos, mozgó hazugságok hátáról visszapattannak a

kövek, a golyók, gyermeki, dühödt kiáltásaim – így múlok el!

Azt mondja ez a vers, amit az elmúlás szeretne, bokrok,

őrültek s halott barátok megdagadt gégefője. Azt mondja,

amit a fölhatalmazott száj se mondhat közel egy másik

szájhoz, közel egy végtelen estéhez, mikor az újságok

szárazon zörögnek le az asztal alá, szépségkirálynőkkel,

dúlt városokkal s unott merénylők arcával a vacsora-morzsák

közül. Azt mondja, amit az áldozatok s kifosztott szeretők

magukban eljajgatnak, megsárgulva az időtől, mint a halál

kicsépelt szalmáján a katonák. Nézd csak! az asztalon

maradt konyakospoharakból macskák isznak. Azt mondja ez

a vers, amit a macskaszemek, amit a földre zuppanó, körmös

mancsok, amikor ellépegetnek zajtalanul az éjféli dombtető

felé.

Téli este

Elnéptelenedik estére a város.

Tanúk nélkül, magányosan esik a hó.

Mindenki az ismeretlen gyilkos

lábanyomát

lesi a képernyő fehér hamujában.

Zene szól. Fék csikorog. Egy félrehúzódó utcalámpa,

mint a farkas szeme,

bozótos, merev arcba bámul.

Hogy mi élünk-e még, mint a fékcsikorgás,

már senki se kérdi önmagától,

csak mások halála kísért a lidérces tükrök mélyén,

csak a porcukorral fölitatható vér

s a térdig látható lábak távozása.

Egy behavazott golyót látok röpülni

ráérősen a homlokom felé,

lassítva száll, mint rajzfilmeken, van hát még időm!

Itt van előttem az egész éjjel,

a csipkeverő ég minden magassága,

a magára hagyott utcai hó, mely látni akarja

ma is, holnap is lábnyomomat.

Napi halálommal

Innék, babonából is innék érted, hogy meg ne halj,

csömörödésig vodkát, bort,

paprika-mérgű szeszeket.

Vinné a Duna éjszakáimat, napjaimat,

árnyékomat, mint gyűrött zsákdarabot vinné a Duna,

elrongyolódott ingujjam ott lebegne

a parti bokrokon

s én epe-sárga rózsákkal koccintgatva

napi halálommal váltanálak meg, egyetlenem,

beborult sejtjeidnek

gyógyító istent keresnék térdencsúszva.

Azt hittem akkor

Soha semmi mást nem akartam,

csak azt a zöld estét újra a faluvéggel:

hasaltam a májusi fűben veled,

a combodon a szoknya kissé fölhúzódott

és szálltak a cserebogarak fölöttünk gyanútlanul,

halálraítélt vendégei a mindenségnek

s én azt hittem akkor, visszafogad

a világ újra,

a föld, a fák, a kitelelt káprázatok,

a veszteségeit megunt világ még visszafogad.

Vers, jóakaróimhoz

Akartátok: csituljak el,

növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok

csöndjében gombostűt keressek,

gombostűt, amivel majd ölni is lehet.

Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt!

a testem inkább vendégségbe vágyott:

sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé,

ahol váratlanul jön el az este,

jön el a sírás,

és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly,

de mindig van másnap,

hóharmat, szél,

föltámadás, amit még nem ismerek.

Az idegen

Valaki jön, kopogtat, szállást keres,

de mint a robotember, mosolyogni is csak a kilincsre képes,

a sárgán virágzó szobaantennákra.

Motyogom neki: bocsásson meg, de épp halottunk van,

csöndben szeretnénk vele éjszakázni,

beszélni hozzá üres kenyér mellett és bor mellett,

s együtt lenni azzal az erdőzajjal, amit még ő is hallott.

Bólogat, de csak áll gyászom közepén idegenül,

pedig ő is a Föld szülöttje.

Újtestámentumi sorok

Boldogok a részegek,

mert övék a tavaszi sár,

a tavaszi mocsok,

a marokkal szájba tömhető jázminlevél.

Dong-bong a világegyetem

egy cserebogár szíve körül,

övék e lomha dongás

és nincs ennél siratni valóbb lárma

a kerek földön.

Boldogok a részegek,

mert nekik nem kell elalvás előtt

a világszínpad füstös drámája,

a mindennapi rom,

az áldozataival eljátszogató tenger,

nem kell a bársonypárnán

virrasztó aranyérem,

elalusznak ők egyedül is a padokon,

a tegnapi sírok között.

Boldogok a részegek,

lebegnek fától fáig,

májusból őszi zúzmarába

s a tömör káposztafejeket

csókolgatják a lucskos kertben,

mintha elveszített családjukra

találtak volna évek után.

Boldogok a részegek,

mert övék a másnap, az undorodás,

az emlékezet bagolyszemében

az a sárga örvény,

amelyből minden halálra odalátni,

szétnyitva mellükön a rongying,

mint elhalasztott kivégzésen.

Boldogok a részegek,

mert övék a törvénytelen hó

mámora, a törvénytelen dacé,

az égre föltántorgó mutatóujj

baljós próféciája,

mikor a józanok keze még mozdulatlan

s a szentségtörőké is a föld felé csüng

szalmasárgán, mint az akasztottaké.

Levél, északról

Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az utolsó komp is elment, én ittmaradok.

Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó hang-postával, hogy még lélegzetet se válthass más neszre, más ütemre.

Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem fedetlenül.

Most tán a szobádban állsz; a padlón szétszórt újságok, levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e otthon?

Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek, semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bujkál most is a nagy vizekben – messziről altatnálak. Súgom a hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod. Tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.

Amazonok fekete húga

Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,

a hányódó árvízi csokrok majd

a szemétre kerülnek;

szétázott újságpapír a téli ég is,

olvasatlanul odakerül.

A hátam még havazik néha-néha

s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,

de szemem, amely a havazásban

sokáig utánad járt,

délen keresne már hajadnak tengerpartot.

Betegek voltunk, nagy pólyakötések

lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,

a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,

a halál görbülő kése sem, mint amekkorát

meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.

Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben

a Nap. Mutasd meg csonkaságod

az első zöld levélnek,

minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,

amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,

ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

Éjszaka, otthon

Kerek a Hold ma,

nem alszom éjjel,

nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza,

bogár vitorlázik el a fejem fölött

s kutya ugat.

A vályúnk teli van megöregedett vízzel,

teli van árnyékommal

s az istálló,

mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva.

Ki néz itt körül éjszakánkint?

s lefekvés előtt

ki hajtja rá a kútra a deszkaajtót?

Apám nehéz dunyhák alatt sorvad a házban,

anyám a temetőben.

Fejénél ott az erdő,

életem minden csöndje ott van.

Nagy, zajtalan ponyvákat teregetek a holdfényben szét,

hátha a halála is csak tévedés volt

és visszajön még az augusztusi fekete babot kicsépelni.

De csak a lúd kiált föl álmában

gyászos hangon,

de csak egy siralomházi denevér

sodorja le a kútról

az üres bádogkannát.

A bokrokat figyeltem

Háborús hírek este a rádióban

s a végtelent lezáró fasorban katonák –

Le se húnytam a szememet egész éjjel,

mintha egy elgázolt asszony holtteste mellett

virrasztottam volna a rendőrségen.

Négyet ütött a szomszéd órája, mikor fölöltöztem

és céltalan elindultam.

Az utcák dermedten hevertek még,

mint sárba lefektetett villanydúcok.

Erős kátrányszag émelyített.

A bokrokat figyeltem, mi történik?

az ablakokat,

a horpadásokban összegyűlt, mocskos vizet,

s fejem sodródó árnyékát a tócsák fölött.

A szemközti parkban

mintha gödröt ásott volna

valaki magának a fák közt,

csuklók mozogtak, göröngy huppant – –

Lehet, hogy újrakezdődik minden végítélet, letarolás?

és kezeken, halott szemgolyókon

legyek sétálnak majd,

mint kiégett villanykörtén?

Virrasszon velem a víz

Krassó Miklósnak, Angliába

Fölébredek. Ott kint a tó

s egy idegen ország sötétsége.

Megfejthetetlen madársírás

a bokrok alatt,

mintha valakit gyilkolnának.

Szesztől nehéz a fejem s nehéz

magamtól is. Derékig meztelen

katonák futottak az imént álmomban,

szúrásra emelt vasvillával

fésülték át a borzas parkot.

Engem kerestek? Téged, a régi száműzöttet?

Már nem emlékszem. Egy kövön

vérfolt sötétlett. Arrébb egy föltaszított

viharlámpa. Sárral keveredett a láng

s ettől minden olyan véges volt, szégyentelen.

Aludnék bosszúból is: felejteném

európai álmomat, a hasonfekvők rémületét,

de csak motozok, téblábolok az idegen csöndben,

megengedem a csapot, folyjon a víz,

virrasszon velem reggelig.

A tizedik este

Este van újra,

már a tizedik este.

A jegenyék ma is leengedik

a hajukat éjszakára

s talpig feketében a kertkapu páros dúca.

Olyan a csönd,

mintha valaki

verset írna egy haldoklóról.

Olyan a csönd,

mintha egy haldokló írna verset.

Valahol most

egy éjszakai gyorssal kéne robognom

Belgrád és Fiume között

s követnem titkos küldetéssel

a történelem néma átutazóját

a halál-fésülte tájon:

mit ír, milyen térképet rajzol

egy újabb szenvedéshez

és közben nézni hosszan a karszti hegyek

Fekete madonnaképét,

de csak ülök magamban, falhoz támasztott háttal,

mintha még nem volna vonat,

nem volna történelem, szorgalmas álom,

csak a te beomlott, beteg szemeid sötétednének a földön

mind a négy égtáj felől.

Este van újra,

már a tizedik este.

Olyan a csönd, mintha valaki verset írna

egy haldoklóról.

Olyan a csönd,

mintha egy haldokló írna verset.

Aszályos, bibliai év

Kiülök az ablakba, délután van.

A tegnapi még? Vagy már a

holnaputáni délután?

Bokor lüktet a fal tövében,

akár a gyíktorok.

Gyűrött, sárga mezőkre látok a

dombokon túl:

aszályos, bibliai év napórája jár körbe a tájon

egykedvűen,

némán nyúlik meg minden árnyék,

némán nyúlik meg, mint a holtak keze.

Szikár fácánok lépegetnek a hantok fölött.

Megállnak,

fölsikoltanak,

mintha fatojás koppanna ki belőlük

a repecskes földre.

Véreres szemük idelátszik.

És kidudorodó pupillájukon ott látszom

én is: bukdácsolva visznek

a csörgő gazban, mintha kicsinyített

üveghintóban ülnék,

körös-körül mácsonyás nyár

s megrepedezett, pangó kutak.

Féregnek való idő, sutyorásszák a sejtelmesek.

Por tömi el a torkot, a fület,

a fák eleven levelét por húzza le.

Szomjan haldoklik a szó a szájban,

a celofán-ropogású levegőben.

Várakozás

Várok, magam se tudom, mire.

Elcsattog egy vonat a házad előtt

s katonák integetnek az ablakokból,

de szélben lobogó hajuk, mint a gyufaláng, elalszik.

Aztán minden ott folytatódik újra,

ahol már az előbb is

folytathatatlanul állt az idő.

Fák bámészkodnak a nyárban,

mint csalódott újságolvasók nagy ég alatt

s egy kérődző tehén

idézi meg köztük a világ végét:

semmi vér;

semmi tűz,

semmi mosolygás a lustán csapkodó farka mögött,

semmi szállást kereső vízözön,

csak elszaporodó legyek,

pestises bokrok

és ganyédombok a délutánban.

Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el.

Valami, aminek szállni kéne

a homlokom felé,

ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő

atlanti habok suhogtak valamikor

vagy a rovarszemeket is kiégető,

háborús tüzek,

de csak egy kilúgozott galamb húz el

ferdén az arcom előtt.

Európai nyár

Fény,

fény,

fény,Fény,

napok óta.

Tomboló nyár, amerre járok.

Égő szalmakazlak emléke a szememben,

pokoltűzön piruló Róma,

lángvörös pápák,

tikkadt szobor-királyok.

Európa: földre lehajló napraforgó,

körberöpüli sárgán egy darázs,

gótikus csipkék torlódnak meg a láthatáron,

háborús sebeket összerántó timsó

dombjai: föl-fölszikrázó, kristályos gyász

maradéka a vetkőztető városok fölött.

Kemence-száj lehel rám

Nyugat felől,

beton-száj Kelet felől. Villámló

drótok sütnek,

dísztárcsák,

tükrök,

áthevült küllők

s belülről is mintha csontba ágyazott

platina-eszmék égetnének:

fulladok, menekülök

föl, észak felé, Finnország

árnyas zugaiba,

hol víz énekel a vízben

magára hagyva hosszan,

erdő áll erdő mögött,

a Nap mögött ott áll a Hold

s a Hold mögül

hangos szívdobogásomat

hallják a vadak.

Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,

teli van csönddel a világ,

rossz csönddel, nehéz csönddel,

mintha egy néma kakukk fészkelte volna fülembe magát.

Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,

hiába lövöldöznek próbabábukra

vérengzésre készülő, titkos terroristák:

doboz-mindenség süketsége bujkál a hallójáratokban.

Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.

Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára

föltűzött, rongyos baglyok.

Talán meg kellene szeretnem valakit újra,

lélegzetét,

fapapucsa zaját a lépcsőházban

s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.

Elmúlna közben egy év,

elmúlna kettő

s visszatérnének hozzám a hangok,

akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,

tányérok hangja,

országok hangja,

párkányt rugdaló esőké,

a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása

s levélke-hangok

súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:

emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

Elmaradt lázálom, 1982

Ünnepek után

Enyhe kocsmaszag

a száguldó földalattin

s karácsony ezüst rongyai a lucskos járdán.

Földig lelógó vörös sál a fiúk nyakában,

mintha a torkuk vérzene –

Ó, békebeli szép haldoklások hótalan harcmezőkön!

Valaki Mozartot fütyöl, fönt magasan

a város fölött,

de az is lehet, hogy csak én emlékezem

havazó, tágas ünnepekre,

amikor még a harangszó elé is

galambok fogták be magukat nagy csapatban

és suhogtak vele hosszan, amerre fújt a szél.

Ó, másnapos világ, dobhártya-emlékezés,

micsoda üresség fölé

nyomulna most is a zene, a hó, a megizzadt galambcsapat,

itt forog, itt röpdös,

itt hánykolódik a bőröm alatt,

mintha minden múlt, amit szerettetek és minden sajgás

bennem adott volna találkozót az égnek.

Tücsökszó

Mi van köztem s a tücsökszó között?

Csak ez az elhanyatló délután?

Kerítések, fák limlomja? A csönd önkívülete?

Vagy tán ott van minden

tömegpusztító sejtelem

beágyazódva, förtelmesen?

a halál széljárta csigaháza?

az idő Szabó Lőrinc-i bűne s jajdulása?

semmibe hulló válla és haja?

Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén

hosszú fénycsíkok:

kén-pántlikák tükörbe fagyva.

Föl-föllobban tőlük a szemem

vakítva, sárgán, akár a magnézium.

Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:

vaáli erdőben Vajda János,

korán vénülő költő, szent és buta,

fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák

követnek a fekete fák közt.

Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország

a fejem fölött!

micsoda siratnivaló, magas haza,

honnét én már csak a föld alá eshetek,

korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.

Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor

és rádiumszenny,

elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,

mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,

mint sírokban talált, régi aranypénzek.

Megy le a Nap. Indulok hazafelé.

A magukra maradt fák a szélben

az eget karmolásszák.

Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon

hosszúra nyúlt árnyékom kopog.

Várakozás a tavaszban

Ide várlak ebbe az idegen faluba.

Harangoznak s már nyílnak

a törpe margaréták.

Elindulnak az első méhek is földközelben,

mint fáradt aranyásók.

A szádra gondolok reggel óta,

összeharapdálható nyakadra –

a tüzes fűzbokrok mögött

akkora ég kezdődik, akkora rét,

mire végighemperegnénk rajta, meg is halnánk.

Tél után, kórház után,

tudom, a bőröd is idevágyik,

mind a tíz ujjad idesiet,

megviselt szemed is már zöld lombbal tömné ki magát,

virágkoncoló, sűrű széllel.

Fülelek, hallgatózom. Újra megszeretem a vonatcsattogást

miattad, mint a századforduló ámokfutói.

Várlak, gyere! A sejtfalak átforrósodtak már

s a verebek is az első, átmelegedett porszemeket

kapkodják föl a földről.

A koponya

Mióta itt hányódik

ez az ismeretlen koponya szobádban!

Már nem fél tőle a gyerek,

nem csempül el a szája

s a menyegzőre induló darázs is körberöpüli kíváncsian.

A vendégeid meg kézről kézre adják,

mint parázna tárgyat

s belehamuznak pimaszul

és verseket olvasnak fölötte

a megvakíthatatlan hó másnapjáról

vagy fölmutatják a Holdnak,

mint lidérces maskarát.

Ó mennyi királyfi labdázgat vele vihorászva,

mennyi füstfújó, farmernadrágos, fakó Hamlet,

de a mellet roskasztó kérdések sehol!

Az éjszakában csak fáradt ugatások

visszhangja kóborol

s lehunyhatatlan autószemek

ragadozófénye az utakon.

Zárd rám az ajtót

Kőbánya kilenc kéménye közt

mélyre süllyed az ég,

varjúszemeket látok megcsillanni alatta:

fölravatalozott ékszereket.

Reggel van még, de már készülődik az este,

hát korán elkezdődik ma is a meghasonlás –

A sörös fémhordókon korom és zúzmara.

Zárd rám az ajtót, zárd ki a mocskos telet:

magam akarok maradni,

mint megvakult késdobáló a deszkafallal;

hallani akarom: csurran-e még öklömből nyári érc

s a vércsék szárnytövében

csikorog-e levegőt járó homok?

Csendélet

Nem tudhattam, hogy egyszer még viszontlátom a sok-sok hulladékot. Az ágyak, a székek, a féltestek, a borzas vánkosok csendéletét, de egy virradat elém lökte emlékeim és bűneim romhalmazát.

A világosságban persze minden megszelídült. Az idő csámpás zugában ott hevertek az asztalok, melyeken szeretőim vacsoráztak; a tányérok, a kések, a melltartók, a csontig lerágott szavak. A telefirkált újságszéleken csípők és tomporok fölött hanyatlott le mindig a Nap.

Az oszlásnak indult szentjánosbogarak szárnya úgy hányódott a limlomok között, mint karambolozó autók roncs ajtaja. És pormacskák sétálgattak a padlót is megszentelő szeretkezések helyén.

S váratlanul a hagyományos világvégére kellett gondolnom: így múlik el majd vizek, bogarak s földrészek szerelme is. A városok szétesnek, mint elaggott nyúlketrecek s avashidak alatt megdagadt dögök úsznak a tenger felé, harctéri dunyhák, de szesz, füst és fejet zúgató nikotin kellett volna, hogy ama Négy Lovas vágtatását a kerti saláták fölött elképzeljem.

Cigánylovak

A tavasz halvány füvét ők legelték,

előbb, mint a csimbókos kecskék;

bizonytalan, nyűtt faluvégeken

metsző cserepek közt is megkeresték.

Szabadon, lustán, végzetszerűen

szédelegtek Isten lábra kelt illusztrációi,

s fejük, mint külön állat,

elárvult csont-szerkezet

harapta, falta be a zöldet.

Arrébb mentek egy kusza faluval

s húsvét hajnalán megdögöltek.

Ünnep a hegyen

Ott jártam a pincék közt újra,

a kádak must-szagában.

Szeptember sárgába öltözött leveleit

tangóztatta a fákon a szél.

Eszembe jutott, hogy végre

megünnepelhetném én is az életemet

seregélyek és darazsak bandájában fönt a hegyen.

A csőszök kihaltak már,

a szüreti énekek elkorhadtak,

a bujdosó, boros poharak

a régi kezekkel együtt földre estek,

de a delejes őszök bujasága

poharakon és holtakon átbukdosva is

visszatér mindig kísérteni.

Duzzadtak a tőkén a fürtök,

mint egy gimnáziumi leányosztály:

a hosszúkás csöcsszemek szétálltak ferdén,

leültem hát eléjük melegedni egy kőre.

Odagyűlt körém minden dió és méz délutánja,

muskotályos szélütéseim minden emléke odagyűlt

s elmúlt, de édes bűneimért

magamnak újra hálát adtam.

Furulyacsonk a szánkon

Nagy László halálára

Ballagásodnak vége,

legszebb napunknak vége,

bicska hal meg a kézben,

haragos szádnak vége.

Esne a hó csak, esne

a Somló tetejére,

a Duna közepébe,

Margit vállára esne,

de a hónak is vége.

Botod fekszik a földön,

a botodnak is vége,

húsvéti sietséggel

jön a nagyharang érte,

jönne a föltámadás

hajadért, szent kezedért,

ujjad sebéért jönne,

de már a föltámadás,

de már annak is vége.

Megözvegyült a hétfő,

a hétfőnek is vége,

mindegyik napunk most jut

korai özvegységre,

minden magaslat, álom

s hópapír fehérsége.

Versek vaddisznó körme

nem hagy több nyomot rajtuk,

a nagy kalandnak vége.

Bujdosóm, jobbik felem,

a vadonunknak vége,

nem jövünk többé össze

mosolyod ünnepére.

Halál-síkságra értünk,

a védhetetlen rétre,

furulyacsonk a szánkon,

himnuszod, indulóid –

de már ennek is vége.

Magyarország halottja,

te, bazalt szemefénye,

a zsuzsannás világnak

balassis jó vitéze,

meggyfában ember-meggyfa,

vércsében ember-vércse –

vendégként vár a tenger,

de már a várakozás,

de már annak is vége.

Sirat a volt szeretőm,

sirat a mostani is,

haja országos gyászban

utcámon végigúszik –

hova megy, nem is kérdem,

halálod eltilt tőle,

megyek ezüst fejedhez,

szíved kihűlt helyére,

megyek, mert más út nincsen,

minden más útnak vége.

A tegnapiak

Nagy Olgának

A tegnapiak még tudták: mit súg a fű,

mit súg az Isten,

mit a Halálfa ága vörös Holdnál –

de most a Holdra utazók szája csak darálja:

élünk, megvagyunk, ragyog a végleges por

és mennyi üresség a fehér kráterekben!

Ma még csak hétfő

Kardos László halálára

Hová mész? Most már sehová.

Hacsak a földbe nem, elszánt halottnak.

Hajlott, kis férfi, sose hajló,

ezüstözik már koporsódat.

Kire vársz? Most már senkire.

Miránk se, akik mindig vártunk

zöld fák alá, vacsora-fénybe:

hozd el közénk az ifjúságunk.

Szemüveged az utcát nézi,

nélküled nézi, amit láthat:

taxik futnak neki a Holdnak –

így múlik el az első gyásznap.

Így múlik el a többi, sorra.

Csapatok jönnek sántikálva,

sajgó derekú, csapott népség,

istent hívtak valaha bálba,

hajukban szél, foguk közt homok,

nevetésük nagy fasorokban –

Magyarország csontja volt csontjuk,

megropogtatták hajnalodva.

Hallod még? Ezt hallod? Már késő!

Ami volt úgyis képzelet.

Visszaszállhat a lomb a fákra:

most már a himnusz is temet!

Fuldoklóknak szalmaszál-ember,

hazádnak kifutófiúja voltál –

társakban hívő nazarénus,

észrevétlenül haldokoltál.

S ma még csak hétfő, el kell hinnem,

hogy halott vagy, de mi lesz holnap,

amikor már nem tudok hinni

árva cipődnek s hiányodnak?

Mi lesz, ha már senki se lesz,

ki száddal szól s világot faggat?

Szemüveged az utcát nézi,

a kopár-szürke házfalakat.

Halasztás

Ma még nem. Ma még semmiképp se bújhatok

el a földbe. Ma még a kertből

darázs-szonáta szüremlik föl a házba

s éjszakára a szerelem fészke is

megtelik sikolyokkal.

Ma még nem. Ma még semmiképp.

Ma még vendégeknek

nyithatok ajtót:

szélnek, csillagnak s az ólálkodó, lusta kis halált

megelőző kapor szagának.

Ma még nem. Ma még semmiképp.

Ma még élni s félni kell,

hogy elüthet vonat, elnyel a víz,

vagy a kivénhedt jegenyesorban

golyót kapok útravalóul, akár

a földbe menendő költők.

Ma még nem. Ma még semmiképp.

Ma még én látok tisztán helyettetek,

mert én magamat látom: fegyverek

s rideg városok kölcsönfényében csatangolok,

ujjaim közt elvérző diólevél.

Ma még nem. Ma még semmiképp.

Ma még hatalmas szemből

les ki a szemem,

mintha az égbolt közepéből nézném

testem árnyékát öröklődni a nyári fák közt.

Falusi mitológia

Nyílik az akác, mindenki susog.

Mindenki a nimfomániás nőről susog faluszerte.

Kisikló állal esküsznek rá,

hogy óra közben is megszökik tanítványai közül az iskolából

és ringó szénakazlakban szeretkezik.

Óriás szemek az égen, lombokat félrehajtó kezek a földön,

combok kitárva észak felé –

Délutáni rossz álmaimban

meg-megrándul a virágba borult Vértes is.

Jaj a világnak, mondják,

a dögletes méz kora közeledik.

Mátrai séta

Lélegzik madár és föld,

társtalanul a végzet

s patak csörren meg jobb kezed felől,

mint két hegy közé

hajított lánc.

Olyan szép és olyan elesett vagy:

öngyilkosok lépkednek így az erdőn.

Arcuk a lombok közti fényben végleges már,

de lábuk alatt minden száraz ág

fölsikolt még.

Hajnali elbeszélés

Világosodik, vörös csíkokkal.

Ez az éjszakám megint az ördögé volt.

Nagy árkot ástam, bokáig vízben.

Sárga agyagfalából

megpenészedett ruhadarabok lógtak ki rendezetlen:

ingujj és kabát

s egy halott félrecsúszott, karimás kalapja.

Nem, ez nem álom – dobogta vakszemem fölött az ér:

itt történt valami, miről még én se tudok,

valami céltalan, mámoros bűn:

embereket öltek meg cirkuszi mutatványként,

nicsak a csonka bűvészpálca s egy kimetszett szem

a szivarzsebben!

El az ásót,

a megtalált bűvészpálcát, el az árkot

s futok: hol egy élőlény, aki segít nekem

kihantolni az elegyengetett mezőt?

Üres az országút,

a híd,

az erdőben üres hinták lengnek

a magas fákról,

az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja,

nagy kék mennydarabok

huppannak le a tisztásokra,

füst és láng csap föl, ahol elhevernek,

de sehol egy ember,

sehol egy nyüszítő kutya,

csak elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák –

megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom,

az erdőn túl nádas vöröslik,

mögötte végtelen víz, mennydörgő semmi.

Rossz églakó lennél

Nem látok mást, csak a testedet látom,

birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;

nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,

amit a gyors napokból magadhoz közel engedsz.

Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,

lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,

madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,

rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,

kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,

földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.

Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekem valóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,

nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;

ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül

s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.

Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,

de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,

ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

Verssel vigasztal valaki

Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,

vigasztal halottaimért,

magamért,

havazást ígér homlokomra,

havat a közös fekhelyünkre,

ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé

s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,

hol földarabolt szilvafatuskók

égnek majd lobogva,

az asztalon bor lesz,

kenyér

és vöröshagyma,

éles kés fénye, mint a túlvilágé

s az időtlen, fehér pincefalon

a jövő századok felé vonul

egy seregétől elszakadt hangya.

Hallod? amit mond, neked is mondja:

nagy, fekete szárnyakkal

ne csapkodj bele az éjszakába,

gyászba, koromba,

nem vagy te angyal, se kondorkeselyű,

egy édes ország egyetlen lakója vagy,

halálraítélten is az enyém!

a kontyod csuklómra

zuhan minden este

s hátaddal együtt fordulok

az északi csillag felé –

Nézhet ránk holnap fegyver is,

bogáncsos szemmel a félrevezetett haza,

nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra:

mindent megéltünk, ami élet,

mindent, ami korai haldoklók gondja –

Nézd: szállong is már a megígért hó

párban haladó lábnyomunkra.

Tízéves évfordulónkra

K. É.-nak

Hittem benned, pedig a kezed üres volt.

Hittem benned, pedig ahová ős-asszony-hajaddal

bevonultál, összerezzentek még a nők is:

lerakták hosszú cigarettájukat a hamutartóba

s a te lábaiddal lépkedtek tovább.

Valami mindig járt veled a telivér éjszakákból,

valami mindig járt mögötted a teremtésből:

a város mandulaízű volt, ahol otthagytad lélegzeted.

Egy öreg iszákos nyakamba borult egyszer

az ecetfa-szagú Lujza utcán és sírva mondogatta:

nincsenek már ilyen nők, kérem,

kivesztek, mint a selymes nagyvadak a Kárpátokból,

nem kísérik haza az embert esőben, csúszós hóban,

gyújtson gyertyát ezért a nőért minden este,

egy szál gyufát én is meggyújtok érte, ámen.

Remete nyár

Nyugodalmasak ezek a tetőtlen nyáréjszakák,

nem hallani jajgató köszörűköveket

a pajták felől,

sírást a magasból,

se álmukból fölvert szónokok rikácsolását

harsány fényben.

Minden olyan, mint a teremtés utáni éjszakákon:

a vadrépa ernyős virágát

körbe sétálja a harmat,

aztán lehull magától,

mint kocsmaasztalról üvegpohár

egy néma filmben.

A tömör cseresznyefák lombja is

épphogy csak meg-megrezzen;

zene születik? szél? vagy szüretelő kezek

maradtak fönn az ágak között?

A háborúban annyi de annyi

elveszett kezet láttam.

Bokortól bokorig lépek, porszemtől porszemig;

minden szívdobbanásom jóváhagyás:

ezt a meghosszabbítható, nyáresti csöndet akarom

nap nap után

s bogarak esti lélegzését

a fáradt fűben.

Talán az Istent is ilyen éjszakákon

találták ki a tücskök, a föl-fölugráló halak,

túl messze volt egymáshoz víz és csillag,

hát gondolni kellett valakire,

aki majd közel hozza.

Nyitva az ég, nyitva a föld minden égtáj felé.

A tetőtlen kertben féreg koslat,

tetvészi magát –

borzongat, de még ez a késői hideglelés is

jólesik most:

napozó kövekre gondolhatok, meleg szélre.

Az alvó

Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:

a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –

Egyre nehezebb lesz kinéznem, ki az égre.

K. É. végakarata

Ha meghalok, temess el nagykabátban,

szép hosszúban, takarja bokámat is,

mert már a nyári fűben is fázom,

hajam tövéig fázom.

A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,

megint teli van hóval –

Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?

Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.

Itt van egy sál a nyakamban,

mintha öltöznék s mennék hozzád,

pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt

a kihalt hegyen,

sálamon még itt van a kezed nyoma.

Valamit még mondani akart

Valamit még mondani akart,

valamit még, amiről tudnom kéne,

talán a hóról,

talán csomókban elhulló, hosszú hajáról,

talán a mátrai gyászos vakondtúrásról,

amelyről annyiszor álmodott már,

talán keze súlyáról,

talán ha háború lenne újra,

talán a késekről, elfátyolozott sebeiről;

a kórház csikorgó fáiról az ablak alatt,

talán a kettéhasadó tavaszról, amely nélküle lebegtet majd

fűzfalevelet az arcom körül,

talán, hogy haljak meg vele,

talán sáros cipőimről egy bejárhatatlan temetőben.

Lestem a száját, a szemét,

a testében tolongó homályt,

keze útját a kezemig,

de már nem volt sehol az a mondat,

sehol az az irgalomtól meghasadt szó,

utolsó mosolya fénylett csak rám a párnák közül,

utolsó, földi mosolya.

Aranyvasárnap

Aranyvasárnap… Mit vegyek neked?

Nyitva az ég, nyitva a boltok.

Egy kis életet kellene még, ha lehetne,

tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik

s néhány napos napot az esztendőből

és engesztelhetetlen, nagy téli esőt,

amely veled együtt a földbe mosna.

Amíg te éltél s a gesztenyelombokat

itt bókoltattad a fejem körül,

nem is volt halál –

S ó, az a szörnyű helycsere mit tett velem!

Te sehol, a halál pedig a zöld befőttesüvegek

homályos domborulatán is körbesétál,

előmászik a könyveimből,

mint kenyeresruhából éhes hangya,

jön a sötétség vele,

a düh, a szégyen,

jön a tolongó semmi a lépcsőházból,

hálóinged helyett a szemfedőd –

Úristen, most tudom csak, hogy mindenki őrült,

akit a halál megérint

és szájába kihűlt hajszálat kever –

Te is csak beszéltetsz engem

végig a Mártírok útján magamban,

csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé,

csöppre csöpp, mint az elítéltre.

Az ábeli füst

Most a földön vagyok,

a sárban,

a holtak mellett,

elázott újságpapír a szám előtt

és kibelezett, karácsonyi gyertyák.

Ha rúgni akartok rajtam, most rúgjatok,

sötét a délelőtt is, nem látni át az égen,

nem látni át a szemeken,

homlokokon

s most az északi szél is segíthet

lendíteni a lábatokat –

és még csak szemtanúk se lesznek:

a barátaim csillagszóró fényben állnak odahaza

az alacsonyra szállt mennyezet alatt –

ha rám akartok csapni, most jöjjetek

haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel,

elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot,

mint a labdát,

pattanjon

ferdén

ferdénpattanjon

magasra,

ahogy ti szeretnétek látni,

legjobb lenne egy labda a szív helyett is,

műbársony kéz a kéz helyett,

gomolygó, édes vattacukor a koponyába:

ne legyen emlékezet

s az emlékezetnek folytatása!

Ha erőm fájt nektek,

ha gyöngeségem,

ha arcélem nomád villanása,

most essetek nekem! a világ most

saját zavarától is tehetetlen,

szavak és csizmasarkak jövője éledezik

újra a sárban

és ábeli füst tekeredik

a beláthatatlan egek felé.

A lángész itt sétált mezítláb

Kodály Zoltán emlékére

A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,

túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,

de látszott rajta, hogy közben

a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó,

kék, fehér, sárga láng-darabkákra, melyek fölgyújthatnák

az erdőt… Megállt s lába nagyujja

ámulva nézett egy vakondtúrást.

Mozgott, púposodott a porhanyós föld,

mintha rég halott barátai keresnének

vészkijáratot a temetőből.

Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte kajánul,

a csontom még teli van muzsikával s ha fölértek

zene fogad majd benneteket,

fűsusogás és mátrai szél

és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan

betyárkoporsókra húsvét napján

s jártok a gyöngyön mezítláb,

ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,

szemetek helyén kék mennydarabkák,

hogy látva lássatok,

hogy látva lássatok.

Galyatető, 1981

Vers, Diogenészhez

Mondd, ki venné ma már észre

a parkban fölállított, zömök hordód

s benne téged: nagyhajú, nagykörmű hordólakót?

Hacsak az elszaporodó kutyák s döglegyek nem!

Dombosodna a szemét körülötted:

sajtpapír,

tejeszacskó,

sonkacafat

s kóbor nyelvek járnának oda lakmározni,

te meg csak dörmöghetnél naphosszat, epeömléses, szent öreg,

hogy vége a tüntetésnek, a lázadásnak,

a vigyor leszárad az arcról, mint a töklevél

s a különcök nem istenek többé

ebben a nyers világban,

arany se, rongy se, vér se, belek se,

a kifordított gyomor kékes mocsara se hánytató már

s nincs az undornak jövőideje,

mint ahogy remélted még!

Kirakhatnád akár csömböllékes alfeledet is díszszemlére,

buta, mitugrász verebek bámulnák csak meg

azt a mozit,

még a kislányok is lustuló babaarccal

ballagnának tovább az iskolába

s a város is zúgna csak egyhangúan,

mint reggeltől estig tartó motorverseny.

Talán a parkban, egy rádióból zene is szüremlene,

zene rólad, kiérdemesült, vén huncutról,

zene, zene, részvéti dal, melyben temetői macskák

nyaldosnák hordóból kilógó kézfejedet.

Erdei zsoltár

Lélegzek, járok a fák közt –

ez most a történelmem.

Az erdő, mint egy kiadhatatlan kézirat.

A lombokat sötét vonalakkal

húzkodják át a madarak.

Ág-robbanás,

utána csönd,

repedő hártyafalak.

A mohán rozsdafolt.

Ideiglenes évszak közeledik.

A hangyák nyájas gyártelepeit

földúlják majd az esők:

az őszi hadgyakorlat katonái.

Meg kell tanulnom újra fázni,

föld alá lopni napot és jövőt.

Az élet megint velem éli túl magát

félreszorítva is szégyentelenül –

emlékeimtől zöldül majd ki újra a fű

s csatakosodnak ki a fák.

Ahova lépek: szikla sajdul meg

a földben,

mint halottaim csontos kézfeje,

hogy ne maradjak magam az időben

és testem is érezhesse társaságát.

Tüskék röpködnek felém,

mintha idomított kések

suhognának.

Türelem, türelem – suttogom:

egy madár szeme helyén alvadó vércsepp.

1973–1981

Esztergomi nyár

Ott feküdtem veled a puszta padlón

az ideiglenes faházban –

nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták

s a bokros futóka fehér lámpácskái.

Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged,

talán megölöm,

hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden,

sírni, hogy élsz még,

hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól,

tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni,

ha rég elveszett hegyeire gondolt.

Esztergom felől harangszót himbált a szél

minden ébredéskor,

látlak most is, ahogy belekapaszkodsz

a korai kondulásba

és hintáztatod magad a dombok fölött.

Milyen lassú volt mindig

ez a harmonikázó busz, amikor jöttem hozzád.

Bámultam ki az ablakon

és meg tudtam számolni még a hópelyheket is;

mindegyik a te utcádban szeretett volna földet érni.

Sejtettem én már akkor: tetszeni akart

neked a világ férfias mutatványaival:

vonultak eléd hódolni az árokpart fái feketében,

vonult a vándor fehérség

a decemberi szántások fölül,

hangok és zenék és bolond sóhajtozások a városokból,

rohantam volna hozzád féltékenyen, hogy mindenkit

megelőzzek,

de csak döcögött velem kéken ez a zománcos ketrec.

Menjünk lopakodva

Néha azt érzem, nem haltál meg,

csak a ruha hasadt szét rajtad egy rozsdás szögtől,

utolsó, szép, bársonyos ruhád

és most szégyellsz végigrohanni velem a városon

ezzel a ruha-sebbel.

Vigasztalgatlak: ne félj,

téged még a harmonikázó rongyok is öltöztetnek,

öltöztet a hajad,

a kirakatfény,

a felülről csüngő felhőárnyak

s ki-kivillanó bőröd amúgyis ígéret marad nekem

minden napra –

Nem, nem – ingatod fejed, hagyjam abba az udvarlásom,

menjünk inkább a föld alá,

kerüljük meg az élőket,

mert ránk ismerhet még valaki,

menjünk lopakodva az orgonasövény mögött,

egymást takarva, egymásba kapaszkodva.

Elmaradt lázálom

Ülök a napon,

melegszem, mint a kövek

csúzos, goromba tél után.

Bokámnál apró szél mozdul a fűben,

talán a te lélegzeted odalentről.

Azt mondják, sokat sirattalak hónapokig.

Lehet; én magamra nem emlékszem.

Két oldalamon éjszakák feketedtek

s fölágaskodó lovak vérhabos szájjal,

mint amikor közibük vág a gránát.

És vonatok és városok és fejjel

lefelé zuhanó varjúcsapat

és ugráló, égő roncsok Amerika

éjfélutáni országútjain,

ahol álomközbeni karambolra vártam.

Hívtalak: gyere, van föltámadás

őrületemben, a fájdalomnál

nagyobb fájdalomban: röpül

a leszakadt fej, a kar feléd

és szemeink újra találkoznak – –

Ülök a napon,

melegszem, mint a kövek.

Elmaradt téli lázálom sír föl a csontjaimban.

Bokámnál apró szél mozdul a fűben,

talán a te lélegzeted odalentről.

Kórházban

Levendel Lászlónak

Köhögök, ajtók csapódnak, eszembe jut az ifjúságom. Hosszú kórházfolyosókon láthatott engem a Hold, elűzött istenfiút, kinek a lába nem ért még ma se földet. Lépkedek ma is szívmagasságban, anyám sirat. Jobb tüdőm fölött halálos szél fúj, nem tudja, mire végzem. Talán a háború véres köpete fertőzött meg, talán a nincstelenség s az elmaradt anyás ölelések remegtetnek. Talán a pápai Tó-kert bevérző rózsái húzódtak be a mellkasom mögé.

Őszi bogarak szárnya ropog a hideg éjben, mintha a bádogpárkányt ropogtatná egy lusta állat. Hallom most is az állkapocs lassú riszogását a falak mentén s üzenek, írok nektek, megmaradt régi társak: jöjjetek hozzám nagy csapatban, cipőtök sarkán sáros tölgyfalevél, hegyoldal moszatja, fűcsomó s a világ sorvasztó hírei közt ti legyetek a jó üzenet: életben tartó, világos szem, kezet s lapockát melegítő, jó erős tenyér.

Kérdések, halottvivőkhöz

Kik vagytok? Mit cipeltek?

Az Ismeretlen Halottat húzkodjátok a temető felé?

A száguldás korai áldozatát?

Láttam a kőfalhoz csattanó férfitest

horpadását az alkonyatban,

az idő vérét s az ő vérét egybefolyni.

Oly egyszerű volt ez a megrendezetlen, suta végítélet,

mint amikor harmatos borjút ölnek.

S mi az a roncs, amit elhagytatok?

Az autó görcsös álma önmagáról?

Pokol szemetje? vaspiszok?

Érzem elkezdődni lassan bőröm alatt a rühesedést,

a lóbálhatatlan kéz örökidejét itt az árokparton,

lepkék és ürülékek csöndjét a kövek között.

Amikor vörösre vált át a sötét

Habzik a sör, a bor,

hosszú árnyékuk van a kerti asztalon az üvegeknek,

hosszú árnyéka van a kezünknek is.

A megvilágított lombok alatt

most múlik el végleg a nap,

most múlik el részletekben az élet.

Együtt vagyunk megint, mint egy kirándulóhajó

nászutasai a nyárias óceánon

s iszunk, iszunk, nem kérdezzük, mi történt

reggel óta és évek óta,

alszunk, fölébredünk, szúnyog sír nyakszirtünknél

s lágy tangók emléke cirmol,

mintha filmhíradók fakó kísértetei

járnának lábujjhegyen az almafák alatt.

Ne mozdulj! – súgja egy lőporos hang a volt-időből

s a házigazda fél arcát

most hasítja ketté egy szilánk

s legyalult nyaka körül

tömérdek katicabogár kavarog egyszeriben.

Ez az a perc,

amikor vörösbe vált át a sötét

s dagadni kezd újra a fejem –

ez az a perc,

amikor undorodva is innom kell, akár egy csehovi színdarabban

és néznem órákon át, hogy levél potyog sörömbe –

ez az a perc, amikor vége párnás történeteimnek magamról

s rólatok

s a föltartott fejű kutyák szájában is

levágott emberi kezeket látok

és sebekről lecsavarodó, hosszú gézt

egy ideiglenes kórházkertben,

esik az eső és áznak a sebek,

áznak a földbe taposott, háborús krizantémok,

ázik gyerekkori és megvénült hajam –

ez az a perc, amikor már csak becsukott szememet nézhetem,

ez az a perc, amikor már nincs hova hazamennem.

Láttam arcodat

Bibó István emlékére

Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –

ez jut eszembe rólad napok óta

s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,

mikor a piac káposztaszagában sorára vár az ember

s az élet olyan, mint beázott cséplőgép

egy messzi szérűn.

Sokáig nem tudtam: ki vagy;

talán egy megviselt, özvegy férfi,

gondoltam némi részvéttel

hónapokig,

talán egy leszázalékolt szívbeteg, aki fölött

hosszan elidőzget már a Mártírok útjai harangszó.

Aztán a név. A neved. A kézfogásod.

Aztán az utcakőről az égre fölsikló szemüveged.

Aztán a magyar ótestámentumi bűnök félszavakkal

ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.

Köhögsz a hideg emlékektől,

de nyomban mosolyogsz is,

mint a sors jólneveltje és a történelem

utolsó úriembere, aki kezet csókol sután

a századokon átvonuló Antigonének

s a tömegsírok árva halottai mellé is leül,

bűntelenül vállalva el az élők

bűnét.

Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék,

végsőkig magyar, mert végsőkig kétségbeesett, önemésztő,

ki a mézelő akácosban

s nők hullámzó szája közelében is félve nézi:

nem szállták-e meg sasok a kezét

s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát?

Láttam arcodat magányosan, mint most a magamét

e délelőttön

s láttam szemedet is:

a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy

virágzó gesztenyefát, búcsúzóban,

ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.

Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –

ez jut eszembe rólad napok óta

s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,

mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember,

de szégyenében csak a földet nézi.

Mint cigarettázó sírásók

Fölébredek,

ablakot nyitok,

hosszan nézem a dermedt Börzsönyt,

hosszan a földre fektetett tükröt: a Dunát.

Egy sirály leng fölötte gyűrődve,

alacsonyan. Vagy tán rosszul látok

s elveszett, fehér fejkendődet

találta meg a szél a bokrok közt évek után

s azt dobta föl magasba, váratlanul?

Valaki a robogó vonat ablakából

ugyanezt a lebegést nézi.

ugyanezt a gyűrődő fehérséget

és nem sápad el

és nem esik össze

és nem húzza meg a vészféket

és nem hallja, hogy fagyos föld

zuhog a koporsódra egyfolytában –

Áll csak és bámul a vágtató ablakkeretben,

várja egy város hangos tornyokkal, kertkapukkal,

rágyújt, suhan vele a füst,

suhan vele a részvétlenség,

magamra hagy ő is a heggyel,

mint cigarettázó sírásók a sárga dombbal.

Senkid, barátod

Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor,

megfeketedő sebeid körül

cirkál a júliusi napfény

s legyek csókolgatják a csontodat újra.

Rosszkedvű vagyok érted,

mintha egy büdös kamrában feküdnék én is letaglózva

s korpaleves tükrében

néznék egy szegfűszálat.

Lehetnék Rákóczi kis úrfid, lovatlanul,

templomaid falát támasztó diák,

hársfaillatú katona, aki most ér csak haza

egy hosszúra nyúló háborúból,

halottai a földben, ruha nélkül,

s fölötte fecskék, bódult bogarak

és romvárosok égre vágódó füst-kalapja –

de hát kid vagyok, nagyhitű, sápadt ország?

Senkid, barátod, csalános magyar,

ki címeres utcáidon lődörög áfonyaízű délben

s igaz gyászában is

szeretőt keres magának lányaid közül,

mert érinteni akar,

mert szorítani,

tombolni veled levél- és sugár-zenére,

tűrni a poshadt cékla szagát órákon át

a zöldségbolt előtt,

tűrni a tűrhetetlent,

a legvadabb reményért sorban állva.

1981. július

Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek

a gyönge bodzák,

megyek köztük a temetőd felé,

kissé ittasan s ágrólszakadtan,

mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor

gyémánt hegedűvel

s denevér bóklászgat alacsonyan.

Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni

a bokrok alján,

álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.

Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat

és rád kell gondolnom folyton, aki

elgondolhatatlan lettél,

mint a világ délutánja s a levegő sebe

szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.

Egy másik azt: e földút emléke vagy,

amelyen vakoskodom

s lábad parázna nyomát

a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai

bennem: meghalni járó szavak,

mint ahogy meghalni járok esténkint

én is a közeledbe,

végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Ha jó hírt hallasz

Tornai Józsefnek

Ha jó hírt hallasz, ugrassz ki ágyamból is.

A hóban megmosom gyorsan arcomat

s talán még mosolyogni is tudok

zavaromon: begombolatlan lesz az ingem

s hanyag, gyűrődött sál a nyakamban,

mint a vértanúkén.

Beszélj csak, mondd csak, forogjon a nyelved ezüstben,

s ha kételkednék szavadban,

ne higgy nekem:

túl sok a halottam már,

túl sok a torony-árnyék szívem fölött,

de majd becsukom szemem

s kinyílik bennem a világ, mint régi kamraajtó,

üde meszelés-illat csap meg,

hátam mögött körték és darazsak,

szalma és nyár

és észre se veszed arcom színén, hogy megváltozom:

lépkedek csak melletted loncsos vállal

s kopott ünnepélyességem

a város ablakaiból csöndben kimosódik.

Halott barátaimat kizsebelem

s megáhítom újra a tolakvó bűnt, hogy a testemmel is

jövőt teremtsek magamnak

a mindennapos gyilkolásban.

Ha jó hírt hallasz, ugrassz ki

ágyamból is. Ropog a hó majd

s a fölriasztott lapockacsont is vele ropog.

Románc

Erősen fúj a szél,

a palánk recseg.

Mintha üldözött vadkölök volnék, megborzongok.

Félve sandítok ki az ablakon: a Hold, ez a régi,

májbajos végrehajtó

ott oltárkodik a körtefánál.

Apám védelmező kezét keresem,

nincs már sehol.

A tuskója áll csak a favágítón fölmagzott gazban:

egy elhanyagolt vérpad, fölhintve

dermedt fűrészporral.

Hátrébb húzódom, hűvös a szoba fala,

erősen fúj a szél,

a palánk recseg.

Egy korszak emléke

Léggömbök emelték magasba

a virágcsokrokat

kezek helyett.

Aki álmodni tud, nem lepődik meg ilyen csodán.

Én csak álltam a tér sarkán trombita-zsivajban

falfehéren

s néztem a kézfejemet,

eldobni való ócskavasat.

A szomszédból még átjár a kutya

A szomszédból még ma is átjár a kutya,

bozontos tatár herceg,

s lefekszik ajtód elé.

Feje a küszöbön, mint érzelmes, fakó mítoszokban.

Sütteti magát az októbervégi nappal,

de olykor fölneszel,

mintha téged hallana szöszmötölni bent a házban,

pedig csak az elözvegyült padlód nyikkan meg néha

és agonizáló lepkéid szöszörögnek.

Ilyenkor nem lépem át

soha a küszöbödet,

fölhúzódom inkább a marcona, szeles dombra

s órákig nézem föntről fekete szilvafáid.

Megváltoztál

Megváltoztál, mondják a harsány ismerősök:

tavaly még vándorarc volt az arcod,

vitte repülő, vonat, északra suhanó lánysörény

és Krakkó fölött egy nyári délutánon

fecskék bolondkodtak vele.

Most a hadifogságból megtért katonák

egykedvűsége rajtad s kövek álmatlansága,

zöld vagy, mint a köpenyes dió s a szemed véreres –

mintha távoli, lámpás kocsisort

bámulnál éjszakánkint:

dombtetőről egy véget nem érő, lassú temetést.

Jók voltunk, jók és engedelmesek

Nemzedékemnek

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

mint a cigánymeggyel teleaggatott kisfiúk a sétatéren,

nem tapostuk le a gyöpöt s nem aknáztuk

alá a parkba kiültetett dáliákat.

Jók voltunk, jók és engedelmesek:

a hátbarugdosott, kósza kutyákért

még álmunkban is fölszisszentünk,

de a meghunyászkodó férfiak szemét,

mint egy karambol vértócsáit, kikerültük.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

láttuk Grúzia szikláit bátor napsütésben,

ittuk borát,

láttuk a hazaballagó Fekete-tengert alkonyatkor

s a száj nélkül maradt ősi isteneket

és bársonyos gyomorral vacsoráztunk meg csak azért is.

A tormás fartőhöz Mozart muzsikált nekünk

hideg csillagon állva.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

szél fújt, félrebillentek velünk az évek,

mint lassan forduló repülőgép egy kivilágított

város fölött,

fölcsapott hozzánk a reklámtűz s a világtűz

finom pernyéje,

a fogadásra siető tábornokok váll-lapja sárgán izzott

de mi inkább Jancsó paradicsomi nőit néztük

a mozivásznon

s a sírkeresztekre aggatott, perverz kis bugyikat

fogvacogva.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

sajgó orrcsontunk fölött szoknyásan

lépkedett át a balszerencse,

céljához ért velünk a múlt,

de mi még mindig egy trombitás bál emlékét

dédelgettük a háborúból,

mintha egy megtömött, rózsaszín zsák

álmodott volna helyettünk éjszakánkint.

Ég, föld, rézkilincs

Álmok. Bolond éjszaka. Fölriadok.

Szavakhoz kapkodok sután,

mint vízbezuhanó a habokhoz, sötét uszadékfához.

Ég, föld, rézkilincs – mormolom ima helyett

csakúgy magamnak

s anyámat látom váratlanul a szavak mögött:

most nyitja be épp a rézkilincses konyhaajtót,

kezében vizesvödör s a vízben körtefavirág

s az egész törékeny égbolt, karcolatlan.

Egy méhecske lép át vele a küszöbön

átlátszó aranyingben.

Ó, visszafénylő álmok és szavak: hogyan hihetném el,

hogy nem én állok most is fiatal anyám előtt

ott bent a konyha kövén?

Végül is

Nincs kihez beszéljek, mégis mondom:

végül is a szerencse fia voltam:

kezem, mint fáradt világutazó,

arcodon és combodon pihenhetett.

Akkora Nap süt

Akkora Nap süt, nem tudok verset írni.

Árnyékba fut a gyík, árnyékba surran kezem.

Te tudtál ilyen júliusi lánggal sétálni fejem fölött.

Erdők árnyéka kellett magamat elrejtenem.

A hosszú tél zsoltára

Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha.

Belerokkantak már az egyéves galambok is.

Elloncsosodva topognak a háztetőkön,

mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen.

Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda,

de hamvas barkabomlás helyett inkább havazik,

pedig a régi hó még

ott ül a köszvényes bokrok alatt.

Újságok, plédobozok, lefejezett kaucsukbabák

roncsai közt sétál szemem. Ilyen romosnak

tudom elképzelni belül a szívemet is.

Háborúban leszakadt hidak emlékével vagyok tele.

Hidegek a kilincsek, a kézfejek, az utcák.

Az egymást figyelő szemek közt is

csak egy dermedt komp úszik oda-vissza,

egyetlen varjúval a jégszálkás fedélzeten.

Emlékszem még minden tavaszra, minden nyárra.

Ezer évre elég madárcsicsergést őrzök a párnám alatt,

de őrültnek kellene lennem, gatyás bolondnak,

ha emlékeimben meg is bíznék.

Isten elaludt. Alszik az ősremény is.

A tündérszemeket utánzó, nagy téli hősugárzók

csak ellustítanak. A bőrömön belül

magamnak kell új vágyra biztatnom magam.

A tél emigránsait hallom toporogni

minden időből: mellkasba fojtott káromkodást és köhögést.

S megcsap valami forróság is: a régi szájakból

tüntető, tüzes lehelet árad a szemem közé.

Megszelídült a tél hangja

Megszelídült a tél hangja a fákban.

Nem csikorog már az erdő sem,

mint roskadásig megrakott parasztszekér.

Húsosodnak az ághegyek: ujjaim

fényes rokonai,

feszülnek, toporognak a márciusi

kékségben izgatottan,

ha beszélni tudnának, csupa nedvesség

volna minden szavuk,

csupa csobogás, víz-keringő távoli zaja,

mint ahogy hegyekből megindult

zuhogás vagyok én is,

krisztusi üdeség a köves rét fölött.

Odakínálom bőrömet egy rigónak,

csípjen bele,

mert itt az ideje már,

hogy semmi se fájjon nekem.

Játszani, élni készülök,

nem tudom, ki emlékszik még régi nevemre?

A bükk, a hárs, a pillangózó

cseresznyeág még emlékezik,

jönnek elém, mint gyerekkoromban, át a hegyen,

forgatják a szelet maguk körül karikában,

megszelídült a tél hangja bennük,

megszelídült.

Kezemben zöld ág, 1985

Titkokat súg a hó

Nem tudom, hova indul velem

ez a januári hóesés? Megunt körutak

kényszerképzete vagyok: kirakatok

tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat.

Én e városba élni jöttem: ideget

s álmot fölajánlani, zöld emlékeit

huszonegy tavaszomnak, most pedig

muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni

rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt.

Néha óriásnak képzelem magam,

aki betonfelhőket lököget arrébb,

néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is

alakomat, mint a menekülésre

kényszerített Isten. Lökdös a szél

a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb!

A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség.

Megnézem jól magamnak s elfordulok.

Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább.

Földi történet

Mit is kerestél évekig itt e földön

besötétedő homlokoddal?

Csüngtek eléd a fák, a katonás tavasz vállbojtjai,

csüngtek eléd a kezek, érintsd meg őket.

És jött eléd Isten is álarcosan: mentsd meg már végre

őt is e vérengző világtól.

De te csak jártad az erdőket, a városokat, az országokat

némán, mint akinek a nyelve alól

a megváltó szó hiányzik.

Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,

mint a folyton éneklő madár szája

s a hantokat is körbeállja a fű,

de te már nem mosolyogsz többé

semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,

ujjongó gólyahírt a malomsánc alól,

ott fénylik rajtuk Isten pillantása

s az első világgá induló gyalogbogáré,

de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,

de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,

erre a fekete lukakat égető szemedre:

száll az iskolai, meddő krétapor bele,

mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.

Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.

Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:

kezemben zöld ág s mögöttem, ó mögöttem

beláthatatlan terek: rám sötétedő túlvilág.

Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,

mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,

mióta a halál nevető számba ömlött

s beszorulok az esők közé,

mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:

egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan

a szemem előtt.

Közeledik, eltűnik, újra följön,

mintha imbolygó vérág hipnotizálna

reggeltől estig.

A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom

a ferdén bezuhanó napsütésben,

szobrok hó-szája előtt januárban

és nők arca mellett piacon, utcán,

a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.

Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,

mint amikor a villanyt lekapcsolják.

Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,

hogy a holtak is csapodárok

és nem hagyják abba titkos játékukat,

ha már elkezdték életükben.

Forog a szél, forog a szikár rakpartokon,

kalapot billent meg és háztetőket,

vizet csal föl a magasba a Duna közepéből

s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó

víztölcsér körül,

húzza szememet, csalja maga után,

mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

Eljársz utánam

Eljársz utánam,

lábnyomaid a hóban,

kutyák, madarak nyoma mellett.

S néha még a holdfény is odakeveredik

a siető nyomok közé.

Kóró csörren meg, jelez

a mélyút fölötti parton,

ahol áttüzesedve szoktál jönni

s már hallani messziről is,

hogy most a halálod után újra nehéz a lélegzésed,

mintha egy bazalthegyet hordanál

megszakadt szíved helyén.

De nekem élőbb vagy így is, mint az élők,

akik muszlicás rajokban

röpdösnek nyárból őszbe:

te egyszerre itt vagy velem minden szobámban,

bent a melegben s kint az úton,

egyszerre minden múltban,

minden jövendő szélfújásban,

s a diófák jeges kérgén, mint előszobák tükrén is

csak átsuhansz

és nem tudom: tolongó arcaid közül

melyik arcodat szeressem jobban

s melyik kezedért nyújtsam előbb a kezem?

Ott még a Napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,

hadd láthassam újra a Mátra

vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,

a tűzvörös lepketábor helyét

a forráskút közelében. Ott még

sértetlen voltál: áthevült remekmű

a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja

nem rád esett – bele a szakadékba.

Megyek megnézni azt a szakadékot;

a szurokvirágok árnyékát körülötte.

S megyek tovább a medvecsont-szikla

előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még

a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,

gyönyöröd s húsod páráján; megyek a

fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,

mert látni akarom, ami tégedet látott

s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

Hogy emlékem legyen magamról

Magamat gyakran elfelejtem,

mint folyók nevét,

vagy ásványok nevét.

Összekuszált kő-ábécé vagyok a porban,

besötétedő hegyek alatt.

De ha te mellém surransz a múltból

s fölragyogsz

és lombokkal összeérő nevetésed

a bátortalan halált faképnél hagyja újra:

hirtelen nyár lesz bennem s körülöttem

s minden dombtetőn ott látom magam,

oly élesen, mint aki tudja: zöld szemű

gyereket szül, vagy országot hagy el utoljára.

Kellett a hajad hozzám,

kellett az arcod csontja,

földúlt lepkéid vesztőhelye,

hogy emlékem legyen magamról

s tűd járása ujjaid közt:

villanyom fényével átszűrt némajáték.

Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,

te, álomtalan,

bogárzó szemű asszony,

te, szépfekvésű, hullámos délvidék.

Nagy melledig bármikor keresztüllátok

az éjszakákon.

Ez hát a testi szerelem, a poklokba

sodró paráznaság – csárogták volna régen

vaspapok s kemény szüzek.

Ez, ez! – bólogatok utólag én is,

most amikor a júniusi erdő testszagában

combhajlatodét érzem.

Frontra induló, konok katonákat

temettek annyi hajba,

annyi utolsó éjszakába,

amennyibe te engem betakartál –

Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is

és golyóálló öleléseid megvédenek.

Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,

se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –

az októberi esők

mégis veled tudták kisírni magukat igazán.

Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,

mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.

Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem

tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt

álcázott ajtót nyitnak:

zúdult velem beléd napfény és

fekete, éji szeder. A világ tűzmagja

voltam, ha benned voltam.

Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly

most is ez a nyáreleji erdő

sétáló emlékedtől.

Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.

Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja

s kinyíló szád íze édes szeder a számban.

Minden idő

Vágyom befalaztatni magam ablaktalan,

fehér szobába, hol senki se lenne velem,

csak összeesküvő reményeim. Végre minden idő

az enyém lehetne újra: a recsegő, téli

szalmakazlak ideje, a vándor hangyáké

s az őszvégi, hosszú esőké is, mikor

kasza ázik a gazban, mint kivérzett

frontkatona. És korszerűtlen lehetnék ismét:

test és lélek, végtelenbe sugárzó

csont és ideg. Se győztes vaskerekek

emléke nem járna vissza rám, se poklos óraműveké!

Tűhegyre fölszúrt lepke lenne a halál

asztalomon s hibátlan árnyéka pedig verseim kezdete.

Mert azt írnék csak, verset a szememmel is:

imbolygó országomnak s nektek, akik

ólomkarikás szemmel néztetek mindig engem.

Grúz cserépdobok

Csak a szemem súrolja ezeket a sorba rakott, parádés cserépdobokat. Csak a pillantásom korcsolyázik a rájuk feszülő, sárga kecskebőrön. Hangok szarkofágjai – állnak a kőpadlón egymás mellett, múzeumi fegyelemben. Grúzia százéves mohája virágzik bennük legbelül.

Egy kő koppan le a kőre s megrezzennek.

Egy fekete selyemkendő vágódik föl az égre a sasok közé s hűvösen megborzongnak.

Öszvérek, lovak fogán kopog a júniusi jégverés Kahétia hegyei között – hallod a dobok múltját ebben a jégverésben? Döb-döbö-döb – paták dübögnek fölgyorsulva, sziklavárból lelökött kövek s a templom előtt fekete férfiak járják a kardos táncot.

Ott vagyok köztük én is, nem tudok másutt lenni! Ó, a koponyám, ó, a bőröm, ó, a legyőzöttek megvert csontja! Vesztesnek láthat, aki lát, pedig nem lehet leverni engem, amíg a dobszót hallom. Fülembe, számba koronás féreg még az égből sem eshet. Döb-döbö-döb. Döb-döbö-döb. Sérthetetlen vagyok, mint kazaltűz száraz nyárban.

A testet átfújó szélben

Ő volt?

Ő lehetett?

Ő lehetett?Ő volt?

Ő járt itt újra

a somvörös erdők vendégeként?

Tálalva van az őszben több személyre

s a párás dombszéleken ott maradt ujjlenyomat

másé is lehet;

másé a kibillent cipősarok hege

a gyertyánok alatt

s az északnak röpülő sötét szempillák

fönt, fönt magasan –

A mohába fulladt köhögés is mintha másé volna,

másé a völgyet elzáró könyök

bársonyos háromszöge –

A testet átfújó szélben

nekem ő jelenik meg mégis,

tömérdek, éjféli hajával ő jelenik meg

és ő fogyatkozik;

a fáknak támaszkodó agancsos bokrokon is

az ő ruhái s a térd, a has, a suhanó lábak

távolodásában is az ő neszezése.

Elszegényedő életemnek

táplálékot télire ő gyűjt,

jövő-menő, osonó lidérc,

nőnemű,

tűznemű,

tűznemű,nőnemű,

szélnemű,

egy folyó elfektetett furulyáján

játszik nekem.

November emlékei

A sűrű, fekete ágak mögött

homály-csomók a varjak,

ha pedig fölröpülnek: sötét kísértet-kesztyűk.

Talán a halálom ijesztget velük újra

e szívet csavargató novemberben?

vagy csupán játszik velem,

mint részeg cigány a kölökkutyával?

Hallom az esőt kopogni a közeli kórháztetőn,

noha csak készül esni,

hallom vagontetőkön, ablakokban,

hallom egy mélyre szoruló repülő szárnyán

hatvanegyben a Bahamák fölött.

A kék, a sárga, a meggypiros korallszigetek,

mint a tenger alatti örökmécsek

fölvilágítottak akkor arcomig,

mintha a világ azt akarta volna, hogy éljek és emlékezzek

s a lucskos, nagy sasokkal együtt

a vihar zsákutcájából

falfehér arccal is kitaláljak.

Nem ismertem az eget, ahol jártam,

nem ismertem egyetlen villámot, esőcseppet,

de ismertem, amit szeretek:

a lassú siklást a láthatár előtt

s az óceán bizonytalanságát, mint most a testemét.

Nézem, ahogy az ágak mögötti űrben

elsiklik valami égdarab:

emlékem lehet talán, akár a sasok,

az esők,

az örökmécsek,

emlékem, mint a halál.

Mint ágbogas páfrányokét

Megjött a tavasz, újra megjött.

Korhadt ágakat tördelek le a diófáról.

Nagyot dörrennek egymás után, mint a pisztolylövés.

Megjött a tavasz, újra megjött,

húsvéti méhekkel érkezett, április kéjenceivel –

Sarkáig tárva az aranykapu, bújjon át, aki átfér.

Tanuljatok új nyelvet, hullámzóbb sóhajokat,

üzengetik sorban a régi költők,

hisz minden kinyíló ablak: szája egy boldog versnek.

S a temetői füst is égig fölérő, hosszú mondat,

száll, száll belőlünk töredelemmel s mégis karcsún:

legszebb halottainkat kérjük: bocsássák meg, hogy élünk.

Megjött a tavasz, újra megjött;

háborús hírek bokáznak mögötte sarkantyúsan,

mint gólyalábú csontvázak brazíliai karneválon.

Vér, vér a vérnarancs-erdők alján,

repülők szeme alatt s a szaharai porban,

vér, vér a hadseregeket szülő anyák ruganyos ágya körül.

Megjött a tavasz, újra megjött. A korán föltámadt

lepkék közül halálfejes újságok csaptak le ránk is,

de mi már réges-régen elfelejtettünk félni.

Történjék bármi: ez az évszak már történik velünk:

bennem egy virágos erdő lenyomatát őrzi a föld majd,

mint ágbogas páfrányokét a borostyánkő.

Cserebogár

Nappal is jár a cserebogár a szőlőhegyen,

körbeénekli a duzzadó cseresznyefákat,

mint másnapos gimnazisták a Nagyerdőt.

Kicsontozott testemmel

ott dülöngélek vele a magasban én is,

idelátszik megsüllyedt falum,

gyerektalpam csipkés lenyomata a porban

s gyíkok ülnek föntebb a mohás mészköveken,

sasok az árvalányhajas hegyi réten

és mint a szentek egy májusi körmenetben:

hajdani ökörfejek és lófejek

gyűlnek körém nagy karikába,

csupa zöld kő a szemük,

csupa macskaméz-barna,

dongunk, szédülünk, mintha egy időntúli búcsú

körhintája forogna velünk,

észak és dél, kelet és nyugat

egy örvénylő pünkösdirózsa

fölhasadt szeméből idelátszik,

ide minden hódító fájdalom,

amely elszakított innen.

Forgass csak, cserebogár,

csalj föl a világ fölé,

nekem jó tudnom, aki voltam,

jó tudnom, aki vagyok –

annyi májusi levél tolong alattam hatalmasan,

mintha a világ most is az én erdőm volna,

sugaras erdőm, májusi rengetegem.

Májusi végrendelet

Mindig a tömött, májusi felhőket szerettem:

hát megérdemelnék majd a halálomkor is egy kis esőt.

Eláznának a koszorúim, el az aranyírásos szalagok sora.

Beverne a zápor a szemetekbe is, mint nyitva felejtett

ablakok könyöklő deszkájára. Csuromvíz lenne az arcotok,

homlokotok, csuromvizes a válltöméstek és míg

szárítkoznátok hosszan hazafelé a gesztenyés úton,

én párolognék belőletek bevádolt, hazátlan életemmel,

föl, föl a májusi magasságba.

Nyár dicsfénnyel

Darázs röppen a szobámba,

június angyala,

megsárgul tőle a függöny,

a szoba négy fala.

S ahogy az ég üvegablaka előtt

erdők sétálnak el és búzamezők:

meztelen felsőtesttel a nyár

sétálgat tükröm előtt.

Feje körül agyagdomb ragyogása,

madarak dicsfénye s arcodé,

melyet a júniusi zápor

mosdatott ki porból és halálból.

Fa zümmög s motor odakint,

másvilági repülő sípol –

ó, a nagy utak elmaradnak,

mint ahogy te is valahol,

csak ez a sajgó körbeforgás,

csak ez marad nyárral, darázzsal,

ömlik körém s hűl ki az arany

világi, tompa ragyogással.

Hűvös nyár jön rám

Itt ülök újra Esztergom fölött.

Vörös és sárga csíkok az alkonyati égen

és rézvörös sebek végig a Dunán.

Hűvös nyár jön rám, érzem, fázni fogok,

mintha egy óriás harang

huzatos burája alatt élnék. De hát hova is

költözhetnék el innét,

mikor te nem vagy már sehol?!

Derekamra pokrócot csavarok jó szorosan,

mint hajó fedélzetén senkitlen és semmitlen kivándorlók

s éjszakánkint kegyelmező szavakra várok,

amelyekben átmelegszik tán újra a kezed.

Verődöm, vonszolódom

Hol a hazám? S hol vannak határai?

Üstökön ragad ez a rokontalan, dunai szél

s hurcol északra, délre, délkeletre.

Az erdők megfeketedve állnak alattam,

mint kiégett, gyalogsági laktanyák.

Ütődöm kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának

s a csonkaság emlékhelyei kíméletlenül fölsajognak.

Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel

el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,

amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács

zivataros délutánjából kellett kimentenem a

reményt, hogy ez a mai nap is még

a miénk legyen.

Verődöm, vonszolódom régi határtól

új határig s fölnyög hozzám a letaglózott

Börzsöny, Balassi horpadt sírja

és én újra rémülten nézek hátra:

mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla

kavarogna a vörösödő alkonyatban.

Kora hajnali sorok

Szálloda, reggel. Pohárban tojás.

Teát szürcsölő szájak füstben, füst mögött

s az undor földlökései. Kora hajnali kések.

Oldalamban kő térde, nap-könyök.

Az öngyilkosok kényes órája elmúlóban.

Esernyő-sötét fák alól a tekintet kiszáll,

pára tolong nyomában és dunai visszfény,

míg tornyokat ejt le csőréből egy madár.

Hát kezdjük mi is, mint aki mindent tud már

az éjről és mindent elejtett már, csak még egy

hajnali hídon elfelejtett átmenni: részeg

vizek vőfénye s nagy borzongások munkátlan

alkalmazottja, torkában föl-le csúszkál

a levegő, az élet, büdös pálinkaaromában.

A fácán

Dömötör napján köd tódul be a völgybe. Vakoskodik a fácán s úgy lépeget a lucskos gazban, mint didergő színész földig érő, barna kaftánjában. Néha megáll s porcelános gégével élesen fölrikolt: vagytok-e még? Vagyunk, vagyunk – fut át a legősibb mosoly rajtam. Álmaimban ugyan puskák dörögnek a szederjes fennsík felől és lassan összeszűkülő szemek kísérnek fától fáig, de ébredésemmel megmenekülök.

Riccs-reccs – ropog a haraszt a kényes madár kopogós körme alatt. A világmindenség csöndjéből ez az egyetlen hang-üzenet röpül most hozzám. Nem látszik ide a Börzsöny, a Duna, nem látszanak ide az ablakos hajók s a kibelezhető városok fölött köröző, gyanús kések, de a lassan lépkedő fácán fejében ott látom magam. Diónyi koponyájában akkora nyár süt körülöttem, mintha egy hadsereg látna ballagni engem fényes karók és fényes napraforgótáblák között.

Duhaj tengerek cipeltek így hajót az Újvilág partja felé, ahogy most ő hullámoztat fejében rendületlen. Nyomult szemközt a nyirkos idegenség s a fölsértetlen vizek fölötti tájak, mint síró albatroszok, maradoztak el sorban. De menni jó volt, suhanni Isten álmában jó volt és visszaélni a kiszakadás titkával még jobb! Minden, ami készült világra jönni: az volt a világ. Ég és föld között imbolyogva most ér utol ez a kolumbuszi mámor. Köd, köd mindenfelé s mégis mintha nyári harangszó röpködne itt a kabátom alatt.

Körték és ringlók

Nem a királyok s birodalmi kurvák,

nem a csontlegyezők, nem is a fülledt prémek:

a búzával érő körték hova tűntek

s a muskotályos ringlók a fogam alól?

Kezem ott élt

egész nyarakon át a kertben,

ott röpdösött

az utcára kihajló ágak között.

Néha koporsót hoztak arra vállon,

néha sisegő szénát; szólt hosszan a

harang a falu fölött, a szérűben

arany-téglákon lépdelt a kakas

és én álmodhattam magam a nyár

lézengő csicskásának, aki félmeztelenül

jár-kel az egek alatt

s mulatozó darazsak társaságában

vendégeli meg magát bőkezűen.

Ó, körteíz, számban szétfutó zamat

s ti repedő húsú szilvák, ott gomolygott

bennetek, ki tudja mennyi lepke szárnya,

rózsabogáré, rigóé! Egy harapás

és napfény söpört végig a kerten. Fröccsenő

nedvetektől gyors záporok irgalma

fényezte át a leveleket. Magam voltam és

mégse egyedül: állt a levegő velem,

remegett, mint pányvára ítélt lovak bőre.

A világot ettem húsotokban,

amit már nem találok,

a mézes remegést, amely a fákban sincs már.

Levél Rotterdamból

Alszom,

ébredek,

hallom a kanálcsörgést.

Bejön a hagyma szaga

s a sülő vér szaga szállodaablakomon.

Bejönnének a verebek is,

de mint a borzas utcakölkek,

párkányom szélén megtorpannak –

meztelen lábukon

a tengeri só morzsája fehéredik.

Egész nap itt kéne feküdnöm

ebben a havasra meszelt, szűk szobában

és versekre gondolnom hanyatt,

hogy ne legyek háládatlan

Rotterdam nyári ragyogásához

s gyors esőihez, melyek mint a farmernadrágos lányok,

az autók közt csak átszaladnak.

Vendég vagyok itt, akár a hajók,

akár a tenger –

Lélegzetemtől megnő mellkasom

s a szívem is nagyobb.

Északról jégmezők és szorgalmas csontok sugaraznak,

délről narancsfény s kormos mellek –

El-eltántorgok órákig

az egymást keresztező áramokban,

mint heroinos matróz az utcán

és lebegve ölelgetek meg minden nőt, aki rám néz.

A Városház órája tízet kondít,

Európa, ó, Európa –

Századokat üt el az Idő,

Európa, ó, Európa –

Van-e még hátra annyi múlt,

amennyi eddig eliramlott?

annyi hitvalló jaj, hitvalló bűn,

romlatlan, bátor szerelem,

amennyi csipkés tornyaid körül

megikrásodva fölgyülemlett?

Európa, ó, Európa –

Habzol örökké, mint százezer

fölbontott pezsgősüveg,

Európa, ó, Európa –

Ide csapsz föl most is a számig

és mégse tudlak dadogás nélkül kimondani.

Szorongó, belső csönded, melyben a világ

magáról álmodhatott és ítélhetett,

sehol, sehol, sehol,

Európa, ó, Európa –

Valami mindig csikorog nevedben

s neved mögött,

valami mindig sistereg, üvölt –

A kikötőbe kényszerített tenger is

fehér fogait vicsorítja.

Gyolcslepedőbe öltözve

borotvált fejű fiúk és borotvált fejű lányok

őgyelegnek föl-alá a nercbundás kirakatok között.

Csordába verődve is oly szelídek, mint a pofon vert lepkék.

Ők már elhagytak téged, Európa.

Gajdolnak, csöngettyűznek, csupa kék ég a szemük,

csupa szantálfüst-foszlány –

Ők már elhagytak téged, Európa.

Délután hatra meghosszabbodnak az árnyak

s elindulnak a tenger felé.

Velük tartanék én is, de hirtelen megtorpanok.

Semmi sem oly visszahozhatatlan,

mint ami idegenben múlik el velünk.

Megnézem hát az egeket magamnak,

a legközelebbi fát, szobrot, faragott követ

s egy ferdén zuhanó sirály szemében

az árbocrudakkal fölmagasló várost –

Minden, amit szerettem, éljen túl itt is engem,

az öböl fölötti vörös fénycsíkokkal.

Elmúlt a nap

Elmúlt a nap. Könnyű ezt mondani.

Istenhez bújnak fáradt madarak

és szívem, ez a fölszerszámozott

igásló is megpihen tán.

Könnyű ezt mondani.

Elmúlt a nap. És nem múlt el semmi:

hosszan néznek a távoli halottak

ma is a romok alól,

mintha utcai harcban én haltam volna helyettük meg

s a győztesek most fölöttem taposnának.

Elmúlt a nap és nem múlt el semmi:

erőtlen tündöklések a koraesti ég

oromzatán s az utcán csellengő, hűs szemekben

s valami korhatag erdő zöld visszfénye

a feneketlen pupillákban.

Ez az az óra, mikor a világ megkínzottjai

egyszerre jajdulnak föl a földön

s a tonnás föld alatt. Megremeg ilyenkor

kezemben a megédesített, esti kávé

s ritkuló hajam tövét a szél borzolja.

Elmúlt a nap és nem múlt el semmi,

pedig mennyi a mulandóság bennünk,

itt belül. Egy fiatal halott nő melle

holdasodott elém az alkonyatban

s helyette most csak tömör és céda akácfürtöket látok.

Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak

László, aki hozzám simult az autóban,

hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át

szerelmes tudnál lenni,

kicsit nekem is udvaroltál.

Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben

suhantunk éppen.

Én szökésben voltam akkor is,

te pedig bearanyozott darazsakat

hajszoltál az országon végig.

Emlékszem most is csuromvizes szívedre.

A betonútról néha szivárványosan

csillant meg a Tisza,

mintha pántlikás regruta-kalapokat

himbált volna egy kaszárnya felé,

máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.

De lehet, hogy mindez az én

csigáztatott káprázatom volt csak,

mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.

Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó

Istenre gondoltam, aki új nyelvet

talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.

Tokaj még messze volt, de a sólymok,

a sasok, a seregélyként elsuhanó

meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,

s a világ megnagyobbodott szíve is

ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.

Öt éve halott vagy, de én még most is

ott megyek veled azon az úton.

A Napból izzó gombostű potyog elénk.

E rossz előjelekből jósolhatnál

bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.

Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.

Mint titkos megbízatás

Jönnek sokan és nézik arcomat,

megsüppedt szemem elborulásait nézegetik:

maradt-e bennem élet

a késsel rám támadó, mocskos Kéz után,

a léleksebzés után maradt-e mosoly?

Szobám négy sarkából cigarettafüst

tekerőzik föl kígyózva a tompa mennyezetre,

mint testvéri jelzőtüzeké.

Faluk üzentek így egymásnak némán,

mikor ölni és fosztogatni zúdult a török.

Ott kint jegenye zúg s egy fáradt

utasgép araszolgat az égen hazafelé.

Húznák szememet magukkal ők is,

de nagy térségek nyílnak ki bennem váratlanul:

hajdani ökörcsapásos mezőkön hadakozik

értem a végvári ősz. Hallom és látom:

szalma ropog, csont ropog s fakó nádkúpok közt

fölriasztott tüzek csaponganak,

s űzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen,

mint lenyakazottakból a vér.

Nyitott sebemmel ott fekszem most én is azon a mezőn.

Felhők jönnek rám és vágtázó, idegen lovasok.

Hányadik testemet tapossák újra bele

hazai földbe? Sár, ganyé, keserű fű a számban.

S édes hazám földjétől öklendezem.

De érzem s tudom: rám talál majd a szél,

hajammal elszalad s holtak kezét

érintve visszatér újra.

S ez az érintés élni kényszerít engem minden időkben,

mint titkos megbízatás a gyöngéd vértanúkat.

Mint a testőrök

A Muzsikás együttesnek

Mindjárt itt hagynak ezek a zsivajos fiúk,

ezek a zsibongó lányok,

telenevették és telecsillagozták szobámat;

elmennek, de csíkos ingükről a csík

s vidám karmolásaik nyoma

itt marad velem.

Elviszik hegedűjüket, sippogó dudájukat,

de zenéjük édes viháncolása

ágyam fejénél megtelepszik.

Rám csöröghetnek durván sunyi bádogórák

és földrészek üzleti csipogásában

nyomulhat felém az emberrabló álom,

süvöltő nádsípjaik, mint a testőrök, körülvesznek.

Régi szeretők énekeltek itt velük

pünkösdi, tág torokkal

s rozmaring-erdő mögül előlépkedő árvák,

kiktől még ma is fáradt a szeptemberi égbolt

s nem múlik múltjuk, nem múlik azóta se,

hiába süt be a Hold élesen két fa közé.

És víz énekelt a kútban

magára hagyva hosszan,

ágasfa, lengő favödör a békételen éjben

s valaki űzötten még,

aki bitang erdőkben én is lehettem volna:

a halállal szemben is rézbaltás szegénylegény.

Várok, ha kell

Várok, ha kell – mért is ne várnék?

Már minden krizantémot, szegfűt és gőgös

liliomot megszagoltam. És itt reszket orromban

az égett emberhús édeskés szaga is.

Van hát időm reménytelenül várni tovább

valami föltámasztó fényre. A földből jön?

Az ég érceiből? Megindul tapogatózva

a falak mellett, kőrakást súrol, bevilágít

bágyadt szemekbe, akadémiák zöldhályogos

ablakába s mohón keres egy tiszta arcot, egy

szívós testet, melyből még most is

kiűzhetetlen a világ kéksége. Várok, ha kell

erre a fényre üres utcákon, sérült

emlékeim balján egy kórházkertben

s elég ha csak átiramlik a padokon,

a fák törzsét megérinti s dermedt levelet

alulról megvilágít. Talán a legelső

isten üzen vele nekem szemérmesen,

talán halott anyám a kitavaszodó földből.

Jelenés

Tompán fehéredik a tó a domb alatt,

mint ledöntött sírkő a napsütésben.

Jobbra tőle ligetes facsoport.

A fák közt, zsákvászon ingben,

leborotvált fejű lány térdepel

és hegedül magányosan.

Izgatott, kék lepkék csapongnak válla körül.

Biciklit tolok a lompos fűben

s megállok, hallgatózom:

talán filmet forgatnak angyalokat öldöklő időkről?

talán egy hasadt lélek társalog titkos Istenével?

Vagy támadnak még ma is a porból

muskátliszagú Szent Johannák?

Jajgat a hegedűje, mint amikor élve

hasítanak szíjat vértanú testből,

jajgat, mint karóba zuhant vércse

virágos szőlőhegyen.

Dobogó torokkal indulok felé

és vérezni kezd lassan a kézfejem:

ó, hát mégiscsak ember vagyok,

aki alkalmas csodákra is?

Kezem a kormányon, fejem az égben s véremből

lepkék isznak

és könnyülök tőlük, mint akit a bűnösök is

szeretni tudnak és az őrültek is:

csupa bogárdongás a mellem, csupa kamilla-remegés,

biciklim feszes küllőit vadmuhar recegteti.

Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden. Az

elpilledt levélrések között

csak a habókos legyek bújócskáznak.

Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban

s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.

Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.

Most születik az arany, a tűz, a méz

s a gyönyör karikái is most

szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:

sikoltás előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.

Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása

szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről

hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan

júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül

s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.

Út a végtelenségbe, minden határon túlra,

ez voltál nekem nyár és ez is maradsz,

hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,

emberi tűz. Ha nem tudnád még:

nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.

Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.

Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg

dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.

Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,

forró szájmelegeddel, nyár s vibráló egeiddel.

Legenda

Huszárik Zoltán halálára

A nyírfák között

október végi eső szomorkodik.

Valakivel titkos találkát beszélt meg itt a hegyen,

de az a valaki nem jött el hozzá,

mikor a magasból cseppenként megeredt.

Azt mondják, akik látták: vékony, szélcibálta

férfi volt az az alak,

napokig itt ólálkodott a fehér fákkal benépesített

fennsík közelében,

járt föl-alá az aranyba mártott leveleken,

hóna alatt fekete mappa

s nézte a láthatárt elsötétítő vadlibákat

és egyszerre csak megindult futva, lefelé,

mint aki az anyja gyászkendőjét látja

fölcsapódni az égre,

vagy az örök lósörényeket a vágóhíd felől.

Ömlött utána a hegyről a rozsda,

operaházi vörheny, megvénült prófétavér

s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtőn,

a rajzokon nők, nők,

egy szecessziós édenkert bentlakói,

combok és elernyedt kezek a délután lusta sugarában,

valami elkezdődő

és véget nem érő balsors vázlatai.

Talán egy ámokfutó, talán egy epilepsziás szépfiú,

talán egy Csontváry-árnyék lehetett az a menekülő,

talán egy részeg égfaragó, rebesgették

a mindent tudók.

Voltak, akik szívdobogva kutatták át érte

az irgalmas völgyet, kutyákkal s szeretőkkel,

de az elmosódó lábnyomok fölött

már csak a gyertyán halottsárga levele bomladozott.

A faparázs a hóra kivilágít

Itt rekedtem megint a patkós völgyben.

Körülsáncolt a hó s nem látok embert

napok óta.

Csak varjúk ólálkodnak faházam körül

s az éjszakánkint hallucináló róka.

Amire vágytam, a tél most megadja:

magam lehetek végre és bámulhatom hosszan

az erdőt, a hegyet,

a semmi csontozatát, vagy megrepedt

körmöm visszfényét fönt az ónos égen.

Nagy, fehér csontok úsznak a Dunán is,

nézhetem őket, akár ha mozgó képen…

S ó, régiek, régvoltak, eleim,

váratlanul ti sajdultok meg bennem

a hótól roskadó diófa alatt.

Mintha vadhattyúcsordát hajszolna felétek egy farkas:

hordja rátok a szél, hordja a havat.

A kútba is, az ablakba is hordja,

az utakra is, szemetek elé.

A favágítón kísértet-lepelben

fát vág a vihar, gyors fejszéje csattog

és fehér forgács röpköd ég felé.

És búg a kémény, a kazlak sziszegnek,

az istállóban ló nyerít föl nyersen,

ráspolyos hangja belétek hasít:

rátok szakad, hogy se újság, se isten

nem juthat át a havon tavaszig.

De én átjutok! Át, át az időn is!

A világoskék gerendák alatt

a csizmakapcagőzben ott leszek,

arany kukoricát és csöves szegénységet

morzsolgatok majd együtt veletek.

A vendégetek, fiatok leszek? Vagy csupán

a jövő szökevénye? Szabad lidérc,

ki bort kér borotokból s a szátokról meg világot les el?

Sült almátok az édeninél jobb volt,

ízén az ember holtig kitelel.

Szakadhat nagy hó: tonnás égi férc,

beállítok hozzátok éjszakáig:

faparazsatok fénye a hóra kivilágít.

Tapsok és lámpák fényporában

Gügyögjünk, gügyörésszünk,

beszéljünk pöszén a halálunk előtt,

hadd röhécseljen rajtunk az arcrángásos múzsa,

foszforeszkáló hajában döglött pillangókkal

hadd viháncoljon Szent Iván éjszakáján.

Itt mindenki úgyis csak hacacárézni akar

s velőtrázóan szórakozni. Rázza farát

a zene is, akár a hideg kurvák.

A stadion megvilágított gyöpén

ő most a bálkirálynő.

Minden jövőnk elmúlt már részletekben,

elmúltunk kicsit mi is: hát elő

a nyakban lógó cuclikat, fiúk!

A hamis anyacsöcs kései gyönyörétől

összeszalad majd bandzsán a szemünk,

összeszalad szánkban a nyál és csiklandozva

megiramodnak tán még a nedveink is!

Egy fehér ökörfejet nekem, hogy vihogjatok,

neked pedig egy karneváli patkányt.

Földrésznyi disznóólakat, romokat s földrésznyi

kaszárnyákat avatnak a nevünkben folyton.

Fölcsattan az ünnepi zene mindig, de a tamburmajorok

már derékig vérben állva csontváz-trombitásoknak

vezényelnek. Hát mért ne pukkadozhatnánk mi is, mi

felnőtt senkik a bordák mögött suppogó tüdőkön?

Mért ne göcöghetnénk kéjesen, mint a

Századvég Vidám Kocája, aki rohamsisakban ül

egy cirkuszi selyemágyon s tapsok és lámpák fényporában

kifent henteskésekkel csiklandoztatja magát?

Vermeld el magad

Hát idejutottál megint!

Szépen beszélsz, de májfoltos, görbedt levelek

táncolnak el újra szavaid előtt

s hullnak az őszi semmibe veled.

Aki figyelt rád eddig, ismét elhúzódik,

s inkább nagyszőrű kutyákat etet

otthon az ajtó mögött, mint akinek haza és forradalom

félresikerült, rossz álom maradt.

Szemek zuhannak sárba s kerekek alá:

látni itt senki semmit se akar:

csodát se, vért se, önmagát se! Csak roncs újságok

híresei bámulnak büszkén a bokrok alól.

S a nők, az édes nők, akik szerettek,

puhányak, vizenyősek, a lelkük meddő,

elnéznek arcod mellett a bozontos hegyig,

lehetnél a szemükben bánatos lókoponya.

De lásd be végre: a bűnös te vagy,

hisz mindenkinél szabadabb maradtál.

Sértően szabad s egy összevérzett gyermek mosolyával

lépegettél át sírokon, sorompón.

Vermeld el magad télre, fagyos csöndbe,

vagy szalmával bélelt, lágy elégiákba.

A mélyhűtött lélek egyszer még fölengedhet,

fölcsöngetik majd lármás, tavaszi vizek.

Vércsepp a földön is

Ropogtatja a macska a galamb csontját,

fejét forgatva kéjesen ropogtatja,

de szeme a véres cafatok fölül is

mozdulatlanul mered a semmibe.

Sárga hiúz-tekintetével csak a

ragadozó ősz tud így bámulni minket.

S nézd csak: vércsepp a földön is

fáról pottyanó, bíborkalevél

s rögtön egy másik, harmadik s távolabb ott,

a láthatár alatt, egy egész mészárszék-erdő vörös tömbje.

Legjobb ha gyorsan eloldalazunk innen

s nem tanúskodunk se a macskáról, se a vérről.

Túl sok a halál jele amúgy is életünkben,

túl sok a megroppanás emléke

s a szétroncsolt mellkasoké. Gyere, a titkos

szeretők útját a rontó angyalok talán még nem ismerik;

október baka-tücskei mulatnak arrafelé

s méz, dió, kökény kínálja magát a bujdosóknak.

Hosszan kell néznem

Hosszan kell néznem és megcsókolnom hosszan,

hogy emlékezhessek tegnapi testére is.

Sétál sötét haja előttem, mint elsőnapos özvegy;

hosszan kell néznem haja színét, hogy újra lássam.

Olyan szobákban jár velem, ahol én boldog

voltam mással; a falon képek, a falban sikolyok

s hazátlan vadlúdcsapat száll be az ablakon,

mintha a néma mennyezet maga is emlékezne.

De ami volt – neki az túlvilág már.

Szeme zöldjében örökös holdtölte van,

örökös jelen idő s borzongó moha-síkság.

Állok szemközt vele: hosszan kell néznem, hosszan,

hogy a behavazott város domborművéről leszakítsam

s meglóduljon a vér arcában, kisujjában.

Közel az éghez

Itt a dombok között még fával fűtenek,

kéken kapaszkodik a füst magasba

s október göröngyös egén kicsi apácafelhők

suhannak hazafelé.

E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Órákig elhallgatom,

micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,

pedig már lassan kopog a dió.

Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd

s lábad nagyujjához a forrongó csírák.

Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,

mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.

Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok

s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?

Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától

a végtelenséget is meghittnek érzem.

Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,

mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?

Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot

s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.

Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Itt kéne még élnem

sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,

közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.

Rossz előjelek

Valami történik velem:

baljóslatúan kopog a dió a fáról.

Valami történik velem:

véres hattyúkat hajkurászok álmomban

egy csontfehér hegyen.

Ház, erdő sehol, csak kitépett, koszos fűcsomók,

mint elgázolt macskák.

Valami történik velem: föl-fölbődülő repülőn

titkos megbízottak suhannak fölém

és vércseszemű távcsöveken át

olvasnak bele éjfél utáni verseimbe.

Nagy, öblös vihogások a világ fölött

s fémes csörömpölések, zenebonák.

Valaki tán kiált is közben? Vagy csak

én rándulok össze emlékezetes, testvéri jajdulásra?

Valami történik velem: egy lecsupaszodó jázminbokor

forog előttem feketében, mint az

Ideggyógyászat menyasszonya.

Rózsa és kakasfej

Kertedben a kutyám lángvörös rózsát harapott ketté. Először azt hittem: a leölt kakas fejét találta meg a lugas alatt. Szólni akartam, de végül is meghátráltam: oly sok a hétköznapi rémkép életünkben – minek tetézzem?

A szemed egész délután mosolygott rám, a szád ártatlanul napozott velem – azóta én mégis megromlott képzelettel gondolok magamra. Valamit újra elhallgattam, ami a nyelvemen volt: Rózsa és kakasfej együtt a lugason átszűrődő, lágy idillben? Mintha a napsütés mögött kivégzőosztag állna.

Mennék hozzád ma is, de rosszat álmodom rólad egyfolytában: ülsz meztelenül a rózsák alatti kerti széken; szemed és melled árnyékban van s nagy véraláfutások a combodon. Egy darázs jár föl-alá körülötted, mint strázsáló terrorista. Én mégis becsöngetek, hátha a meghitt rémtörténet még jóra fordul: fölugrasz és pironkodva magad elé kapod a kerti abroszt, de a riasztó csengőszóra sose látott, golyvás jércék zúdulnak csak feléd a bokrok alól, csupaszok, mint a fagyasztott csirkék és kék hályog borítja szemgolyójuk.

Orromban a fagyos por szaga

Autók szele csap meg a januári utcán.

Orromban a fagyos por szaga,

mint mozsárban megtört, erős borsé.

Elnehezülve bolyong tőle a fejem

a város fölött.

Se ősz, se tél, se tavasz ez az évszak.

A heréltek ideje ez a feszes idő.

A kimért gyönyörök is úgy zuhannak

elénk a magasból, mint kósza téglák.

Örülhetünk, ha csak a szelük ér.

Most kell bezárkóznom egyetlen, vak szobámba,

konok versek és régi, nagy havazások

remekművébe. Az legyen most csak valóság,

amit szeretek! Kölcsönözze ki nekem Isten

hófúvásos, szép ruhatárát!

Rókák szemét s a vadászét is kölcsönözze,

az eltéríthetetlen, sodró vadlibákét.

Minden szemet, amely segít a képzeletnek

túlélni ravasz romlásunkat s túlélni

ezt a koszvadt földidőt is!

Bőrömben, számban január karcos pora,

mintha a hideg űré nyomulna belém

s valami sivatagi hatalomé. Belesajdul a

vese, a máj, de a magára maradt fej

morfiumos, nagy havazásokban kószál.

Búcsúvers

Te távolodsz?

Vagy én távolodom?

Futnak a vonatok észak felé és dél felé

s erdők nyomulnak közénk,

szigorú vadvizek.

A tanyák fölött hosszan köröz,

levegőt sarabol egy vércse,

mintha a veled összekötő

hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,

voltam én is világjáró árnyékod neked,

most egy röghözkötött, csonka szélmalom

árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak

közel a töltés mellett,

ezüstnyárfa levele remeg –

Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,

mely szökésemben is utolérhet?

Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát

az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,

búcsúzó világtűz

e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,

talán bűnösnek érezném magam

megrabolt életedért,

de így csak lesütöm szemem

és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,

visszaadom most gyorsan

árokpartnak és fasoroknak,

vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.

Legyen határtalan újra, amit kezdetben

annak hittünk,

legyen határtalan, de most már nélkülem.

Világot járó hideglelés

Világos ez a nyári éj,

világosak az éjféli vizek:

jól látni, hogy a tengerről

most fut be valami távoli borzongás a kikötőbe,

mintha a világ túlsó felén valakik vacognának.

Helsinki hanyatt fekve és félájultan

alszik, mint akit csúnyán megviselt

a napszúrásos hőség,

csak elángyolodott részegei neszelnek föl a borzongásra,

sirályok meleg testét dugnák az ingük alá.

Ki tudja úgyis, mi jön még holnap:

új nap, magasan nyíló rózsákkal?

sündörgő tenger-roncsokkal partközelben?

vagy már a rangos összeomlás, szónokok

és próféták nélkül, ahogy egy barbár szívroham?

Oly közeli már minden, még ami

távoli is, mintha nem lett volna soha

messzeség, idő és nem vártunk volna gyakran

évszázadokig is egyetlen szóra,

csakhogy a mienk legyen a rangrejtett jövő.

Egy sóhaj is elég volt. Egy új isten neve.

Álom a tengerekről. Mert az élet

élni akart s nemcsak mocsokban, nemcsak

az ideiglenesség fojtó mámorában…

Élni? Túlélni magát az életet is!

Vendégként lépkedek itt a sarki fény

irgalmában. Lúdbőrösek a fák, a rakpart

kövei s a tengerre néző szobrokon is

áthullámzik valami világot járó hideglelés.

Lehajolok és megsimogatom a tengert,

mint aki nem tud már semmit, csak szeretni.

Véred ha kiserkenne

Vigasztalan, hosszú hét Finnországban.

Keresem a Napot az egymást hajszoló erdők fölött

de a rücskös tejüveg-eget

csak a te gyönge öklöd tudná bezúzni nekem.

Véred ha kiserkenne, harmatos sebednek hosszan udvarolnék.

Idegenben

Barátaim verseit olvasom idegenben.

Beárnyékolja szavaikat az utcán siető nők haja

s a felhőkarcolókat mosdató esőké.

Most értem meg, hogy egyszer ők is elidegenednek tőlem.

Sírjuk fölött a nyár, mint üres hinta leng majd.

Hetedik napja

Neked írom ezt a suhanó verset,

siess, ha tudsz,

ne várd meg a holnapi estét.

Hetedik napja bámulom már a döglött homokdombokat

ebből a kopár szállodából s az unatkozó, kis erdőt.

Óriás varjú eszi benne a havat,

topog, cikákol, aztán elrepül ferdén

észak felé. Mintha fekete húscsomó

szakadna ki belőlem szárnyra kapva.

Nem akarok már az órára nézni egyedül,

a kenyérre, a késre, a test

hirtelen támadt, sötét krátereire.

Valami elfojthatatlan, földi susogás

készül a számmal újra megszólalni,

s nem akarok már többé

egyedül reménykedni magamban.

Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt

az ország szélén,

fázik a kezem nélküled,

mint az őrtálló katonáké.

Háborús alkonyatra emlékezve

Hátra se nézve röpülnek a madarak hazafelé.

Mögöttük mintha száz pajta égne: vörös az égalj.

Ne érj most hozzám, a háborús menekülők közt

húzok egy kordét

s a tűz gonosz játékát figyelem: senki vagyok.

Nyári este

A nagylevelű lapu, a cézári gyom

alkonyat után újra megélénkül.

Emelgeti szárnyát a földről,

ahogy tollászkodó sasok repülés előtt.

Csupa zöld fény a világ,

csupa zöld irgalom minden nyáresti óra.

Szavakhoz érek hozzá, zöld nedvet eresztenek.

Elveszteni magam gyávátlanul ilyenkor tudnám:

planéták gyulladnak föl

és szerelemhez vetik az ágyat.

Énekek éneke

Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.

Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.

Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy

üstökös csóva-fénye siet át rajta.

Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel

az elgazosodott temető közelében.

Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak

hódolok neked kalandos ujjaimmal?

Kezem egy elsötétített városban

évek múlva is rádtalálna.

Nyár-éjféli zápor

Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át

a nyár-éjféli zápor.

Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy,

ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova.

Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni

s olyan volt ez a félnomád, félvad álom

mint a szerelem veled.

Testem egész hosszában éreztem a testedet

az égből lezuhogni.

Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.

Emlékeim, gyönyörű, sárga lángok

Múlnak a napok nélkülem,

életem nélkül múlnak a napok.

Hétfőre hétfő jön és keddre kedd

és már a pompás kínkeservek is

maguk elunva fuvoláznak.

Minden megráncosodik és tokba bújik

itt körülöttem. Koravén margaréták

meddülnek el a kertem alatt s mintha egy

bogár távlata volna csak ez az év, ez az idő:

púpos hantok közt várok én is

a fojtó századvégre. Forgok, tiblábolok

a megrezesedő fűben. Sorompó már nekem

egy vaskos szalmaszál is. Valakik

újra elorozták hát tőlem az életemet,

kitépték zöld fáimból a szárnyalást,

szavaimból a lelket és még a napraforgók

olimpiai lángját is elfújták,

mint a gyufaszálat… Emlékeim, gyönyörű,

sárga lángok, talán a kerubok szőrén

még ott a fényetek! Az Isten udvarában

ott, ott a rigók tollán.

Vallomás a Városhoz

Mennyi szélsodorta szemét az utcán,

mennyi kiüresedett, kóbor arc

s fojtogató füstcsík a város égboltja alatt!

És mennyi kilúgozott szerelem a falak mögött!

De ha a szenvedély zöldre vált át,

mint átkelőhelyek lámpái kis időre,

meglódulnak a visszafogott lombok, az esők,

a magasból csipkefüggönyök havaznak

s a villamos vágányain

végigszáguld valami fényes őrület,

sípol és sír, mint a fejhangon

sikoltó furulya.

Szeretlek? Nem szeretlek? A naptár

lapjait tépkedem, Város, harminc éve.

Csavargok utcáidon,

de nem tudom, hova megyek.

Itt minden közelebb van a kézhez, a testhez,

közelebb a gyönyörhöz s gyilkoláshoz.

A bojlerek sárkánytorkaiból

lángok lövellnek arcomig, mint a mesében

és lent, a kéregalatti szennycsatornáidban

folyvást zuhog az örökéletű mocsok.

A tiéd vagyok, Város? Vagy csak a

foglyod vagyok?

Gyakran elhagylak, megtagadlak és visszasóvárgok oda,

ahol a tüzek úgy feküsznek le

most is a földre,

mint kimerült, igás állatok,

s a kertben sündisznó jár, az ősvilág bizalmasa,

de bársonyos mocorgásában egyszercsak

megcsikordul százezer ablakod, vasad

és szép, idegbeteg nőid is fölsikoltanak árván

s én máris ott vagyok velük újra

a fölfelé suhanó, tükrös felvonókban,

a földalatti vonat hajat úsztató huzatában,

megsokszorozódva tömérdek pillantásodtól és

őrületemtől. Ha nem te fogadsz magadhoz,

talán csak egy erdő gondolkodik velem

s a Holdra könyöklő halál

és a világ nem jön el értem válságos óráiban,

nem üzen, nem vár, nem küld utánam zenét,

amelytől halhatatlanulni tanulok. Fehér

hártyáimon ott remegsz izgatóan,

mint vacogó dobokon a borsószemek. Füst nyel el?

Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása? Ha elárullak is, Város,

veled leszek.

Lábon járó verőfény, 1987

(Gyermekversek)

Önarckép

Sándor vagyok, nincs kalapom,

verset írok irkalapon,

rímet rímhez koccantok,

mást én nem is óhajtok.

Helyszínek

Nem volt soha zsámolyom,

bár születtem Zámolyon.

Lovam se volt, vértem sem,

noha jártam Vértesen.

Rokonaim Vereben

százan voltak kereken.

Bakos bátyám föld alatt,

most is gyöngybúzát arat.

Gyöngyös, Gyöngyös, dombodon

volt két hétig otthonom.

Csongrád, Makó, Tisza-part,

nyár-kezetek kitakart.

Halon éltem hetekig,

himbált a víz Szegedig.

Ágak suhorásszák

Árkokon, bokrokon,

páfrányos dombokon

most borzong át a tavasz.

Busa pünkösdvirág

vetkőzteti magát,

szél, légy hozzá irgalmas.

Galambcsapat csap föl

a csalános földről

s eget hódít magának.

Ludak irigykednek,

szárnyat emelgetnek,

kiáltozva szállnának.

De csak gigágoznak,

tocsban sopánkodnak,

szemük lázas karika.

Teret tüzesít át

ez a piros szemláng

s átcsap reám a szikra.

Hajam töve izzik,

arcom megpiroslik,

s ingem már dombon lobog.

Tulipán-erővel

most, most tölt a föld fel,

soha le nem roskadok.

Soha, soha, soha,

csobogja a Duna,

s veri vissza a Börzsöny.

Ágak suhorásszák,

belém dudorásszák,

hogy így legyen örökkön.

Tavasz a szőlőhegyen

Verik, verik a karót,

visszhangzik a hegy,

csóka csikog, tolla hull,

virágzik a meggy.

Meggyfa szeplős levelén

zománcos bogár,

szalma-karddal böködi

két kölök-huszár.

Zöldhomályú mélyúton

magam ballagok,

fejem fölött gyöngyzúgású

fácánkakasok.

Szalmaszál

Szalmaszál, szalmaszál,

szalmaszál hegyén a nyár,

hét határon túlra száll.

Kövér körték pattognak,

nyári kutakba hullnak,

kútkáván veréb sétál.

Kócos hajam: napernyő,

szemem: felhőkergető,

Két határon túlra száll,

szalmaszál, szalmaszál,

szalmaszál hegyén a nyár.

Medárdi eső

Medárd nekünk megártott,

alaposan bemártott,

három hete csak zuhog,

ázik a bab s a murok,

petrezselyem zöldje is

és a holtak földje is.

Ázik, ázik a búza,

fejét a víz lehúzza,

beillene zsenge nádnak:

bokán fölül vízben állhat.

Medárd, Medárd, habókos,

hol a selyemlepke most?

Hol a futó gyíkocskák,

kik a kertem csíkozták?

És a fácánkakas hol

prüszköl, krákol, gyalogol?

Esik, esik, csak esik

kisestétől reggelig,

mintha csőrepedés volna

fönt az űrben, s reánk folyna;

vagy mintha egy szálló tenger

vándorolna fölöttünk el,

s hullatná a fölösleget,

eláztatva földet, eget.

A nyár hangjai, félálomban

Fölébredek: zümm-zümm-zümm.

Hallgatózom: zümm-zümm-zümm.

Honnan jön e dongó hang?

Megsajdult a hegedűm?

Tapogatom: hol a tok?

Hátha csupán álmodok.

Itt van, itt van, de semmi

nem szüremlik onnan ki.

Talán a nyár hangja ez?

Légy, bögöly, darázs neszez?

Szitakötők s mákfejek

zöngik körül fejemet?

Vagy a sok fű, sok bokor

dünnyögése bujdokol

párnám alatt, zümm-zümm-zümm?

s borzong át a nyirettyűn?

Leng egy madár magasan,

mintha lengne álmomban,

s ereszkedik lefele,

zümm-zümm-zümm a szememre.

Duda

Ez a duda, dádé,

jobb, mint az apádé,

kutya nyüszít benne,

nem csatakos kecske.

Duda, duda, szőrös,

hátam libabőrös,

kedvem lenne táncolni,

a homlokom ráncolni.

Faodú

Du, doho, du,

duhog a faodú,

fönt az ágak közt ki jár?

Macska-e vagy pinty-király?

Du, doho, du.

Ha pinty lenne, pintyegne,

ha macska, dorombolna,

borzas erdőt bűvölne

sárgaságos álomra,

du, doho, du.

Vagy talán a szél, a szél?

Világ csapzott vándora?

vére som-vér, elcsöppent

bámészkodó bokorra,

du, doho, du.

A szél, a szél, a dér-pillás,

a szél, a szél, a fanyűvő,

avar-inge rongyokban,

orra hideg ágyúcső,

du, doho, du.

Álmos, őszi idő

Szent Heverjel napja van,

paplanos idő –

Reggel óta zsémbel és

csapkod az eső.

Csipi-csapa – a párkány:

bádog-zongora,

Hangos az ősz, mint egy bősz

zeneiskola.

Csupa csup-hang, csupa-júj,

csupa-csupa pléh –

Legjobb, ha befordulok

most a fal felé.

Árnyék-nyulak futnak ott

fehér réten át

Ha megállnak, fülüket

hátrasunnyasztják.

Fénypont-szemük álmosít,

hosszú szőrük nő –

Szent Heverjel napja van,

paplanos idő.

Két disznófül

Nem vagyok én makacs skót,

ki eladná a zacskót,

s venne rajta öt szem meggyet,

abból is eladna egyet.

De a pénzt se szórom el,

arra költöm, mire kell.

Ha éhemet elüthetem,

reám száll az enyhületem.

Az ebédem mindennap

két disznófül cakompakk;

ha borostás, azt se bánom,

szárazon leborotválom.

És amikor már sima,

jöhet rá a paprika,

alul-fölül beszórom,

s úgy eszem, hogy ropogjon!

Pap-vihánc

Láttam táncolni papot,

nem is egyet, de hatot.

Szakálluk volt s szoknyájuk,

alig látszott a lábuk.

A kolostor udvarán

járták körbe szaporán.

Fejük fölött kék vércsék

szolgáltatták a zenét

s harang kongta a basszust.

Aznap forrt ki épp a must.

Körtánc, kóló, Bacchus-tánc,

csuda volt a pap-vihánc.

Kereszt himbált nyakukba,

Keletre és Nyugatra.

Ha egy ördög arra jár,

biz’ isten, hogy táncba áll.

Kisvőfény

Elesett a lúd a jégen,

vőfény leszek jövő héten.

Vőfény, vőfény, kisvőfény,

lábon járó verőfény.

Vőfénykendőm gyönggyel varrják,

pántlikával fölcifrázzák.

Verset mondok, nem titok,

rokonokat így hívok

házról házra csújjogva

lagzi lakodalomba.

Ángyot, nénét, szakácsot,

süssenek sok kalácsot,

sógort, komát, nyoszolyót,

hozzanak sok földi jót:

tyúkot, jércét, kakaskát,

de a csülkét is hozzák,

csillag-lépő lábait

ne a kutyáknak dobják!

Mert ha tisztem leteszem:

száz tyúk lábát megeszem.

Vőfény, vőfény, kisvőfény,

lábon járó verőfény.

az leszek én, nem titok,

jó nagyokat rikoltok.

Hó-játék

Borús vagyok, hát játszom:

a hóból ki se látszom,

a hóból, havazásból,

e duhaj hóvilágból.

Körhinta forog velem

zajtalan szél-tengelyen,

fák, terek, villamosok –

hó-láncba kapaszkodok.

Hajamon hó a kucsma,

csurog nyakamba lucska,

hátamon végigpereg,

belül is fehéredek.

Havazok csontomban is,

szakadó gondomban is –

a hóból ki se látszom,

borús vagyok, hát játszom.

Űrszakács

Kormos Laci, ha megnő,

űrszakács lesz mégiscsak.

Van is már egy vágókése,

úgy nevezi: űrbicsak.

Csak még űrkondérja nincs,

miben kását főz majd,

ha egy szegény űrutas

épp űrkását óhajt.

Fejenagy

Kipeg a, kopog a

fapapucs,

ne rohanj, Fejenagy,

orra buksz.

Kék kakukk habogja:

habakukk,

homlokod közepén

lesz egy luk.

Ha nem luk – két dudor,

jókora,

s leszel az orrszarvú

rokona.

Vers egy sárpilisi fiúról

Ez a fiú sárpilisi,

születésre áprilisi,

áprilisi láng kormozta

feketére, maszatosra.

Ha kiül a faluvégre,

belebámul a nagy égbe,

s lapulevélen elszállna

toronymagasban Szekszárdra.

De ahogy a lapu lapul,

az ábránd is le-lekonyul –

Kár is a sok fecsi-locsi:

vigye el egy decsi-kocsi.

Macskapiac

Macskát veszek, macskát adok,

macskapéci lakos vagyok –

Tíz az ára,

húsz az ára,

ne költsetek vasmacskára!

Van szelíd és van vad is,

egerésző bajnok is –

Tíz az ára,

húsz az ára,

ne költsetek vasmacskára!

Egy vak tehén százszor annyi,

holott nem tud dorombolni –

Tíz az ára,

húsz az ára,

ne költsetek vasmacskára!

Gyerünk, amíg olcsón adom,

s ülve el nem macskásodom –

Tíz az ára,

húsz az ára,

ne költsetek vasmacskára!

Csupa zöld az álmom is

Én vagyok Ág Borka,

csemegém az uborka,

nem dió,

nem torta,

se nyalókás cukorka.

Ráadásul nyersen eszem,

ropogtatom,

hersegtetem,

csupa zöld a leheletem.

Csupa zöld az álmom is,

még a lábam ujja is,

macskám farka,

kutyám orra

zöldül, mint az új uborka –

Lomb-hintóba szállok,

jobbra-balra

tekingetek,

s jó napot kívánok.

A naplopó

Lent a parton alant

láttam meg Bertalant,

a nagy fűben hevert,

napraforgót szemelt.

Ropogtatta, köpte

s leste: a héj röpte

milyen pályát ír le

nagy lustán a vízbe.

Deli Pali régtől

nézte a töltésről

ezt a konok, hetyke

naplopást a csendben.

Nézte és elunta,

s magát, mint a mérges

pulyka, jól fölfújta.

Alászállt a gátról

telve haragjától,

s lent a parton alant,

mint Krisztus a vargát,

megrázta Bertalant:

„Kelj föl, pajtás, kelj föl,

vár otthon a tejföl,

vár a lecke, vegytan,

földrajzból a hegy-tan,

hegy-tanból a kőszén

hetvenkilenc őszén,

vár a fürdő, szappan,

elülhetsz a habban,

hacsak réti egér

nem leszel, ki elél

vadmuharmagon is,

hét sovány napon is.”

A nyenyerés

Él egy öreg

nyenyerés,

ki mindig csak

heverész.

Heverész

vagy heverészik?

Így is,

úgy is

nyenyerészik.

Nincsen neki egyebe,

nyenyere

a kenyere.

Ha nyaggatja nyenyeréjét,

magas fűszál

hajlik kétrét.

Magas fűszál,

törökrózsa,

mintha együtt

borzolódna.

Fűben fekszem, heverészek,

libavirágos a rét,

hallgatom a nyenyerét.

Bűvészinas

Hókusz-pókusz,

alma, dió, kókusz,

eldugom, hogy meg ne egye

előlem a mókus.

Egyen inkább pókhúst,

kövér vízi lótuszt,

hasa tőlük kerekedjen,

farka tőlük veresedjen.

Csiribű-csiribá,

ez ide az ágy alá,

amaz meg a polcra –

jó lesz karácsonyra!

Fintorgások a tükör előtt

Nem vagyok én török,

mégis zúzok, török,

néha tányért, néha mákot,

néha pedig térdkalácsot.

Őrült spanyol se vagyok,

még ha Rosszcsont mondja is –

Ha a rántott békacomb jó,

jó a tücsök combja is.

Havat eszem, fabimbót,

áfonyával sült rigót,

sok-sok sárgarépát nyersen,

hogy a füttyöm ércesedjen.

Kecskedudám, ha volna,

rína, nyögne, dummogna,

hónom alatt a hasa

dagadozna, lappogna.

Képem: kerek görögdinnye,

irigyli is Görög Imre,

mert az övé tarisznya,

fél is tőle a macska.

Rikoltások

I.

Nem figyelek semmire,

csak a teli tepsire,

a tepsiben hurka sül,

nem csimbókos kutyafül,

hujjú, jujjú, hujjujú!

II.

Nincs édesebb a nádméznél,

az lenne jó, ha rám néznél!

Rám néznél és elkísérnél,

még a kutyánktól se félnél.

Szakítanék neked almát,

úgyis tudom, hogy akarnád,

pirosat vagy citromsárgát,

míg a kerten rigó száll át.

III.

Elindult a futóbab

Kalocsára táncosnak,

de félúton karót talált,

árnyékában kicsit megállt,

s arra futott föl a jámbor,

ki is maradt minden táncból.

IV.

Nincs már nekem bajom semmi,

meg tudnám a szeget enni,

a rézszeget, a vasszeget,

mint aki csak úgy eszeget.

V.

A miskolci villamos

kölnivíztől illatos,

aki leány fölszáll rája,

húsvét-szagú a szoknyája.

VI.

Kicsi vagyok, dagadok,

befalom az adagot.

Ha körte, ha kolbász,

falatonként belém mász.

VII.

Kicsi Tera, kicsi Tera,

de zurumbol a citera.

Nézek fölé, nézek alá;

mintha száz madár karmolná.

VIII.

Ha nagykutyák megugatnak,

nem futok el napnyugatnak,

se nyugatnak, se keletnek,

engem vadsóskán neveltek.

IX.

Csíp a bolha, csíp a szúnyog,

legalább így nem lanyhulok.

Kezem-lábam vakarom,

pedig nem is akarom.

X.

De fancsali ez a néni,

fél szemmel az eget nézi,

másikkal a lobonc hajam:

kutyául is érzem magam,

ujjú, jujjú, hujju-jú!

XI.

Kökényt ettem, sanyarú

vagyok, mint egy beteg juh,

Összerántotta a szám:

lakat se kell rá eztán!

XII.

Ha én betyár volnék,

most is lovat lopnék.

Kinek is kell piros traktor:

az csak dörög, de nem trappol!

XIII.

Boszorkamák, ördögmák,

bizonyára jó komák,

de kobakjuk kicsike,

mint a tied, öcsike!

XIV.

Nem kell nekem vásárfia:

se fa-csiga, se pléh-csiga,

faragok én olyan lovat,

ha kell, nyargal, ha kell, tolat.

XV.

Aki engem kinevet,

kapja be az egeret!

És igyék rá ricinust,

jobb lesz neki, mint a must!

XVI.

Fölmásztam az almafára,

odalett a nadrág szára.

Hogyha lenne rongy-ünnep,

én lennék ott a herceg.

XVII.

Ez a kislány dunduska,

reng rajta a húsocska.

Sok marcipánt megevett,

hogy ekkora begye lett.

Táncba, táncba, Kövérkém,

te forogj a közepén,

leveles ág suhan veled,

ha a hájad ledengeled!

XVIII.

Adjatok egy szalmaszálat,

hadd fúvom föl ezt a házat,

föl az égre hadd fújjam,

ahol a Hold közel van.

Ha járnátok arrafelé,

betérnétek estefelé,

s pihennétek fél órát,

aztán mennétek tovább.

XIX.

Ha a kutyám ló lenne,

nekem nagyon jó lenne.

Hátán járnék vadkörtézni,

föl a hegybe szarvast nézni.

Nagy agancsút, kényeset,

ahogy mohán lépeget,

s viszi agancsán az erdőt,

zöld árnyakkal égre lengőt.

XX.

Bugacon, Bugacon

varjú áll egy kupacon,

győztesen egy kukacon.

Úgy áll, mintha sas volna,

s fiú-orrot hordana.

Mégpedig a tiedet,

a hegyeset, hideget.

Ha egy csöpp zúz most ráhullna,

azon nyomban odafagyna,

ujjú, jujjú, hujju-jú!

XXI.

Rebarbaralekváromra

macskám rákapott éhomra.

Nyalogatja, nyelegeti,

a szemeit meregeti.

Torkosabb, mint Molnár Réka,

Dús Molnárék ivadéka,

ki csak görbe ujjheggyel

kap be hetente eggyel.

XXII.

Nem leszek én csillagász,

Hold- és üstökös-vadász.

Szabad szemmel is látom én,

mi száguld át az ég ívén.

Látom, hogy a kicsi csillag

a nagy után hogyan ballag,

éber szemmel, mint a nyulak,

ha egy kutya távol ugat.

XXIII.

Hej, sötét bors, köménymag –

de jó sűrű kölyök vagy!

Ha kicsikét hosszabb lennél,

kis Toldinak beillenél.

Elkerülne minden bika,

ne történjék semmi hiba,

porba, sárba egyik sem

térdelne le szívesen.

Homlokod ha összerántod,

belereszket sok barátod.

Szemöldököd évek óta

komorlik, mint két pióca.

Még a kutyák is sadalva

kerülnek ki jobbra-balra,

nem látszanak nagy kannak,

ijedtükben vakkannak.

XXIV.

Nem értünk el Zürichig,

hol a sóskát sűrítik,

sűrítik és cukrozzák,

a gyerekbe begyömik.

Szerencsére megfordultunk,

s bécsi gombócból belaktunk!

XXV.

Muzsikásom, muzsikásom,

a rosszkedvem én elásom.

ültetek rá tulipánfát

ha virágzik, sokan lássák!

Csúfolók

Kövér-csúfoló

Fujtass, fujtass, forgolódj,

szuszogj, pukkanj, morgolódj,

pókhasú dömhec,

engem föl nem lökhetsz.

Sovány-csúfoló

Izger-nyizger tüske-láb,

akácfa volt az apád,

gombostű a bátyád,

hártyavékony füleden egy

hangyaszem is átlát.

A világ emlékművei, 1989

Mátrai erdő

Erdő,

megfejthetetlen, zöld álom,

nyár bujdosik a bokraidban

s árnyékos rigó.

Földből kifordult betyárcsonton

szöcskék napoznak időtlenül.

Megfejthetetlen történeted

vagyok én is már hetek óta,

járok föl-alá benned árnyékosan,

levelek, ágak recsegő visszhangja kísér,

töredékes a kezem, a riadozásom, a hangom,

valakinek majd újra kell

álmodnia az életemet.

Kopog a múlt a hátam mögött,

akár a félérett makk szeptemberben.

Erdő, erdő, nekem te Dante erdeje vagy,

Isten zöld fogolytábora –

Bármerre fordulok is: a halál elnagyolt

mondatait hallom egy szakadékból

s eltévedt arcaimat látom tuskósodni

a gyökerestől kifordult fákban.

Önarckép, egyetlen tollvonással

Magam sem értem: sokszor ott álltam én,

ahová már csak egy madár

mert volna leszállni gyanútlanul.

A járdára ejtett szőlőszemben

Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,

de mindenfelé csak öregek ténferegtek,

lassan mozogtak a verőfényben,

mint kukoricát morzsoló öklök.

Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon.

Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem

csak a te újra és újra kitavaszodó

tested emlékeztet.

A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem:

hátha meglátom benne édes mozgalmasságod

utcai jelenetét,

az égbolttal összejátszó mosolyodat,

körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel.

Jó volt nekem

Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely,

horpadt ágyak fölött

a kalapos lámpafény,

jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom.

A Hold, mint késleltetett halálfélelem,

gyakran megérkezett

s megnőtt tőle a fal, a sétáló óra árnya, az ablakkeret,

de jó volt nekem még félnem is babonásan.

Párizsban hó esett, Zámolyon jég, Grúzia

hegyoldalain sasok vére ömlött a völgybe,

idegen voltam én minden leveretésben, minden gyászban,

de jó volt nekem a földön még idegennek is lennem.

És jó volt itt, jó szemek fényében járnom,

mint ama soványan sugárzó

Názáretinek bevonulni a Városba

virágvasárnapi, kócos szamáron.

Dobok dübögtek neki s kolomp rázkódott közben,

mint epilepsziás katona –

engem szerelmeseim halandó teste rázott meg így,

ha újra meg újra fölébresztett rájuk az éjszaka.

Sütött ágyékuk, égetett,

akár a jeruzsálemi homok,

rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha,

most is inkább csak hosszú hajú, meleg esőkre gondolok,

amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot

búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat.

Nyomukban kisüt a Nap, mint az örök élet

s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek.

Jó volt nekem a jó és jó a rossz is:

fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.

Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak,

csakhogy összébb szoruljanak szívem körül a fák

s az idő, melyben ott volt mindig egy másik,

egy ismeretlen idő osztódó sejtje,

rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére

s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem.

Húsvét másnapján

Húsvét másnapján is kiált a kakas,

pedig te azt hitted már:

túlvagyunk minden áruláson,

túl péteri s júdási éveinken.

Állunk csak itt az áprilisi kertben

a mennybe menendő barackfák között

és összeszűkült szemekkel nézzük

a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,

hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó

évszázadunkban éltünk

ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván,

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,

be a vérbe, a simogatás, az ölés

csuszamlós gyönyörébe –

És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!

Mintha az ezüsttel bebolyhozott

olajfák, leánderek

másnak illatoztak volna a hegyen

és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren,

az álmukból fölvert madarak közt

s nem mi hazudtuk volna

a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk,

senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

Esztergomi töredék

Alvó kutyák feje a nehéz porban

s itt-ott szétszórva kövek,

kidöntött fák és bazilika-árnyak:

Esztergom augusztus-éji töredékei.

Hazaérni én már csak itt érek haza.

Egy harang ballag velem a dombok

közé némán, mintha Isten bolondja volna.

Ling-leng a diófák közt, én meg mosolygok.

Minden porszem a házam népe itt

s minden fűszál. A kígyó is csak annyira

fél tőlem, amennyire a teremtmények félnek

egymástól kezdet óta.

Egyszál gyufa és egyszál csillag

kivételes tüzében látom a kezem:

itthon van,

ajtót nyit nekem

s oszlatja el az örök sötétséget.

Tenger

Tenger: hatalmas közhelyem,

háborogsz, érvelsz, legyőzöl minden pillanatban!

viszel az égbe is, magadhoz ölelve,

mint földi foglyot –

de a partodon talált árva kesztyűvel

a szemhéjamon át is megigézel.

Eleven emlékem marad

Itt vagyok veled

s most veled lenni jó.

A kövön lepke s két szárnyán égő pávaszem:

talán a nyár cégtáblája,

talán a szemedé.

A tested csöndesen zsong mellettem,

mintha rádió szólna.

Fű-antennák fogják föl lélegzésedet.

És fű-ménes robog feléd

és százholdas búzatábla zöld árvize a dombról,

de elsodratásunk ábrándja

most is, mint mindig, gyönyörködtet.

Látlak majd itt-ott vidéki városokban,

írói esteken, vagy fölkontyolt hársfák alatt.

A színházból sírás hallatszik ki és hosszú átok,

de te ott is megszöksz majd

minden történet elől

s ismeretlen férfiak oldalán

esztelen, vad, májusi hangokat követsz.

Előre érzem: jó lesz majd fölsajognom,

hogy már csak voltál

s nem mellém heversz többé tópartra, hegyi fűbe

s a megőszült katicabogarakat

nem én söpröm le testedről álmaidban.

Jó lesz elnéznem hosszan

páros szép melled kihívó rangadóját:

eleven emlékem marad,

modellem minden elmúláshoz.

1968

Napló, 1982 kora őszén

Már megint ez a jégverés derekamban!

Már megint ezek a ferde esők a szemem előtt

s ezek a komor kémkedések a földön:

ki sír egy fűszál mögött

s merre kószál a hadsereg?

Már megint ezek a tövig kinyitott gázcsapok:

egész nap égő Irán és Libanon,

odakozmáló, szörnyű halottak!

S a tenger fölpúposodó hanglemezén

recsegő tánczenék!

Mintha mind a négy égtáj felől

kifakult, óriás ponyvákat hajtogatnának össze:

vége a nyárnak –

A világjáró utakat is szőnyegként föltekerik.

Fáradtan ül le mellém a por,

az utaznivágyó, sárga somlevél

és kiüresedett, múmiaarccal néz maga elé,

a délutánba.

Az utas

Megint egy város: tornyok és hidak!

A kirakatban melltűk, műszemek

s föltámadásra váró, hollandiai gyertyák.

Az utas gyomra gyöngén megremeg:

mi vár itt rá? Van Gogh-i március?

Kilenc évszázad perverz suttogása?

vagy tán egy elsodródott nőé, ki új szökevény itt

s a haza helyett gyönyör a hazája?

Meghallod-e még?

Fakó nép, mennek a napok, az évek,

meghallod-e még néha

cipőd ideges kopogását a kövezeten

s elcsukló himnuszaidat?

Kivirágzik az idén is minden akác,

minden gesztenye, minden somfa.

Az országalapító kéz

naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben

s végigsimítja valamennyit.

Ráismersz-e erre a fáradhatatlan,

akaratos kézre a lombok között?

Ráismersz-e suhanására magadban?

Vagy neked is már csak a balsors magyar?

Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap:

sok már a sorvadt kísértet soraidban,

a megkérgesedett szemű távolodó;

sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is

úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit

hallgatna épp egy utcasarkon.

Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben

beszéljek rólad, kihaló madárfajok

és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,

mint a költészetem: a fájdalmakból is

világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.

Fakó nép, mennek a napok, az évek –

meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban

s agyonénekelt himnuszaidat?

Szendergés vonaton

Himbál a vonat, lecsukom szemem,

benne marad egy tántorgó fasor,

egy tó, egy tócsa, egy kopasz dűlőút

s az árokpart ragyás védőszentje.

És lebeg valami levélféle is zölden

ég és föld között,

de soha többé nem ér már földet.

Kialszik lassan minden ingerültség

a tájból s belőlem is. Az erőszak

idült emléke, mint veszett kutyák

szája széléről a hab, fehéren foszladozik.

Katt, katt – fut végtelenbe velem a kerék

és elhagyom, amit a háborúskodó

test naponta rám hoz: a zsaroló jelen időt.

Félálom ez? Halál előtti vagy halál utáni

játék-próba? Kezek lebegnek a nyár fölött

s lengeteg harangkötelek.

Nem ér halántékomhoz semmi, ami

hozzáért eddig. Messze sír, aki sírt

s messze vetkőzik,

aki meleg esőkben vetkőzött nekem.

Tücsök-motozást hallok megfonnyadt,

távoli fűből s egy gólyacsőr aszályos

reccsenését. Elég lenne ez utolsó zajnak is nekem,

száznapos álomhoz elég. Katt, katt – fut a

végtelenbe velem a vonat

s egyre suhantatóbb síkságok jönnek,

egyre hosszabbra nyúló árokpartok.

Búcsú Finnországtól

Kékszürke felhők Finnország fölött –

Húzódom ki alóluk, búcsúzkodom.

Verssorok csapódnak mögém, összekeveredve

sirályokkal és záporcsöppekkel.

Micsoda díszkíséret ez szeptemberben!

Könnyű elgondolnom: utolérhetett volna itt halálom is.

A Sziklatemplom falának dőlve

egy kattogó órát hallottam tiktakolni

s Orfeusz halántékán a leszoríthatatlan verőeret.

Tudtam: már többé nekem se szabad hátranéznem:

hadd járjon az a tömérdek nő szőkén, zavartalanul

s ágyékig napsütésben

a Mannerheim sugárúton;

hadd illatozzék kezük a korai, zöld almáktól,

amíg a kéz még illatozni tud.

Én elmegyek úgyis, szinte lábujjhegyen,

tarkómon az északi fény,

mint elhalasztott ítélet csöndje, hűvösen megül.

Így veszítem el sorra városaimat, országaimat,

csónakok régi útját a vizek temploma felé,

így a vizeket is. Ám a tenger,

mint a téli háború megőszült veteránja,

elkezd mögöttem énekelni,

rekedten, szilajul – nekem és az óriás Napnak.

Látom előre az Időt

Hány hete már, hogy itt élek

ezek között a jóslatos falak között!

Pattogzik s potyog elém a mész a

földre, mintha dajdajozó, részeg darazsak

rugdosnák le unalmukban a vakolatot.

Pedig csak az Idő van újra dögrováson:

rozzant alkoholistaként ő hánykolódik, forog

saját mocskában hadonászva.

Csukott szemhéján elkorcsosodott pókok ülnek.

Szavakat sugdosok neki: „állj talpra, Idő,

szemem és mellkasom köddel van tele

s egy erdő néz be hosszan az ablakon.”

De rám se vakkant. Talán az elgázolt

kutyák holttestét kéne hanyagul odadobnom

a lába elé? Terroristák véres kesztyűjét,

vagy a kihabosodó szájú, riadt kisfiút,

kit torkon talált a rádiumsugár?

A csontos ég alatt végeláthatatlanul

vonulnak rózsák és sebek. Utoléri őket

megint az ősz. Felhők felhőkkel tülekednek

és esők táncolnak majd körül

égremutató, néma ujjakat. Látom előre

az Időt: ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz. Padlót

s krétafehér falakat összenyálaz. Semmi álremény tehát.

A tehetetlenség titkos története folytatódik.

A világ emlékművei

Jön-megy a csavargó idő,

járom én is a havas várost.

Az utcák, mint egy kiszedett vers

széthullott ólomsorai,

vigasztalanul néznek engem.

A világ emlékművei ilyenkor sötétednek el

bennem percről percre

és kőzászlók és bronzoroszlánok

és háborús holtakért leszálló márványangyalok fölött

rekedt fuvolák hangját hallom.

Ilyenkor érzem: kiszemelnétek

engem is áldozatnak,

eleven, mozgó járda-lénynek,

aki tüntető, bíbor levelekkel

vonul föl újra helyettetek cirkuszi őszben

és szétkenődik vére

az Országház kupoláján.

De én már régóta megfoghatatlan,

mozgó tűz vagyok, barátaim,

mozgó akarat, függetlenedő remény

s jóváhagyásom nélkül

engem nem lehet többé föláldozni.

Számban őszi forradalmak, őszi kiáltozások

és őszirózsák kesernyés íze együtt

s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák.

Így lásson, aki látni akar

Hagyom megráncosodni

szépen ezt az arcot,

ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét

s nem taposták le durva póklábak közönyösen.

Hadd lásson, aki látni akar

a gesztenyelombok emlékezetéből

kikopni csöndben

s ebből a városból is,

amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.

Szemem a szobrok arcáról

ma is a tornyokéra vándorol,

aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát

az elüszkösödött királyi várban

és vérben vonagló tömeget az Országház körül.

Hadd lásson így, aki látni akar

tonnás halántékcsonttal

ballagni a mindennapi sötétség felé,

mielőtt még a lámpák, mint emlék-mécsek, kigyúlnának.

Lehettem volna léha szökevény itt,

szemfüles világ-tanú,

de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők

barátja lettem inkább,

aki hátracsavart fejjel is

a maga megtéríthetetlen álmát

álmodja végig:

a félresiklatott remény évszázadában

az erőtlen szabadokét.

Még jönnek évek, talán még jönnek,

de aki látni akar engem,

így lásson majd gyöngén is erősnek,

az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.

Megőrzött arcomon a ráncok,

mint költők összegyűjtött versei,

távozásommal hódítsanak!

Megáll még tán egyszer a gőgös város is,

bevallhatatlan gyászát elrejteni.

Csak napok vannak

Vissza, vissza, de hova vissza?

Nincs többé nyár az évszakok közt,

se tél, se lomb-világ, se szép, macskaszemű ősz,

csak napok vannak: delek és esték,

egybemosódó, züllött reggelek,

amikor a fejem s a távoli tengerek is darabokban.

Vissza, vissza, de hova vissza?

Otthon a kertben Hold röntgenezi éjszakánkint

a nyúlánk mákot és remegő, zöld

televíziós-fényben várakoznak az almafák is.

Minden átfésült hely már idegen hely ott,

minden fémhátú bogár szentjánosbogárnak látszik.

Vissza, vissza, de hova vissza?

Szavakhoz? Csöndhöz? Nyelv-magányhoz? Már csak egészen kevés

szó maradt, amely ragaszkodik még saját hitéhez,

egészen kevés remény a megroskadt Isten

árnyához közel, hogy ajtóról ajtóra és országról

országra járjon, mint süvöltő, félnótás szentek.

Vissza, vissza, de hova vissza?

Az elrabolt s a megbecstelenített idő

a város falai közé már nem szül új időt nekem

és nem szül új múltat a völgyben kitakaródzó szerelem sem.

Haragos diólevél teng-leng fölötte, csapdos égre,

pedig a felhők is üresek már, mint kifosztott, régi királysírok.

Úgy néztek rám

Úgy néztek rám mindannyian,

mint eltökélt merénylőre,

aki kővel dobálja meg a hattyúkat

a városligeti tóban

s elevenen temeti el a fülemülét.

Ha volna Istenetek,

elalvás előtt

neki panaszolnátok be pironkodva,

de így, behúzott nyakkal,

a gallér kemény abroncsából

csak bámuljátok zárkózott sétáimat az ég alatt.

Özönlenek a napsütésből elő az autók,

özönlenek fegyverek, sikoltások,

kiszakad a csalán a földből;

a hátam mögött huzatos szájjal

arról suttogtok mégis: nem az én bűnöm-e ez a világ?

a névtelen sok bajt nem én hozom-e rátok?

s a halál lángragyúlt gondolatával

nem én járok-e titkos találkára?

Nagy, lomha függönyök húzódnak szét

s csapódnak össze zajtalan,

szemek tolongnak a felhők alatt is ismeretlenül:

szeretnék tudni: ki vagyok?

Senki, senki – nyugtatnám őket is –, csak egy

tüntető tömeg emléke, amely megállíthatatlanul

vonul utcáról utcára, mint néma körmenet.

Kopog mögötte a beton,

kopog az idő.

Az elmulasztott utak

Sütő Andrásnak

Istenem, az a sok elmulasztott út

Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám

rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény

járna előttem várostól városig

s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.

Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok

erdőben kallódó cipői jönnének velem

tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja,

jól belehúzva egy csillag homlokába,

sötétbe borítana előttem országokat.

Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos

gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?

Fogam közt szikrázó aranypénzzel

az elrabolt temetőket kutatnám föl

s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva

a fejszével levágott fejekről; ha már az élők

szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták

csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó

és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a

kanyart jelző, élénk rekettyefény a Király-hágói

meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út

számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt

ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő,

mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?

Hátranézek és nem látom magam

fiatalon, sem az esőkben, sem a hóval

megtömött egek alatt. Ősz van, régi

háborús ősz és Fehérvár minden harangját

egyszerre hallom zúgni egy fenyegetett délelőttön.

De csak mellkasom visszhangzik most is tőlük.

A folyóból, melyen átgázoltam, vércsék ittak.

Zölden rohant a víz árnyékom fölött.

De hova tűnt az az igyekvő, nyurga árnyék?

S hová a túlsó part sásos széle?

A vércsék égre szögezve visongnak erőtlenül,

mint földrengéses lopásban lefülelt latrok.

Bátorka arcom sehol. Kezem melege sehol.

Zsoltárt éneklő szám is hamu alatt.

Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék,

vagy időszerűtlen álom, melyben évszázadokat

ugrál az idő kőről kőre

és jegenyék csúcsáról át a Holdra.

Bevetett ágyakat döncölök szét, párnákat

lökök félre, mint házkutatásos mámorban

titkosrendőr, de a gyűrt lepedőkön is csak a

nők kitakart arca tüzel – sehol az enyém!

Hamis tanúja voltam tán magam is ifjúságomnak

s tüzes kutyákat láttam futni a mezőn

ott is, ahol rőt kórót hömbölygetett valami vihar?

Vagy rég ízleltem csobogó, üde vért, amelytől utoljára még

megújulnék s a szememben lerakódott

só is kimosódna és láthatnám magam újra minden ég alatt,

minden ház kapujában,

hátam mögött csapkodó, nagy esőkkel?

Te, napra éhes

A Pergőtűz forgatása közben

Mit tudtál volna mondani

a haldoklóknak?

Mit tudtál volna mondani nekik ott,

a rögtönzött, harctéri szalmaágyon?

A sarokban géz,

vatta,

jód,

véres kitüntetések

s kint, az elgazosodott kertben kutyatej,

homokvirág

és doni tulipánok

s a futóárkos, tavaszi földek fölött is

úgy röpködnek mélyrepülésben a puskagolyók,

mint bogarakra vadászó fecskék.

Mit tudtál volna

mondani nekik ott, a hullámzó

front-recsegésben,

akna-bűzben?

Hogy hősök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk

és pünkösdirózsa-nagy sebetektől

gyógyul a haza?

Hogy az otthoni kutak vizéből

majd a ti mélyben vándorló arcotok

néz föl a vizet húzó nőkre

és sajogni fog a nyár utánatok?

Sajogni? égni?

s nagy vella szalmák

felhősítik értetek el az eget?

Vagy hogy a hosszú nyárfasorban

szakadék nyílik ott, ahol nevettetek?

Mit tudtál volna mondani nekik épp te,

aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve

az élet irgalmáért

könyörögsz folyton?

Harsog most is a retek a fogad alatt,

s már mennél, suhannál szökevényként,

virágöl vonz magához délutánra.

Mit tudtál volna mondani nekik,

te, Napra éhes, te örökéletre éhes?

Lódobogást hallok a nyárban

Elindulok s még nem tudom, hova.

Talán ez a türelmetlen hársfa

majd segít eldöntenem: belehajol

máris a szélbe

s röpül előttem föl a dombra,

az elvágtató darazsak után,

kik az édesség és a vadság

aranyszegélyű zászlajával

be-becsapnak a völgybe,

szablyás századok

végvári vitézeit megidézve.

Láttukra föllobban bennem

az örökké kijátszott vér,

a várromok alján megrekedt idő:

mintha bujdosó dac

és rajtaütések mámora nevelt volna engem már

a születésem előtt is!

Kiáltozást és lódobogást hallok a nyárban

Esztergom felől: Mária, Mária, Nagyasszony, segíts!

Látom: gazt súrolnak a kengyelek,

sziszegő csalánt

és szemek röpülnek el véresen fejem fölött:

szüzekre kilőtt ágyúgolyók.

Mint ló nyakára, hajolok rá én is a szélre

s vitetem magam a vér útján vakon.

Lepkék iszkolnak el előlem

ijedten nyugat felé,

szívdobogásommal és szégyenemmel.

Róma fiatal apácái

Róma fiatal apácáit látom

távolodni a Tiberis felé.

Kék vászon szoknyaruhájuk,

mint ökölcsapás megkékült nyoma asszonyi szem alatt.

A szökőkút nedves pereméről

lepkék szegődnek a nyomukba lustán

s az Angyalvár tövéből sóhajtó századok.

Uram, Uram, sóhajtok magamban én is

a megrepedezett betont nézve:

micsoda édenkerti térdek

és irgalommal megáldott mellek

múlnak el a világból céltalanul!

Szent és gonosz idő

Micsoda nyár ez újra! Negyvennapos

szárazság taplója rajtunk. Morzsalékos

a hant, a dombhát s tölcséres forgószelek

indulnak el a rozstáblák közepéből.

A mezőn szétszórtan tücskök és laposra

száradt rózsabogarak hevernek hanyatt,

égre meredő lábbal, mint szomjúságtól

elhullott etiópiai tehéncsordák.

Por, por és hamu röpdös már hetek óta

a temetőkből is. Por, por és hamu

a szobrok szájából. A napon kinn felejtett kéz

etruszk síralak cserepesre égetett

keze is lehetne. Arany és kifehéredett csont

nézheti ilyen áthevülten egymást közelről,

mint izzó szerelmesek. Ettől szikrázik így a

porcelán ég s az alvajáró tüzek is ettől

indulnak feléd, hogy bőrödet megérintsék –

Szent és gonosz idő! Bármerre fordulok,

szememet sárga tűk szurkálják a magasból. Esőért

kéne tán könyörögnöm: jöjjön vágtatva ránk,

földig lógó vízözön-sörénnyel, mint pusztai ménes.

De letapasztom inkább a nyelvem a szám padlójához

s hagyom veszni a világot némán a szárasztó hőben

s magamat is a te augusztusi forróságodban perzselődve.

Kiböjtölöm megtisztulásodat

Szomorú bűnödet csak én ismerem igazán

s én bocsáthatom meg, ki a halállal is

háltam már együtt.

Július van: szól a tüzes dob kertünk mögött

s mindenki téged akar látni: hogyan vergődsz a porban.

Még a vadrózsa bokraiból is kárörvendő

szemek figyelnek. Teli a Sashegy oldala velük.

Nézik sejtelmes jobb kezedet:

ott van-e a mocsár békanyálas kesztyűje rajta?

a lemoshatatlan bélyeg ott van-e kézfejeden?

Én béna vagyok. Fejemnél zöld kökényóra

tiktakol időtlenül. De te mutasd csak magad,

mutasd szégyened tengerszemét,

a beléje fojtott eszelős angyallal, aki

túszul ejtett s vitt volna magával kárhozatba.

Magas hegytető izzik a délelőttben: mészfehér

Isten arca. Nem akarok mást nézni,

amíg te talpra nem állsz,

csak ezt a fény-fennsíkot. Vakítson hét hétig a kő,

vakítson hetvenhétig: kiböjtölöm lassú megtisztulásodat

az időben, szerelemmel, vagy szerelemtelenül, én, aki

sokat szenvedtem mások bűnétől folyton és sokat

a magamétól. Kezemen

füvek, levelek zöld vére szárad, mintha Krisztusé,

és tompa szívütéseimet egy erdő hallgatja hátad mögött.

Augusztusi este

Nézd, csillagokat söpör egy kéz le

az augusztusi égről,

mintha a vacsora-morzsát

anyám söpörné le az asztalról odahaza.

Meg-megsuttyanó köténye petrezselyemszagú

és zöldhagymaszagú –

Rég elmúlt kertjének illata

altat el ma is temelletted.

Reggeli szekérúton apámmal

Megyünk apámmal szekéren,

megyünk két kis ökörrel,

harmat gurul utánunk

s csöppecske méz a Napból.

Balról illatos mákföld,

jobbról a temetőkert

s romtemplom vörös fala:

megkövült királypalást.

Szúnyog sír arcunk mellett?

Vagy tán egy régi halott

nyüszög a pangó földből?

a csősz, a vén Böde,

kit megütött a villám?

Kalapját sasok hordják,

zsebóráját az Isten.

Látni néha: az égből

ezüst lánc lóg a földre,

ott leng az Irtás fölött,

a nagy itató kútnál,

az ostorfának koccan,

a káva oldalának.

Kinek szemébe villan,

megáll egy pillanatra

s kapáját félrelökve

holt őseire gondol,

a hűvös rozmaringot

szétmorzsoló kezekre…

Megyünk apámmal szekéren,

megyünk két kis ökörrel,

harmat gurul utánunk

s csöppecske méz a Napból.

Balról illatos mákföld,

jobbról a temetőkert –

rozmaring hajladozgat

felénk az árkon túlról.

Otthoni udvar, ősz előtt

Szeptember. Hosszú napfény az udvaron

s kifakult mályvák a konyhafal előtt.

Lesántult kőrisbogár

biceg el köztük az éjszakák felé.

Esők, villámok

és leszerszámozott lovak árnya

indul utána lassan

tartós száműzetésbe.

Tudom, indulnál vele te is

az ősz elől,

a tél elől

magadba,

befelé: homályos, zöld utakra,

ahol nem kísér soha

zúzmarás harangszó s óraütés.

Pedig neked

meg kell tanulnod végre itt maradni

a romlás színhelyein: leprás falak

s letört kilincsek földjén,

a rosszul alvó kutak kávája mellett,

mert az itthoni udvaron is

már csak te vagy az egyetlen,

magasba fölcsapódó arcél,

a pusztuló falu-Ninivékre

emlékező Jónás.

Az ásító istálló-száj körül

kövér legyek donognak most is,

mint a bolondnak született lány

maszatos szája körül.

Lekvár és méz csatakja

köpülődik lágy szárnyuk tövén

s daliás trágyadomboké.

Ha kóválygott is valaha tőlük

fiatal gyomrod,

fekete bandájuk ma

a jászol alá temetett

halott lovaknak muzsikál.

Az elnéptelenedett ólak előtt

biceg a lesántult kőrisbogár.

Mögötte az udvar megöregedett porában

apró, kis forgószelek mocorognak.

Sérült vers

Kiss Ferencnek, aki agyvérzése után beszélni tanul

Beszéljünk, Ferenc… Alma… Havazás…

Szentendrén, kint, szarvas kerülgeti hóban a házad.

Régen látott már a Bazalthegy alatt minket.

Épphogy csak fényesedni kezdett akkor a szőlő szeme.

Mondd azt, hogy: szőlő… mézes… franc eszi…

Mondd azt, hogy: féreg… seregély… pimasz.

Kosztolányi darazsa itt ődöng fejünk körül.

Nem kell féltened attól, hogy fölnyársalják a tüskék.

Mi már haltunk meg együtt! Az égből

homok hullt ránk s vad kiáltozás-foszlányok

a Kárpátok felől. De mondd azt, hogy azóta

Isten üzent s a föld apályideje lassan múlik.

Mondd azt, hogy: csak azért is! Muskátliszag és hajítófa!

Mögötted sötét árnyék. Mondd azt, hogy: sötét árnyék.

Költők, társaim

Hiába jajgattok, hogy veszve minden:

országok, könyvek és hogy a megkéselt ég is

kiterítve fekszik már előttetek.

Siránkozástok annyit sem ér,

mintha egy hópehelyen ágyaznátok meg éjszakára.

Költők, társaim, kocsisbort nyakaló jeremiások,

átázott cipőmben itt téblábolok közöttetek a

Népliget lucskos fái alatt s az utolsó hangya

elvonulásában gyönyörködöm, amely a sírásók

lapátját készül elnehezíteni súlyos őszben.

Nézzétek, micsoda dac még a búcsúzásban is!

Micsoda sarkantyúzó, halál előtti fegyelem!

Minden falevél egy-egy ország, amelyen az a hangya

sötéten átgyalogol. Csikoroghatnak versek

s vascsizmák homlokomnál – én már csak álmodni tudok velük.

Mint tékozló fiúval kék lángú lepkék

Végre egyedül. Délelőtt kilenc.

Végre a világban, magam is világ.

Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,

mely eltakarná a háztetőket.

És sírni se sír most senki

a hideg lépcsőházban.

Hűségem és hűtlenségem áldozatai

talán egymást keresik épp a városban,

hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem.

Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a

falban, de én most nem vagyok ott,

ahol szavakkal ölni szoktak.

Soványka fénycsík imbolyog asztalomon,

csuszkorál jobbra-balra csalfán,

ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél.

Percek futnak el, mire megértem:

a mindenség játszik velem,

mint tékozló fiúval kék lángú lepkék.

Hazaértem volna hát én is?

kusza, tékozló fiú, haza, magamba?

Vörösbe játszó óceánpart homokján

valaki ott sétál még, aki

három napon át nevetett. A fákról

szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé

nem akartam más lenni, csak fény, fény,

ki eltársalog Istennel, el a nyárral!

Ma már vizek s városok látképe dereng csupán,

az is villámcsapásos anarchiában.

És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik,

nő mögötte a csönd, ahogy tiktakol órám.

Rőt háztetők hullámlanak elém a

délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.

De bent, magamban, szabad vagyok, mint

senki más. Az vagyok, ami a végtelenség

szeretne lenni: magára ébredt arc

és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.

Májusi sütkérezés

Bólong, mozdul a fű,

aprócska, földi szél mozog tövénél

és aprócska versek bennem is.

Sok volt az emberugatás télen, sok a szégyen

s a ki-nem-mondható szavaktól súlyos a csömör.

De vége, vége! most kapok májustól

ajándékba egy hársfasort

s országnyi csöndet.

Minden iramló bogarat s iramló zenét

hozzám küldhettek vendégségbe.

Finnország páfrányai közt

Itt most ráérek,

nem hajt az idő;

nem sziszeg rám a sors az alvilági fűből.

Két óriás kő néz: két vörös ökör,

hevernek kint a parton, mintha épp kérődznének.

Dél sincs még,

de már két zápor beköszönt hozzám

s öt kósza sirály.

Jöttek, mint szabadságos matrózok Helsinki felől.

Mögöttük az ég összeturkálva fehérrel.

Bent a városban, messze,

aranyórák lüktetnek idegesen

s forog ötvenmillió félőrült kerék az utcán,

forog a földben, a föld fölött,

a szerkezetek gyomrában s tündöklő

nikkel-agyak akadémiáját

rázza a száraz sírás:

hova rohannak azok a kerekek s miért?

Kék zománc-ketrecekben hova a szenvedélyek?

És megállhat-e az Ember újra, ha akar

régi sebeknél,

kivesző, boldog riadalmaknál,

miként áfonyabokor mellett

őzek, lepkék, szarvasok

s kiveszésre ítélt költők is megállhatnak?

Vagy sodródik tovább

a halálsugarak felé idillien,

mérgezett tűk és tűzvész-csóvájú

rakéták nyomán,

birodalmi fülzúgás kísérő zenéjével?

Semmi, semmi. Engedem:

hadd fussanak tovább a kétségek, a vágyak,

hadd fussanak a kábult kerekek.

Finnország páfrányai közt fekve hallgatom:

beszél magában az erdő, vénséges vénen beszél.

Éjszakai utazás Némethonban

Sötétség, szél. Az Elbán lefelé

valami ormótlan teher úszik lassan.

Talán egy roppant zsák.

Talán hajó.

Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.

Kint hideg az éj,

hideg a víz,

mint parancsuralmi rendszerek.

A rohanó vonat minden vasa is hideg.

Behúzódva a fülkezugba,

Németország sebei mellett utazom

szemlesütve.

Láttok-e engem most, holtak szemei,

elsuhanni a folyóparton?

Csontpolgárok, füstlelkek, láttok engem?

Üvöltenem kéne, mint aki negyven év után

most ébred föl a romok közül,

égből zuhanó, tüzes gerendák sikolyára

s vernem a vonat ablakát ököllel,

hogy múlhat a múlt, de itt van

minden aljasság emléke

a bőröm alatt,

amit a háború reánk hagyott,

itt, itt mint kígyó a cukros tálban.

Véres szoknyácskák: front pipacsok

és fejbe lőtt templomtornyok

néznek hanyatt a földről engem.

És mégse mozdul meg tőlük

ölembe ejtett kezem,

nem nyílik meg a torkom,

mintha valaki bársonnyal

vagy rózsával

tömte volna teli a szám.

A tájon körös-körül

tagolatlan púpokban áll a sötét.

Belemosódnak fák, oszlopok, szörnyű nézésű

sasok az űrből

s tompa, utazó árnyam is egybemosódik vele.

A folyón lefelé

úszik tovább az ormótlan lidérc.

Talán egy puffadt zsák.

Talán hajó.

Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.

Álom-jelenet

Itt járt megint caplató csizmáiban

az az elhagyott-szemű kisfiú.

Köszönés nélkül nyitott be hozzám.

Zsebéből nagyfejű szögek

potyogtak ki padlómra hangosan.

„Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral

az ablakon beáradó napsütésben – elkábított,

kék madarak vagy halott gyerekek,

kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?”

Oldalról lestem: figyel-e rám és

játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott?

s fölszáll-e tekintete,

mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék?

Bátorításul dobolni kezdtem

a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam.

A feszes ablaküveg recegve visszahangozta

a deszkát, de a véremből való fiú

csak állt s nézett rám idegenül,

mintha először látna. „Azt se tudod már,

ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára

légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt,

fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből

láng csap elő, akkorka csak,

mint lábujjra álló őszi kikerics

és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól

s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni,

valahol itt a tuskószék alatt,

mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is

látni meg lassú havazást is.

De a kilincs csak fénylett tompán,

mint hideg ereklye. Megmarkoltam és

vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből!

Valaki erre fölsikoltott a falban:

„Átkozott, ez még álmában is ölni tudna

a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!”

Megzavarodott szemmel a fiút kerestem

a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú

nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak.

A nyitva maradt ajtó egyenesen

az égre és egy szakadékra nyílott.

A som, a lonc, a sejtelmes kökény

Kitartó, hosszú ősz már hetek óta.

A költő elálmosodva nézi a lusta macskákat

az október végi napsütésben.

Hevernek kint a kertben,

mint prémekbe bújtatott reklám-hölgyek.

Sárga szem, sárga lomb, sárga lidérc tűz

nyomulna be a versbe s egy karneválozó

vulkán lávája nagymessziről –

de a költő váratlanul most

A vak Miltonra gondol,

ki arcához érintve a rózsát

köszöntötte az évszakot sugárzó szemüreggel.

Talán az ő mosolya azóta is az ősz,

a bordátlan égre fölsikló derű,

a som, a lonc, a sejtelmes kökény;

talán az övé minden átvilágított jegenyecsúcs

s a fényszóró-hosszú sugarak is a temetőkön.

Utóidény

Esik az eső, lúdbőröznek a tócsák.

Nedves lópokróc illata bolyong

a part menti üdülők körül.

Aki itt maradt még bevárni ezt a szétmálló évszakot,

távozni is elfelejt lassan.

Nézi az ablaka alatt vergődő tavat

s a halál szívéig lát, mint a megkésettek.

Valaki üzen a téllel

Húsz éve nem csikorgott így kemény

éjféli hó a sarkad alatt;

húsz éve nem volt ilyen magas az ég sem

a hótól roskadó háztetők fölött.

Végigsüti a Hold előtted

az esélytelen Keleti Károly utcát

s most talán még az se torpasztana meg,

ha kristály-koporsót hoznának

veled szemközt, vállukon, nyúlánk férfiak.

Nem a fülednek, nem a szemednek

s nem is a képzeletednek udvarol

ez a gyémánt-fényű és üvegropogású

éj! S nem is gyerekkorodnak,

amikor porcelánfogukat hideg angyalok

csikorogtatták befagyott kutak körül,

de szibériákból hazatért szívednek,

mely most kezd megkeményedni újra,

Istentől tanulva szilajságot és haragot.

Lágy selymek s borzas bársonyok is

csonttá fagynának most lélegző szád előtt,

mint kiteregetett lepedők. A vizenyős, puffadt

arcokat pedig vékony jéghártya kérgesítené.

Micsoda seregszemlét tarthatna ma ez a

hó-csuklyás tél! Szavak, barátok, ellenségek

dermednének meg szeme láttára hirtelen

s a tavaszi hóolvadásig te már csak álló

halottakat temethetnél holdfénybe, feledésbe.

Törtetsz hazafelé, sík utcán, mégis

mintha minden lépésedre

szálkás akáckaró törne ki tőből. Húsz éve

nem hallottál ennyi recsegést-ropogást! Ennyi

bátorító kísértet-hangot a talpad

alól! Valaki tán üzen neked a

téllel. A sok megcsomósodott beszéd után

a hó, a Hold, az ürességet betöltő

gyémánthasadás hangján üzen.

Rigó az olvadásban

Őrülten olvad. Az ereszről

zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára.

Egy vakmerő rigó

cikázva röpdösi körül őket,

mint ámokfutó vércsék a Niagarát.

Neked játszik tán? Neked udvarol

ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár?

Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja?

Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban:

lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol

tollán a gyász színével?

Nyakunk behúzva szökdelünk,

mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé,

gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben.

Átengedem magam

Ország, országom, gazdátlan ország,

tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban!

Fölötted, fönt, a huzatos űrben

elfojthatatlan, húsvéti szelek zúgnak,

mintha magasvasúton sebzett lelkekkel

megtömött vonatok robognának az éjszakába,

szerelvény szerelvény után. Félálomban

és dadogva hazámnak is mondhatlak téged.

Visszatért fecskéid itt rajcsúroznak feketén fölöttem

a szórakoznivágyó város légterében

s borotvaéles költeményeid pedig, mint késes

angyalok, itt vigyázkodnak fejemnél

világos délben is, hogy a romlás turistái

legalább a bennem kinyíló egeket

ne ránthassák a sárba. Valakik a szófukar

Holddal harmadszor üzenik nekem,

hogy menthetetlenek vagyunk mindenestől és már

siratnak is minket föld alatt futó vizek…

Ha így van: Isten éltesse a halált, országom! Nincs

szavam hozzá! Az égből ecet csöpög kezemre, az se riaszt.

Átengedem magam az orgonák s a dombra kiálló

pünkösdirózsák ideiglenes hatalmának:

e jóslatos naptól kezdve ők kormányozzanak engem.

Napról napra

Napról napra hegyesebbek a tüskék;

napról napra fenyegetőbben villog július:

mintha egy szörnyetegnek

aranyból csináltak volna fogat.

Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva

már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat,

tányért vagdos a földhöz

s napozó macskákba rúg bele,

mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót,

régi keservek visszhangját hangosítva.

Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik,

csontos mefisztó-arcán barna májfolt.

Napról napra idegenebb tőle a mosoly,

az akácvirág, a küldetését bevégzett halott

s minden csak töredékként

éri el benne saját dicsőségét.

Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!

kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem

s aki Krisztust árulta volna el valaha rég,

most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra,

szívével nagy vadak játszadoznak,

mint körmös cicák a gombolyaggal.

A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni

kint egy hegy tetején, de nem jön ki

hang a torkán.

Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl,

mintha megfertőzött madarak máját

etették volna meg vele szürkületkor.

Vakulnom kell

ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdték

a verset régi költők.

Este volt, szél fújt, a gyertya kis lángja megdőlt.

A birsalma, mint elvesztegetett nyarak

emléke, körbeillatozta a szobát.

Az asztalon kés, könyv és fácántoll hevert

s árnyék növesztett meg a falon

egy megválthatatlan koponyát.

Nem volt a helyén semmi,

mégis mindennek helye volt:

a földön szétszóródott, gyöngybetűs levelekben

rigó kiáltott föl s hazát kereső fecske csirikolt;

kertek susogtak jázmin-torokkal

és szoknyájukat széthányó szeretők:

titkos királyság édesei,

kik, mint az erdőtüzek,

habzsolták föl maguk körül a levegőt.

Távolról nádas zörgött,

gyöp-hantú mező dobogott,

mintha kísértet-órán

a halál hajtott volna nyugat felé fekete ménest:

gazdátlan csordát a csataterek összefogdosott lovaiból.

Jó volt ilyenkor együtt remegni velük,

együtt remegni a földdel

s könyörgő himnuszt írni

a haza és a háború istenéhez.

ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdenék

verset magam is,

ráérősen, ahogy a sétára induló ég

Esztergom dombjai fölött megereszkedve havazik

s hallgatnék vadlúd-sírást a sorok között:

a háborúk visszatérő álmából hátrafelé kiáltó madarakat,

mint aki rég nem azt csodálja már, hogy élhet,

hanem, hogy életben maradt.

Fák bámulnának közelről,

mint születésemkor ujjongó szemek

s a hegy tetejére temetett katonahalottak

galagonyaillata lengne körül. De mit ér ma itt

a bámulat s mit a képzelet,

amikor szentföldi zarándokként a buta semmibe gyalogolnak.

Tódulhatnának ide téli tulipánok, jéglakók, holdemberek,

szemem megszokná gyorsan őket is,

mint megaszalódott, őszi kétségeket.

Valahol, bent a vályús völgyben,

vadászok durrogatnak.

Visszhang visszhangot űz. A távcsövek szálkeresztjén

táj-töredékek, havas nádasok, vértanú nyulak.

Csupa elmozdulás, csupa szilánk és vérselyem-férc.

Vakulnom kell, ha a világot látni akarom újra,

süketülnöm, ha hallani. Egyetlen hangban

a hajsuhogást és a tengert,

s a kimért idő hatalmát baltazajban.

Ideje jött

Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd

a dombtetőre.

Látom, borul az ég már templomaid fölött.

Az októberesedő kertben

kutyám is a legkövérebb rózsáidat harapja ketté,

mint trágyadombra kidobott kakasfejet.

Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram,

kár volna letagadnunk.

Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet,

szemetes világtájakat látok naponta egymásba csúszni

s tengerbe köpködő, fásult birodalmakat.

Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak

bandája csatangol csöndes óráink között.

Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal?

Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel?

Történelmi pillanat

Napokon át csak a megkésett győztesek

siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett.

Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek

s nagymessziről elszuvasodott akadémiák

recsegtek-ropogtak az alkonyatban.

Minden kéz, amely Fölajánlotta a jövőt nekem,

üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret.

Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal,

néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban.

Jóslat

Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti

utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad.

A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból,

az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,

ki a szabadba, a fák közé

és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal.

A parkokban tücskök,

a jövendőmondó szobrok tövében

részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit.

A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké.

A mestereim

Hol vannak, hol a mestereim?

Valamikor még hívás nélkül is megjelentek.

Jöttek a legkoraibb harangszó előtt

a kihalt udvarokon át: őrültek, költők,

alkoholista szentek, jöttek az éj mocsarai felől,

Magyarország félbetört pünkösdirózsájával a kezükben.

Volt, aki árvízzel érkezett,

volt, aki csörömpölő sínpár közül,

volt, aki sántítva, vállán bakonyi dérrel.

És én moccanatlan szájukról

olvastam le mindig az üzenetet.

Hol időzhetnek most? Hol rostokolnak?

Kivel osztják meg halálukat,

mint hadifogolytársak az egyszem krumplit?

Mintha szégyellnék már

ezt a magábaroskadt, bemocskolódott tájat

és bemocskolódott küldetésüket.

Hattyúkkal, ágyútűzben, 1994

Látom a szemeket

Látom a szemeket: kékek, feketék, barnák,

látom őket, mintha visszapillantó tükörben

állt volna meg bennük az idő.

Sálak, vállkendők, hajak hánykolódnak

a körutak kusza forgatagában,

de a moccanatlan szemek azt kérdik reggelente:

kik vagyunk? hova sietünk?

s kinek a világát nézzük mi napról napra?

Látom a szemeket, látom a vért is bennük,

a gyászkocsik küllőit sáros levelekkel,

a megfegyelmezett márványerdőt

s a golyók villámló emlékét

egy csömörödésig újraképzelt háborúból,

s a szemek azt kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt?

hány hóesés? hány beszegetlen, júliusvégi éj?

hány földúlható fény- és lombkazal?

Látom a szemeket: kékek, feketék, zöldek,

föl-fölszökdösnek az égre s ott tébolyognak,

mint letiport búcsújáróhelyen a koldusok.

Hordja rájuk a szél a szemetet, a lenti mocskot,

csapkodja föl a világ füstjét

s a kivörösödő szemek azt kérdik moccanatlan:

van-e még föld a földön kívül?

s szép, céda holdak – vagy már csak űr van?

Látom a szemeket, s magamat látom bennük:

egy másik szem hiányát, mely összekötne

engem egy bokor szívével, jóslatos árnnyal.

Mozdulna csak s én mozdulnék vele

észak felé vagy délre, a csillaggal teleszórt

városok héja alól el az éjszaka csúcsáig,

hol két szem nézné betelve egymást,

két szem: egymás megistenülő vendégei.

Lassú, májusi eső

Esik, esik, csak úgy magának.

Két órája kopog a tetőm.

A karcsú akácfürtök,

mint bőrig ázott, első áldozós leányok

összebújnak a magasban. Szemérmük

szép rejtekhelye is látszik.

Elsistereg egy-egy villám is néha.

Veszett fejjel a halálba rohan.

A féltékenykedéseim cikáztak

rajtam át így, még ifjan

s bután, amikor minden szerelemben

a világ elvesztésétől féltem.

Ma már nem féltek semmit és

nem félek semmitől. Túl sok

háború volt az életemben, túl sok

álmatlan év és töredék-szerelem.

Fonnyadoztak köröttem Budapest fái,

de én az erdők tüdejével lélegeztem.

Ha múltamra gondolok, hány ilyen

eső szakad! Hány apró láncszem

Isten ujjai közül! S nemcsak a

tetőmön kopognak, hanem a csontomon is.

Halottaim fényes homlokán, amelyek

mint a megállt órák, számonkérően néznek.

Esik, esik, csak úgy magának.

Két órája kopog a tetőm.

A karcsú akácfürtök,

mint bőrig ázott, első áldozós leányok

összebújnak a magasban. Szemérmük szép

rejtekhelye is idelátszik.

Húsvét után még egyszer húsvét

Benő a fű, a repce, a paréj.

Közülük pislogok ki,

mások kedve miatt

ebből a gyilkos nyárból.

Fönt, a helyemen, vércsék köröznek büszkén,

mályvaszínű májuk hízik a kárörömtől.

Valamikor a húsom is lobogott,

nemcsak a hajam. S nem féltem

magamat eladni

egy-egy virágáruslánynak.

És most fülbemászó hangyák járnak keresztül-kasul rajtam,

s hallom, hogy csöndben énekelnek.

Nem, nem. Inkább a néma por öle

vagy a kegyetlen föltámadás:

húsvét után még egyszer húsvét!

Kések, virágok az ujjaim közt

s fűszálként fölmagasló templomtornyok,

melyek itt a kertemben is az égig nőnek.

Gyertek el hozzám, akik minden életemet

ismertétek, és érintsetek meg, mint egy falevelet.

Nem vagyok nála több,

de nem vagyok kevesebb se:

susogok, lengek, megtanítom újra beszélni magam:

a számat, a lábamat, mind a tíz kezemet.

Jönnek a gyerekek

Jönnek a gyerekek, jönnek favirággal,

fújja őket a szél.

Szegények, mint én voltam valaha.

Gyűrött zoknijukat ők is

az angyaloktól örökölték.

A fiú arcán kék folt,

a lányén tulipán-tűz.

Mintha mindkettőjükben

én közelednék magamhoz öntudatlan.

S jó elképzelnem,

hogy a semmiből indultam el én is,

kicsin, soványan tüzelő sebhelyekkel.

A semmiből, amely csak lélegzeni

és gyűrődni tudott körülöttem,

amely csak fényleni,

mint rengeteg porszem

és kavargó madárszem.

Jönnek a gyerekek, jönnek favirággal,

fújja őket a szél.

Hozzák magukban márciust:

elárverezhetetlen, zöld örökségüket.

Szemhéjamon át lépnek be életembe.

Testszagukon megérzem a legelső istenekét.

Életrajzi töredék

Egy horpadt, öreg zsidónál laktam

a Csengery utcában, ötvennégyben.

Agglegény volt, bánatos, fóka-szemű.

Az utcalányok Gézukámnak hívták.

Füst, füst és nagykabátos varjak

jártak csak hozzánk vendégségbe

meg a kövér Margot-ra emlékeztető macskák.

Őt a reménytelenség, engem a remény

hajtott föl Pestre s félúton találkoztunk.

Pedig ha akkortájt ujjat mozdít:

rozsdavörös kézzel és oltottmész-egyenruhában

visszalopóznak hozzá halottai

s kinyitnak előtte minden ajtót.

De intés helyett vásott cipőit

nézte inkább az ágya előtt,

mintha egy mindennapi tömegsír száját nézné.

Tudtam, ha dúdol, ordítani szeretne

és szőrös Ézsau-kézzel leszaggatni a lombokat.

A Hunyadi tér ilyenkor gyorsan besötétedett

s a kigyúló lámpákból riadt ökörszem-csordák

menekültek sikongva Ukrajna felé.

Ha matróz lettem volna,

ha pap, ha Isten,

nem osztja meg a szobáját velem,

de mert verset írtam egyszer a sóról,

mely kiült kézfejemre, mint tenger sirályai a sziklafokra,

máris halhatatlannak látott

és főzte nekem a teát sípoló teafőzőn.

Élő társa voltam, de én voltam

minden halottja is. A fojtogató angyalok öccse.

Loboncos, nagy hajamban jobban bízott,

mint Sámson a magáéban.

Csámpás ikerpár: gyakran ácsorogtunk

együtt a Hősök terén, még bejegyzetlen

áldozataiként az elárult jövőnek.

Néha egy hattyú sántikált felénk

a városligeti tó fái alól,

és bal szeméből vér csurdogált

a koszos kőre.

Csöndélet otthoni kamránkban

Itt támaszkodom a falnál órák óta

s a liszteszsák amott.

Ó, ez a vaksi kamra

lehetne börtönöm is!

Füstszagú rúd feketedik a

fejem fölött: sonkák, kolbászok elárvult helye.

S micsoda ablak néz rám! Egy jól megtermett

sas is úgy férne csak be rajta,

ha levagdosnák a szárnyait.

Hát ide sóvárogtam én haza, ide csikorgó

városokból

s az utcák magasában röpülő szemét

tüntetéseiből?

Ide, az egérhúgyos lukba,

meszelt falak és fojtó rozsillat örököse?

Igaz: az esti lókantárokon

itt jött föl nekem legelőször a csillag,

a Hold

s az első háborús bajnét is itt lógott

fenyegetően fölöttem,

mint zsaroló, kis istenek kardja.

Borzongani és nem félni

itt tanultam meg később ebben a sorvadásos zugban,

hová az útonálló villámok be-benéztek.

Feküdt itt halott katona,

kitüntetés-sebbel a torkán

s géppisztollyal legyilkolt disznó.

Feküdt egy összeaszott,

elmagányosodott sógor is,

kit a háború hagyott özvegyen

Ha tudnék, elmozdulnék a faltól,

el, egész testsúlyommal,

de itt marasztal valami múltbéli múlt,

dacoló halántékfény és szivárgó anyasírás.

És szeretem is ezt a vérrel megszentelt helyet,

ezt a magára maradt, paraszti jósdát,

ahol a fülledt liszteszsákból

egy ráncos arcú, fehér angyal is kiléphetne –

Megbámulhatnánk egymást hosszan,

mint borostyánkőbe dermedt denevérek.

Kerékpárversenyzők

Hova suhantok, szilaj biciklisták,

ebben a szeplős őszben?

Gesztenye potyog elétek az útra

s balkáni golyó.

Vadul forognak kerekeitek,

mint ez az eszelősen fölpörgetett század,

s amerre elrohantok,

küllők darálják le sorra

a pompás temetőket.

Tudjátok-e, hogy nincs többé

békemenet és békeverseny?

Nincsenek nyakba akasztható babérkoszorúk

tengerig ellebegő szalagokkal,

csak bombatölcsérnyi

mély sebek varasodnak

az utak mellett fölsorakozó emberszemekben,

s a megbarnult réteken is,

ahol kiirthatatlan álom körözteti

a félrebillenő repülőket.

Lassítsatok le, hajrázó fiúk,

ti zöld és sárga inges idegenek.

Lélegzetetek fehér páráját

ne hurcoljátok el háborús tájra.

Szép, barna szemek a

hulló gesztenyék:

meleg barnák, mint ajtót nyitó,

érett asszonyok szeme.

Én velük láttam eddig minden őszt,

minden fogyatkozást az aranysujtásos dombokon.

Özvegy nők táncoltak

Micsoda korszak volt ez a mienk!

Micsoda század! Özvegy nők

táncoltak egymással a bálban

szomorún mosolyogva, harsány zenére.

Laposak voltak, akár a téli csókák,

és kövérek, akár a dagasztott kenyér.

Néha meg-megbillent mögöttük

az üstdob réztányérja,

mint a teli Hold,

mikor katonatemetők fölé csusszan.

A termekben már nem jajveszékelt senki,

csak a villany aludt el többször.

Járták az özvegyek így is,

járták sötétben,

járták elvásott szandáljukban

és cipőjükben,

nyögött alattuk az olajospadló szaggatottan,

nyögött, mintha gazos árokban

egy hasba lőtt férfi nyögne.

Ha ennyi volt az élet

Megmelegszem kicsit ebben a versben,

ha már a szemetekben is tél van, hófúvás

és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.

Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók

szűk rekeszében ott esetlenkedik

közöttetek a halál, de ti már őt se

veszitek észre, mint akik eladták

szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk

együtt. Mind a húsz körmünk

kint éjszakázott a hortobágyi hóban.

Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők

bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan

s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal

tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.

A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült

forradalmak hevernek temetetlenül –

S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.

De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás

fényébe kellett volna odaállnunk

egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal

csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket

ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön

a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,

próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt

hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának

bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Zörög az újság

Zörög az újság, mocskolnak megint.

Fizetett, nagy köpködők céloznak meg

bátran maguknak. Nászi düh vagy halotti

tor mámora tört ki rajtuk: gyönyörrel

ordibálják, hogy az elaltatott

kígyót én rejtettem el a szétdöncölt

virágcsokorban, én, én az epres tálban is.

Ma még csak sima cselszövő vagyok

nekik, jégtűkkel alvó vezér, háborúk

megtervezője, hattyúkkal ágyútűzben,

de holnap már, mint csapongó tolvaj,

lopni is fogok: pénzt, harangot, kegytárgyat,

makarónit s égen nyargaló kiscsikót,

mert odáig is fölér a kezem.

Hajrá csak megiramodó képzeletű macskajancsik,

elő a bűneimmel! Hadd tudjam végre,

mi lappang rejtve bennem: a paplanos

szerénység alatt micsoda villoni merényletek!

De vigyázzatok: az ócska vér és az ócska

arany egybejátszatása hamar elunalmasul

a pestises hírekben, s izgatószernek

már csak a nők maradnak, a nők: a falhoz

szorított tomporok s a martinival lelocsolt mellek!

Vagy ők már rég kipusztultak belőletek,

mint a mocsári tölgyek a Hortobágyról?

Ki – még a látomásaitokból is?

Ne tudjátok meg soha, mocskoló jótevőim,

micsoda édenkertekbe járok még ma is éjszakázni,

megmenteni tőletek magam s nézni alulról

hosszan az átvilágított jegenyék csúcsát.

A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,

nem ugrál már alattuk rigó.

Átlátni ágaik közt,

mint rommá lőtt házak falán.

Sehol egy harsány szüret, kádkongatás,

sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök,

csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból.

A fecskék elmentek rég,

koporsókat vittek magukkal,

mert ismét túl sok a halott körülöttünk,

túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús

kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól –

Úristen, mit kezdesz te a Délre

vándorló kezekkel s koporsókkal?

Évszak évszak után hasonlik meg

szemünk láttára önmagával. Rozsdás

avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk.

Kószál az édes bánat az Adriától

föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől

a sínylődő somfák övezetéig, de mi már

nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni.

A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi

arra, ami vesztébe sodorhatja.

Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük?

S megremeg-e bőrük kezemtől,

mint megszelídített csikóé? Vagy már

csak rossz emlékeink ők is,

akár a múzeumokba behurcolt századok?

Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?

Kemény játék, felnőtt bújócska

vagy álarcosbál a halottasházak közelében?

Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó

előtt huszonhét lepke szárítkozik.

Van-e még hátra valami csoda,

mely igazolását keresi bennem,

hogy porral s lepkékkel együtt

még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli

szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.

A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –

Van-e még hátra valami gyámolító,

asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,

hogy egyszer még második pokoljárásom

is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek

lennem negyven év lágerében, de erősnek,

mint most az összemaszatolt remény urának.

Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,

idegbeteg violákkal, akár a délvidéki

menekültek, akik elhagytak mindent,

csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig

járatom szemem: hol villan meg

az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is

megfordulnak? Talán egy rigó szemében?

Egy égre fölcsapódó, női sálban?

Talán az alvajáró, temetői porban,

mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

Párbeszéd tükörben

Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit.

A ferde síkok és a ferde szobasarkok

illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott

hattyúként lógó törülközők.

Hol van, hol keringőzik most az a sok

epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel

táncolt el gyakran ablakod előtt,

míg te éjszakáról éjszakára Istennel

verekedtél? S hol az Adriai-tenger,

mely szép fogait mutogatta neked

Duinónál? Volt, nincs. Most olyan,

mint egy zárkózott, férjes asszony,

ki csak álmában merne rád mosolyogni.

A csont roskadt meg benned? A hús,

az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó

szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős

bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta

eddig világodat? Arcod mellett a polcon

borotva alszik: fölhúzott térdű kés.

Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is.

Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni

hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább

mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész

közepét. Maradék végtelenséged még ott

örvénylik benne, mint megfeszült

pupillában a reggeli világosság.

Kárhoztatás

Mindig ünnepélyesebb voltál,

mint ahogy kellett volna.

Orgonát hallottál szólni ott is,

ahol csak a sötétség

tömörödött összébb,

vagy egy megrendült tölgyfaerdő.

Nyomultak a szálkák rajokban szíved ellen:

kések és tőrök szikár előőrsei,

de te csak legyintettél:

majd ha a hadsereg jön,

majd ha a fejruhás,

fekete kommandósok.

Aki jól szeretett, tudd meg, szerette volna,

ha a harag napján

s a megrohasztott almák ünnepén

pálcát is törsz és csontot is,

és ha meg mered kővel dobálni

a rád kíváncsiskodó ibolyákat.

Még most se késő!

Nemcsak utolsó szó – utolsó élet is van!

Utolsó kártyaütés! Minden szavad mögött

visszafogott tornádók dobrokolnak,

megőszült, nyüzsgő katicabogarak

és testeddel együtt ébredő fegyverek.

Mersz-e még utoljára reménytelen lenni,

miként Isten,

vagy egy mosolygó fenevad?

A kert polgára

Nem akarok ebből a kertből sehova

menni: se dísztermekbe, se a politika

csarnokaiba, se tengerpartra.

A római Kolosszeum nekem elüszkösödött

napraforgó s London lámpaoszlopai

kinyűhetetlen gazok. Itt még a

megcsavarodott fűszál is elevenebb:

susog a szöcskéknek, a hason csúszkáló

kutya halántékának. Hát még a kosbor,

a vadszegfű, a vadmák! Versenyt

pillangóznak a fehér selyemlepkékkel,

körre kört, és versenyt a halállal.

Amit látnom kellett eddig a földön,

mindent láttam: országok színes

legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban,

s celofán-zörgésű városokat. De a füvek

szívét s az árnyékok szívét soha.

A mindennap meghaló Istenét sem.

Ha megint elmennék innen, tudom,

örök dolgokat veszítenék. Seb lennék,

amelyet elkapartak, seb lennék, amely

boldogtalanul utazik, seb, amelyben

szétlőtt faluk árvái harangoznak.

Sarolta napján mellemre ejti

fehér tányérját a bodza. Belecsöndül

csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák

lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt

a hullámokban szétgyűrűző hangot

s a gyalogos rózsabogár dúdolását.

Reggeli ébredés

Jó reggelt! – köszönök neked ajtót nyitva,

s köszönésemmel

betódul szobádba a bodzaillat

s a százfajta fű közül a kakukkfűé.

Íme, az új nap vendégei! – ébresztgetnélek

tovább játékosan

a küszöb fölötti ragyogásban,

de látom: szemed zöld képernyőjén

ott dülöngélnek még álmaid:

egy szarajevói lovas kocsi, megrakva halottakkal,

s egy gyalogló, égő gyertya a kocsi után.

Hideg fut végig rajtam: álmodni

ilyen megrendezhető rémségeket

én szoktam csak,

mint hajótöröttek hulláival jóllakatott

tenger.

Lehet, hogy lassankint

már az álmainkon is osztozkodunk,

akár a lábunkon, kezünkön?

s átsiklunk egymás mélységeibe

úszva, lebegve, csukott szemmel,

anyaszült meztelenre vetkőztetett idegekkel?

Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.

Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.

Azt akarom: maradjon minden így,

derengésben, ahogy az ég akarja.

Elnézem néha

Jön és jön vele az esztergomi napsütés is

húsz lepke hátán. Egy egész jegenyesor

Kolozsvárról s tizenkét harang.

Mert ott akarnak lakni, ahol ő nyit ajtót

és ő mosolyog az érkezőre.

Elnézem néha: mulatozó darazsak közt

röpköd keze, mintha üvegvonóval hegedülne

nekik a nyárban. Nem tehetem meg,

hogy ne felejtsem rajta a szemem,

s ne felejtsem rajta az életemet.

A rossznyelvek közben azt susogják, hogy mint

minden nő, bűnös ő is: világot akar magának

társul: utazó porszemet, házat, nyugágynak óceánt.

De ha sétáló árnyékomat vele látnátok mégis

fölvonulni a hegyre: bocsássatok meg minden szeretőnek.

Repülés tízezer méter fölött

Csak egek, egek, csak kétségbeejtő

napsütés körös-körül s Grönland

visszfényei utazó arcodon. És felhők,

felhők mindenütt Isten elhagyott

játszóterén. Sehol egy mocorgó

ruhadarab, faág, egy szalmaszál, egy sírkereszt,

sehol egy őrülten forgó vonatkerék

a levegőben, hacsak ebben a versben nem,

amely jön velem hét órája. Nem hallod? Dong,

mint bogár a szőlőhegyen. Vagy mint

darázs a kőtemplomban. Az előbb még

ott billedezett a repülő szárnya

végén, most folyócsobogást utánoz itt a

magasban. Ha elhessentem is, visszaszáll

s gesztenyelevél-álarcban kutyorodik oda

öledbe, mintha ősz volna Esztergomban,

kora ősz, leveleket hullató délután,

amikor versek nélkül is csak a te

kigúnyolhatatlan költőd vagyok ott

a dombok között, lassan sárguló fák,

fények lovagja, s a karcsú repülőkön nem én vitetem

magam világgá a világ fölött;

nem én, akit már minden útja

az utolsóra is figyelmeztet:

Tudod, hol járunk? Nem? Én sem.

Lehet, hogy egy délre sodródó hattyú szívében?

Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda:

időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen

délutánját. A lecsupaszított,

téli erdőt, amely messziről óriás

sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt,

a szánalmas pénzt is, mint aki

Szent László kezével aranyat osztogat.

Nevettek is rajtam sokan, akár egy

hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért

jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek

reggel és este; jöttek megfeketedve

a félredobált vasúti talpfák közül,

a városi neonlepkék színes csődületéből,

jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből,

nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő.

Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam.

Egy szépreményű, független lator, aki

irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól,

de egyszer még kitüntetett helye lehet

a Golgotán, és el lehet majd nevezni

róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló

mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még

valaki, aki effélékre is gondol.

Csupa barbár remény és csodaváró óra

ketyeg mögöttem, mint fának rohant

autó sértetlenül maradt órája. De hol

keressek most magam helyett egy jól látható

istent, egy kinevethető ősbolondot,

aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét,

a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket

és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott

novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?

Semmi se jó

csonka szonett

Semmi se jó: az alvás se, a fény se.

A boroktól is csak a megrozsdásodott

nádas zúg felém, vagy az a vércse-

banda, amely útonállóként folyton ott

ólálkodott szűk udvarunk fölött.

A múlt se jó, s az emlékek se jók már.

Lassú hintókon hozza Isten a ködöt,

hogy énekeljek én is a ködben.

De hogy kinek, azt ő se mondja meg.

Nőket sorol, öröklét-ízű nőket,

akik ágyamba visszatérhetnének,

kezükben egy-egy árvízi csokorral.

De aztán legyint: hagyjam őket is.

Az elmúlással ők is rosszban vannak.

Hol maradnak megint a jobbak?

Csonka szonett

Hol maradnak megint a jobbak:

a suhantató agyúak, a szentek,

a félőrült föltalálók, akik a Holdnak

zöld hátú, fényes bogarakkal üzengetnek?

Tán ők is, mint a selyemhercegek,

szigetek és tengerek közt csatangolnak?

vagy görög romokkal hálnak, istenek

lusta szemhéja alatt?

Miért nem itt isszák sörüket az ól

fala mellett, ahol a gyászoló kutya

egy lángész koponyáját őrzi? Itt, itt, ahol

a szívek naponta hanyatt esnek,

és halál-ábécét tanul a

porban a gyerek költőktől s bolondoktól?

Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess!

Lassulj le végre halálod előtt.

Mindenütt találsz egy borzongó fát,

melyben az erdő mozdul,

s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve.

Látod: szemek rohannak Észak felé

és Dél felé. Hangárok párkányairól

himbálódzó harangra ugranak át,

onnan toronyházakra s az égbe

gyalogló temetői menet koszorúira,

mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet

hajszolnának; mintha egy anyacsókot.

Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön

látni, hogy már hazájuk sincs,

csak az a horpadozó szemüreg,

csak az a befelé keskenyülő térség,

hol vörös, kék s szürke foltokban

hal el a világ. Őket követnéd?

Az örökké éhes és örökké

kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság

vértanúit? Lassulj le inkább, mint a

páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka.

Fejed hullámzó billegésével századok

mozdulnak majd egy ütemre. Egyik

század a sikolyoké, a másik a szerelemé.

S így lépésről lépésre minden a tied

lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások,

robajos alagutak. És ráérsz majd

átölelni a pihenő hegyeket is,

mint kamaszidődben kérődző ökreidet.

Bolyongás egy hajdani pártházban

Ajtók nyílnak ki előttem újra,

s nagy, szürke termeken lépkedek át.

Ismerős minden: a küszöb, a csillár

s a történelmi freskók is ismerősek.

De a zugokban itt-ott letördelt

kezek rémlenek, poros vallatólámpák

s kifakult vér a padlón. Nem értem:

hogy kerülhetett ide vér? Hogy kerülhettek ide

madzaggal átkötött herezacskók?

Amikor fiatalon itt jártam rég: bojtos

selyemzsinórok lógtak a függönyökön. Mi történt

közben? Benépesültek a sarkok, az ablakmélyedések,

a mahagóniasztalok alatti, nagy szakadékok

testcsonkokkal? Bárhová lépek, most

látom csak, hogy a fölmagasztalt falak közt

nincs talpalatnyi hely sem, ahol

ne követtek volna el bűnt

a képzeletem ellen. Nincs egy ártatlannak

megmaradt, faragott dísz sem a

szekrényeken. Te árva Isten, a metszett

kristálypoharakból törpe hóhérok

ittak itt is; vedelték a vodkát éveken át,

és énekelték a rekedt malachimnuszokat vörösödve.

Padló nyög, ajtó csattan – idegen álom

darázslik körül? Vagy csak a sokszor megfélemlített

test késői képzelete? A megkoronázatlan

tanúé, ki a bűnösök helyett is bűnösnek magát hitte?

Kintről jegenyefenyegetést hallok, s bent

egy elszabadult óra üt huszonötöt. Ki tudja,

milyen időszámítás kezdődik újra holnap?

Durcás óda a pompei katonához

Kis, ostobácska pompei hős,

hány isten mellé fektettek oda

nagylelkűen, melleden a Vezúv

nyalka virágcsokrával? S hány behorpadt

mellű szentet lökdöstek mögéd a sorban?

Gondold csak el: még merev és cingár

kisujjad is halhatatlanabb, mint az én

tízezer csonka napot, csonka éjt és

tízezer temetőt cipelő koponyám! Híres vagy,

pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg

őrhelyeden, nem úgy, mint mások. És akkor is

a mindenség öröme közben. Narancsfagally,

pálmalevél és hömpölygő parázs folyt körül

lakodalmi menetben. Körülöttem viszont

újra meg újra megbüdösödött, háborús nyál

kavarog zölden, hadsereg-ürülék és

fuvola-mocsok. Megszökni előle? Hova

s hogyan? Már a hegycsúcsok és a sófehér

égitestek is fertőzöttek. Látom esténkint:

zsoldosokat toboroznak a baglyok,

hogy elállják az utakat arrafelé.

Aludni, aludni

Aludni, aludni, mindegy, hogy hol:

templomküszöbön, árokban, padon, gazban,

nagy lapulevelekkel az arcomon

vagy a mélyre ereszkedő éggel.

Zöröghetne a nyár fülem mellett,

mint száradni kiakasztott lóbőr,

zöröghetne kútlánc és vonat,

az ingyenkonyhák minden tányérja, vasfazeka,

s közben én csak süllyednék alá

abba a vízmélyi, csöndes tompaságba,

ahol zajtalan ajtók és eldobott ingek lengnek,

halottaim gyapjúsálai. És senki se

kérdezné tőlem: honnan, hová? Senki,

hogy mért járok évek óta összeszorított

szájjal a szerencsétlen, kis győztesek közt,

mint favágó a temetőben? Senki,

senki, hogy élet-e most az életem

vagy büntetőtelep? Hullna, potyogna

fölém körtelevél, körte és margaréta,

elejtett gyűrű, elejtett kéz és zsákdarab,

mint halottra göröngy. Talán hullámos

homok lenne az ágyam, talán

gyötrető kavics. És lecsukott szememben

aludnának a vérágak is szelíden, hosszan.

Még a költők sem

Annyi a vers, mint sétálóutcákon

az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek

s falhoz szorítják néha a szívem.

Némelyik olyan, mint egy leborotvált,

fiatal apácafej: izzik körülötte

a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége,

ágyékok, hasak csupaszsága és comboké.

A másik meg holdkóros csontváz, de

napernyővel érkezik délről, bokáján

rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek.

A régi Velence haláltáncosa? Vagy a

háború-pestises Boszniáé? Aknavetők,

harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú

kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg

a tereken, a föllármázott

szobrok tövében, hogy megborzongjon?

Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a

rémület és a szeretet egyszerre álljon

talpra? Még a költők sem! Még ők sem!

Még ők is csak őgyelegnek az utcákon

magukban, mint akik néhány világvéget

átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak

és hol szívják utolsó mérgezett

cigarettájukat éjfél után, még én is

azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók.

A visszaszökdöső

Kié ez a holdfényes csípő?

Ez a dombtetőt beborító, tömérdek haj?

A visszaszökdöső halotté,

kivel lepkecsordát néztünk együtt

a hegyi kútnál

s Isten kinyitott ablakait

annyi de annyi délutánon?

Október végi este

Szép, hideg este van.

Most gyújtja meg a csősz

a letarolt, száraz kukoricatáblát.

És elindulnak lassan a tüzek

a Duna felé,

mint amikor földig érő, sárga ruhádban

bálba indultál te is.

Hegedű, dob, klarinét sehol.

Csak valami hang suhog, súrlódik

fölöttem az estben,

mintha rám hagyott,

nehéz hajadat

most vonszolnák felhők mögé

éteri vadlibák.

Megállnak a neszre

az őzek is hallgatózni.

Kitágult szemükön csakugyan te

vonulsz át. Most sétálsz ki

a kórházból végleg, álruhában,

és a halált most hagyod ott

magad helyett az ágyon.

Nincs tó előtted, nincs kő,

nincs vihar, ijesztő birsalmahegy

a temető felé kanyarodó úton.

Szabadon lépkedhetsz a jegenyék közt,

mint gyújtatlan gyertyák között

a katángszemű, idegbeteg asszony,

aki ha közeledett is – távolodott.

Szép, hideg este van.

Kristályos, kék, október végi este.

Sárgán villog a kukoricaszár-tüzektől

megriadt fácánok szeme

a dombtetőről.

Sárgán a megmaradt diófalomb a közelemben.

Behúzódom alája dideregni.

Tulipánok

K. É. emlékére

Erős illat kerülget s bódít,

mintha tulipánok

jártak volna itt gyászolni téged.

Tudom, tudom: jobban szeretted őket,

mint a nagyzoló liliomot

vagy a meleg égövi orgonákat.

Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt

világot látni, lakni idegen városokban,

hol nem kell lesütött arccal járnod

szobrok és templomok körül

és száz méter magas kőkeresztek

állnak a hegytetőkön.

De te féltél bárhová elindulni,

féltél az istenkísértő felhőktől, repülőktől,

féltél a tengertől is,

amely Kanada partjainál úgy nézett rád,

mint ragadozó állatok szeme.

Szegény halottam! neked csak az én

mindennapi életem kellett:

ugráló, bolond szavaim

a hóval elfüggönyzött Alagútban,

a szobám, az ágyam, ahol szemedből

minden titkot és mandulavirágot előcsaltam.

Ha élnél, talán már nem is énvelem

osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon,

sem a gazdátlanul maradt

szomszéd kert korán megérett cseresznyéin.

Hisz szörnyű merényletek

központja vagyok évek óta:

szétvert csomópont, rom romok fölött,

vádló törmelékhegy és véres forgács.

De tulipánjaid még így is

eljönnek újra hozzám,

minden májusban szegényen s irgalmasan.

Egyedül én beszéltem

Egyedül én beszéltem rólad

az életedben és a halálodban is.

A tenger, Duinó alatt, egyszer megpróbálta,

de néhány szikla-szó után abbahagyta.

Emlékszem, mindig jött valaki, aki

megcsodált és kölcsönkérte volna szemedet,

hajadat – de országot hogyan adjon bárki kölcsön,

ha szél fújja ide-oda, vagy ha a hóesés,

mint menyasszonyi koszorú suhog fölötte?

Elárverezhetetlen életem maradsz

még kint a temetőben is. Ha néha arra

járok, magamban mondom tovább, amit

egyedül tudok és egyedül szerettem.

Lélek és víz

Elmaradtak a rímek mellőlem,

mint az egymást is

megbámuló lányok.

El, mint a váratlan és titkos

ölelkezések kölcsönkapott,

paradicsomi szobákban.

Sort sor után rovok csak ingerülten,

mintha méregerős vadkávét innék.

Sort sor után,

felelgető harangkondulás nélkül.

Régente még a babiloni zsoltárok is

rímeltek nekem:

összecsattantak, mint az elhajított,

szárnyatlan kő és bikahomlok.

Ma csak a kongresszusi paloták

suhanó,

zárt üvegfelvonói

nézik messziről egymást gyanakodva,

mint akiknek egymáshoz semmi közük.

S a levegőben is külön nagy szemgolyók

forognak árván

s eltévedt, hosszú szempillák

szarajevói gyászfátyolként.

Ki tud és ki mer ma szégyentelenül

kiállni fölhólyagosodott ajtaja elé

s várni szívdobogva,

hogy egy diólevél arcába hulljon,

vagy megpihenni nagy vizek mellett,

mint régi vándornépek,

hogy lélek és víz egymásnak válaszoljon?

Madárijesztők a dombon

csonka szonett

Ki tudja, mért, de nagyon vártam

erre a napra. A dombtetőn, fenn,

két madárijesztő jelent meg a nyárban.

Király és királynő. Rögtön tudtam, hogy nekem

akarnak hódolni, csak nekem, szakadt

eleganciájukkal. A szoknyás

úrnő kezében megrágott dinnyehéj. A nyamvadt

fenségében, jogar helyett, egy tört kólás-

üveg. Körülöttük lepkék csapongtak:

fölizgatott udvari népség. S a fény

fölöttük tízezer érem fénye volt.

Vagy talán a köztársaság megrendelhető

mosolya? A semmi előlege? A holt idő

bárgyú dicsfénye, amely annyiszor megkísértett?

Ólomkatona

Kilép egy csontos férfi a tömegből,

rám néz és azt mondja elsápadva:

hiszen te ólomkatona vagy,

a világ minden fáradtsága benned

és rajtad! Rámosolygok, ahogy a

szem alatti, kék gödrök tudnak mosolyogni.

Igen, az vagyok: ólomkatona,

a gyűrött szárazföld és a megülepedett

hamu tengerésze. Nem tudtad, hogy már

évek óta fehér sóágyban fekszem,

és társaságomban csak vasláncok,

csigakötelek alusznak összetekerőzve,

mint a kígyók? És azt se, hogy nem én játszom

a széllel, a fűzfavesszőkkel s a falakon

átgyalogló tankokkal a tavaszban,

hanem mások játszanak velem, mintha

az ide-oda taszigált népek hunyója volnék?

Mások, kiket vadszőlőlevelek

takarnak el előlem s gitárnyakak,

és mesterséges felhők már kora reggel?

A kifestetlenül maradt szemek elégiája

Levél Andrew Motion angol költőnek

Sose láttalak, nem tudom, ki vagy.

Miféle álmok alkalmazottja s miféle

polgár? Testes? Nyúlánk? Bolyongó, finom

ködember Angliából? Lovak, kutyák

barátja? Vagy a csipkés öbölben

horgonyzó sirályoké? Csak néhány

versedet olvastam ma éjjel egy vadonatúj,

csikorgó könyvben. Hó, hó mindenütt,

ahova lépsz, ahova nézet, ahova

zsebkendőt ejt le a földre Isten.

Talán a hófehér alkonyatot is

te találtad ki Essex körül, te, aki évek óta

egy kórházi ágyhoz zarándokolsz. Sehol

semmilyen hosszanti gyászcsík a tájban

Angliád földjén. Sehol egy levéltelen

fekete fa, fekete pózna, fekete erdő.

Sehol egy könnyű koporsót cipelő,

fekete madárcsapat. Áruld el nekem,

ki az a titokzatos élőhalott nő fehérben

ott az ágyon? Az az örökre behavazott,

lélegző test? Anyád? Barátnőd? Feleséged?

A kívülről szétzüllesztett éden Oféliája?

Mintha valahonnét én ismerném azt a

lélegző asszonyt. Fején és mellén

a kés vágta sebeket, szemében a felejtés szakadékát.

Kihullott, fekete haja ott hánykolódik

ma is a benzinpárás, utcai forgatagban,

a villamosok tengelyére rátekeredik,

sziszeg, sír, forog, aztán kivágódik

a munkába siető vállak fölé s föl ide, hozzám,

a világtalan, remegő szobába, hol

szemfestékes doboza is itt van,

mintha kiszáradt tó volna vagy kialudt vulkán.

Ha majd találkozunk egyszer, elmondom

neked is a kifestetlenül maradt szemek

történetét, s a korán elaludt

kórházi gyertyákét is a havazásban.

Fülcsöngés

Csöng, csöng a fülem, mint szegény

Aranyé, hajnaltól éjszakáig.

Távoli köszörűkövek és disznóölő kések

nyiszognak tán nekem is egyfolytában?

Vagy csak a testembe befalazott

tücskök sírnak fejhangon? Kiért?

Miért? Magukért? Értem?

De mért ne lehetne ez a kitartott,

örök hang bennem az elevenen

széttépett balladáké és országoké?

Hányszor ott álltam közel a

vérengzés színhelyéhez, romok és testek

halmazában, amikor nyüszítenem

csak belül magamban s némán lehetett.

Hallotok-e néha magatokban is

ilyen hangot, szonetteket és kulcscsomókat

csörgető barátaim? A fákban béke van, tudom;

a halakról lekotort pikkelyek is

tompán hullnak a homokba, de fönt,

magasan, mintha jégvonatokba zsúfolt

szívek, kezek és hajak suhognának.

Csöng, csöng a fülem, mint szegény

Aranyé. Látom félrefordított arcát,

vár a csöndre. De nincs többé

magányos, földi csönd. Nincs többé

magányos kiáltás se. Az eperfa

lombjában is ott zúg, süvít az űr,

ott, ott a halálon túli zene.

Füvet szakítok ketté

Sétálok-bétálok a kertben,

s nincs kicsi domb, ahova lecsücsüljek.

Csak hegy van, csak hegy,

árvalányhajjal és lepkékkel benépesítve.

Istenem, Isten, hát ezt is megértem!

Ülhetek magasan itt a közeledben,

s füvet szakítok ketté. Füvet

és világokat. Egyik felén a sárgarigók

és a mindig rügyező gonosztevők

sürgölődnek, a másikon, akik

gyufaszálként is égni tudnak. Meg akik

elárulják őket. És akik meg is ölik.

Gyalázat, bizony, gyalázat: ez lett

a zöld, a kék, a vörös örvénylésű remekműből:

vizek és szétszakadó kövek drámájából,

ez, ez az idegsorvasztó keveredés, ez, ez

a mocsárral összeházasított emberiség.

Jól tudom mégis, hogy nem ordibálsz

az égből, sem az agyaghegy belsejéből,

mint fogatlan, kérges kocsmatöltelék.

És hogy tudsz várni kemény türelemmel,

várni itt velem hosszan a hegytetőn,

füvek zöld vérével jelölve meg a homlokom.

Hattyúk

Ki tudja, hol éjszakáznak most

a hattyúk? Egész nap kint áztak

a hideg esőben a hideg tavon.

Kínos volt látni fennkölt nyakukat.

Talán ha énekeltek volna elnyújtva, hosszan,

mint a régi versekben, hinni tudnánk

újra magunkban. Hinni, hogy nincs

örök némaság a földön: szájatlan kő,

szájatlan fény, s a vergődő, nagy

nádasokban is még újra istenek születhetnek.

Ki tudja, hol éjszakáznak most

a hattyúk? S hol pörög le büszke

nyakukról a víz a vízbe?

Ó, mennyi semmiség!

Ó, mennyi, de mennyi semmiség körülöttem!

Fákon fönnakadt szalagok, tekintetek.

Dió az ott? Igen, dió! Kemény és zöld még,

mint a szíved volt, amikor nem szerettél.

S amott egy nyeles fejsze. Álomra hajtott

fejjel fekszik a gazban. Nemrég

a harmatos üszőt ütötték vele agyon.

Véréből szivárvány lett, szivárvány

Esztergom fölött.

Fogasok, ekék, villámhárítók, taligakerekek

és bevehetetlen hangya-kaszárnyák

állnak körül. Ócskás bazárosod is

lehetnék, Uram, ennyi kacattal.

Csak még a tűz hiányzik a leltárból,

a tűz. Egy őrült vulkán s egy

borostás, prométheuszi arcél.

Lehettem volna én is

Lehettem volna én is leitatott,

mocskos frontkatona: hadonászó

s lövöldöző rumhős, rumvitéz,

a halál ivócimborája, ki hátratolt

rohamsisakban jár és szuronnyal

csiklandozza meg az összegömbölyödött

sündisznók és a reszkető nők

hasaalját, aztán egy birsalmát

szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.

Készen volt hozzá minden: ég, föld,

behívó, parázna dobolás, készen a

végtelen utak. A holtak legújabb

szótára, melyben a csontnak

s az elveszett szemnek több neve van.

Készen az anyasírás az elsötétített

házban, ahonnét minden éjjel megindultak

volna a meleg pogácsák és a forró

kanalak a hómezők felé.

Hallom kattogni most is

a lángolva futó vonatokat,

vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket

az erdőn, melyek még mindig engem keresnek

fától fáig. Hol maradtam el tőlük?

S hol a tetűktől: a tökéletes,

kis halál csicskásaitól?

Angyal vigyázott rám? Elrühesedett

ápolónő vagy az anyás Vakszerencse?

A kihaló istenek közül Egyvalaki,

aki rám csukott titokban minden

ajtót s harangzúgásba öltöztetett?

Zúg, zúg bennem most is a harang,

de összekormozott szobákról álmodom mégis

és röpködő, véres ludakról ágyútűzben.

A diók megremegnek

Itt ülök megint

a mozdulatlan kertben,

s nem várok többé soha

tollpihék helyett sasokra,

se késői föltámadásra.

Jön, ami jön magától,

jön, ami jöhet:

reggel a gyors Nap,

magasan repülő fejszékkel az erdők felé,

délben Délről egy fojtott sóhaj,

mely a világűr gyomrát is

megremegteti.

És jönnek persze fecskék is

magányosan,

magasra tartott ujjaim között

ügyesen átrepülnek,

mintha a Gibraltár-szoros tűfokán

szállnának át a végtelenbe.

Csoda! csoda! – ujjongtam volna

régen magamban,

de már csak hallgatok,

mert tudom, hogy minden tünemény itt

a képzeletem folytatása.

Talán az erős és a szilaj fény is az.

Talán a fák is.

Fölállok, megpaskolom őket,

mint jó lovak nyakát.

A diók megremegnek,

mintha mindegyik az én zöld

szívem volna,

melyekről már semmi, semmi,

még a végzet se tudna

külön dönteni.

Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek,

vagy talán évek óta: karhatalmista ősz.

Szél igazoltatott minden hazátlanul

kószáló falevelet az utcasarkon,

minden rohamsisakos gesztenyét.

És szél igazoltatott engemet is.

Vékony, tavaszi felöltőben

dideregtem a Boráros tér közelében,

mint dércsípte,

pokrócos menekülők a határsávban.

Fegyver nem volt nálam,

zászló se,

kés se,

árulkodó szobor-töredék se,

de a Mária Terézia laktanya előtt

kivégzett forradalmárok

nevét és arcát

ott rejtegettem a bőröm alatt.

Csak rám kellett volna valakinek

ordítani a magasból: állj! ki vagy?

s miféle gyászos röpcédulákkal

járkálsz a romos városban ide-oda?

Talán még egy rám szegezett

mesterlövész-ujj is elég lett volna.

Elég, elég s én rögtön bevallom,

hogy a vértanú-ország

minden körözött halottjára

hasonlítok,

s hiába indulok el

észak felé vagy dél felé:

nincs kiút magamból.

Nincs, nincs semerre,

hisz még a versekben is

maszatos tankok és szétzüllesztett,

rühes rózsakertek állják el utamat.

A szélben mintha celofán-szárnyak

recsegtek volna

s bakancsok alatt szétroppanó

zsilettpengék.

Ki felejtett el akkor

rám kiáltani ott az őszben?

Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám

megjósolt halálomat?

Stockholmi átváltozás

A királyszobrok körül

tolong a téli szél a stockholmi,

belső kikötőben.

Havat, sirályt és szemetet hord

fenséges lábuk elé.

A város mégis nyugodt, mint a pompás halottak.

Vasárnapi, hideg szemével

engem, az idegent is

csak kényszeredetten követ.

Nem is gyanítja,

hogy a százados kardok

és a kilengő árbocrudak között

veled melegíttetném magamat

szeles utcái hosszán.

Veled vagy valaki mással,

aki negyvennyolc órás lélek- és test-cserével

te volnál, leginkább te.

Kinek vallanám be,

ha nem éppen neked,

hogy minden szembejövő nővel

összetévesztlek napok óta?

S nemcsak a cigányka-hajú feketékkel,

nemcsak a zöld szemű

álmodozókkal, akik a földhöz

vagdosott poharak cserepein is

úgy táncolnak,

mintha tört havon táncolnának,

vagy öt tonna szétszórt lepkeszárnyon.

A szőkék, a félbarnák,

a templomba siető gyertyacombúak

és a sálukat magasban úsztató,

királyi kurvák is mind

a te irgalmasságod ütemére közelednek.

Fönt felhők: hóvitorlák,

lent jégorchideák a vízben

s megfagyott verítékoszlopok.

Félve gondolok rá, hogy Gauguin vagyok ma északon,

a magát száműző ember,

ki szigetek, pálmák s napsütés helyett

nők lélegzetében

keres új hazát magának.

Januári jelenés

Hol a tavalyi hó?

De hol az idei?

Hidegen ragyog január,

mint lecsiszolt

mészkő szobor a temetőben.

Hógolyó helyett

fekete göröngyökkel

dobálom meg a téli fákat.

Kék vagyok, kék,

száraz kék, kívül-belül

s dülöngő, részeg nádvágókra

emlékszem gémberedve,

akik vasvellákat

táncoltattak a jégen

s ugrálva ordították:

veszett föld, veszett föld.

Legalább öt szem zúzmara

gurulna gyorsan ide,

legalább öt szem fehér gyöngy

az északi hazákból.

Megszaporítanám,

mint Jézus a halat,

megszaporítanám,

mint Jézus a kenyeret.

De fölborzolt tollal

csak egy táncoló nyakú gúnár

lépked fehéren felém.

Jőve jődögél le a magas ólból.

Viaszos csőréből

lila villámok ugrálnak elő.

Megállok s megbámulom:

ez a lúd lehetne kiherélt hattyú is!

Hol a tavalyi hó?

S Istenem, hol az idei?

Hol a behavazott száncsengők

nyelve és hol a farsangi sikoltások?

Megfagyott kenyérmorzsát

kapkod föl egy veréb a földről,

s ijedten röpül el vele,

akár egy csontos űrlakó.

Februári látomás

Nagy László halálának tizenötödik évében

Ki táncol a sírodon, László,

kora reggel? Zúzmarás tán még

a bokája is. A foga, a tarkója,

a másnapos ökle. De döngöli, döngöli

lábbal a bitang agyagot, mintha

a halántékod kellene neki. Mintha az a

szíved helyén kinyíló, másik űr,

melyben kökényszem-bolygók és

ezüst zsebóra-holdak keringenek.

Csupasz ágakon és finom ködön át

bámulom csak a kis duhaj sehonnait,

a temető parkett-táncosát: gajdol,

nyerít, csettegtet s csókokat

dobál a távolról figyelő varjúknak.

Még hosszú, nikotinos ujjai is

táncolnak vele a ködben. A lábra állt,

meddő giliszta – gondolom róla

megrendülve. Talán még a halálodat is

irigyli tőled s mézes, udvarló szavaidat,

melyektől a ruganyos húsú hölgyek

teje mindig megeredt… László,

hallod te egyáltalán ezt a hajnali

dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot?

A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék

tenyerekét? Vagy csak én hallom, én,

kinek naponta megüzenik a világ végét?

Vasárnapi csendélet – asztallal, késsel

Mire hat nap után a hetedik,

mint sisak nélkül bevonuló,

fölmentő sereg, hozzám is megérkezik,

ott fekszem rég kiterülve

a hideg konyhakövön,

s halántékomból, langyos vér helyett,

csak fáradtság szivárog.

Az arcomtól jobbra

négyszögletes, fakó asztalláb

meredezik. S balra: egy ölés

után leejtett nagy kés.

És mintha a közelből pulyka

s lúdgége hiákolna,

vagy egy selyembőrű kismalacé.

De az is lehet, hogy nem ők,

a gyönge állatok hörögnek rám,

hanem a napok. A napjaim: hétfők

és keddek s az elevenen megnyúzott péntek;

a gólyalábú szombat,

mely csánkig járt sűrű mocsárban

és most nem tud fölröpülni.

Minden megtörtént velünk újra,

ami ma megtörténhet: tankok

helyett harsány cirkuszos kocsik

száguldoztak heteken át a városokban,

és csak a hullaházak előtt

álltak meg egy-egy pillanatra,

hogy ne feledkezzünk el a félelemről.

Még innen lentről, a konyhakőről is

látom robogni őket. S látom a

grimaszokat vágó bohócokat: fölhasadt

szájjal magyarázzák, hogy semmilyen bűn

nem érhet véget addig, amíg álmodunk csupán

a gyilkosokról. De a magas házsorok

csak a gúnyos nevetéseket visszhangozzák.

Vasárnapi fejem ma megint olyan,

mint a szekrényről lezuhant, kemény

birsalma, mely saját súlyától hullana

tovább. Le, még lejjebb egy szentséges

űrbe, hol már asztalláb sincs,

kés se, és kezek se, csak hang,

csak sóhajtozások, csak elnyújtott harangszó

s földi hangyák vonulását kísérő zene.

Keserű, pünkösd előtti ének

Ha kimartak maguk közül,

hát kimartak;

nem sír utánam horpadt

vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.

Magam kipróbált társként

nézek az égre újra.

Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.

A legyőzőim sorban

fönt a hegyeken járnak,

s várják a suhanó, tüzes

lángnyelveket fejük fölé:

a szentlélek-orchideákat.

Várják, hogy a hatalom után

övék legyen a

dicsőség is… Legyen! legyen!

visszhangozza bennem a szív:

e riadoztató, tihanyi sziklafal.

Hisz úgyse kell nekem

semmi, ami nem a magam

csodája már.

Rámosolygok egy döglött kő alól

kinőtt fűre, mint ahogy

boldog összeesküvők szeme villan össze,

s a mosolytól máris az vagyok

újra, aki régen egy csillagról

zuhant alá,

át a felhőkön, madarak

hullámzó, sötét kárpitján át

s úgy ért földet, mint az esők,

mint éjjel is sugárzó napdarab.

Járok, ődöngök kimartan közöttetek.

Hazátlanul

hazámban és csak Isten zöld

sétaterein hallom megszólalni

bátorítón a tücsköket. A legázolt

fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:

az Örök Por

országából. A tüzes nyelvek

helyett a holtakén. Halljátok,

micsoda zsibongás ébred,

s micsoda dohogások erősödnek?

Megint a cukortalan, keserű teák

íze a számban. Megint a szégyené.

Megbuktam újra? Vagy csak veszítettem?

Nyitott ablakomon

fecskék röppennek be,

mintha részvétüket fejeznék ki

némán, tanúk nélkül.

Le kéne ütnöm őket is

meghosszabbított kézzel, mint azt a sok

riherongy, utcai kárörvendőt.

Lődörögnek csak és fagylaltoznak

végig a körutakon,

és szemembe vihognak pimaszul

a sétáló csípejű árnyak közül.

Sok kicsi púderes halálfej!

Ha ötször születnének a földre,

akkor se értenék meg, mi fájhat nekem.

Hiányzik hozzá öt szívük,

öt agyuk

s ötvenezer emlékük a múltból.

A Vérmezőn öt lenyakazott

pünkösdirózsa fekszik.

A csellengők közül senki se tudja,

hogy hanyatt lökött szülőhazámra

gondolok mindig,

ha azt az öt, sorba fektetett rózsát látom.

Sebaj! táncoljanak csak vihorászva

arcom előtt, fagylalttal

vagy idomított vércsékkel jobb kezükben.

Legyen néhány nyár megint az övék.

Legyen a könnyű pipacsokkal együtt,

és a reklámként fölgyulladó planétákkal!

Szűrt árnyékban

Kik azok az ápolt sörivók ott

a Pasarét fölötti kertben,

óriási napernyő alatt?

Nyakukban vastag nyaklánc vert aranyból,

és szőrös ujjaik,

mint kövér dongók,

lustán csaponganak

a poharak fölött.

Ismeretlen, kis Kolumbuszok,

akik csak nemrég fedeztek föl

maguknak

egy-egy párában úszó tartományt

banánültetvényekkel,

zöld almával,

hangya-farmokkal,

s máris hordószámra szállítják

a hangyasavat

a titokban fegyverkező hadseregeknek?

Vagy nőket cserélnek el olcsón

klasszikus romokra?

A szűrt árnyékban és a szürke cigarettafüstben

olyanok, mint akik

szem nélkül is látnak,

fül nélkül is hallanak

és szendergő halántékerükkel is megérzik:

merre gurul a gyöngy a tengerekből

s a megcsapolt testből a vér.

Határ? Határok? Kínzó áttünések?

Hajléktalanul bujdosó, szegény himnuszok?

Bartók közeli szobor-fején

a tipródó vadvércsék oly távoliak

nekik, mint a halál fuvolása.

Egy fának támaszkodva nézem

röpdöső, dongó ujjaikat a délutánban.

Látom, hogy az égbolttal együtt

ez a nap is az övék!

Ki tudja, nem az új megkínzóim szíve

izmosodik-e bennük?

Szabad vagy, szinte bűnösen szabad

csonka szonett

Mindenki lemondott már rólad.

Szabad vagy, szinte bűnösen szabad. Lakhatsz

Isten bármelyik fája alatt vagy egy beroskadt

ház pincéjében. Az ágyad lehet matrac,

vagy Heine úr sóvárgott selyemágya.

Máskor pedig egy vagon liliom.

Nem te akartad így, de ha egy élet ára

ennyi: ne nyögj, ne sírj, mondd azt, hogy ezt is kibírom.

Ne is csak mondd – énekeld inkább vicsorogva:

hadd repedjen szét szálkái mentén

minden szőlőkaró, s művelt hóhéraid fejcsontja

is recsegjen csak velük. De ne tudják meg senkitől soha,

hogy új korszak jön: az áldozat magára talál újra,

és az üldözőket sorvasztja el a migrén.

Szobor és jácint

Szécsi Margit emlékezetére

Téged mindig kihagytak,

kikerültek,

csak a halál játszott veled fogócskát, Margit.

Csak a börzsönyös erdők

ejtettek válladra vörös kendőt.

Ó, mennyi nagymenő cipőjén

csillámlott üstököspor!

Mennyi hölgyike nyakában hósál!

Pedig senki se tudott úgy a kocsmákban

s a dicsőség felé száguldó vonat

büféjében könyökölni, ahogy te tudtál.

Magasan ácsorgó ujjaid közt

a hosszú szipka

lehetett volna madár-trombita,

angyali fanfár –

de te az Isten közelébe is

inkább az elkárhoztató

füstöt fújtad,

nem a hozsánna-zsoltárt.

Szobor és jácint egy személyben!

Balassi kóbor lelkétől

női vitéz! Kit ha hétszer

körüláll a villám,

a lángoló rácsokon hétszer kinéz.

Éltek itt királynők, kurvák, nagyszüzek,

szerelmes malteros lányok, mezítláb

lépegetve a talicska-padlón.

Ha megszólaltak, elindult

minden rajongó porszem a túlvilágra.

De ha te szóltál,

visszatért minden tűzvész, gyöngédség,

minden álom,

vissza a házba.

Bimbósodik a Nap, mint a te

vadóc pipacsaid a dombon,

s kibomlik nemsokára,

ahogy a házasságtörő szenvedélyek.

Mind a tíz szememmel egyszerre nézlek:

féltékeny vagy-e rám, ránk?

féltékeny-e a szélhámos halálra?

Nem szólsz, csak mosolyogsz,

mint a szavaktól eltiltott árva.

Istentelen nyár

A kutya is csak áll, áll és liheg.

Még elheveredni is lusta a bokor alá.

Serceg fekete szőre és szálankint kunkorodik,

mintha gyufaláng pörkölné meg a végét.

Aszalódik a fű, a bodza, az árvacsalán,

s bármerre nézek, mindenütt kis, fehér

csontvázakat látok tántorogni a levegőben,

s lehullott madarak szilvamag nagyságú szívét a porban.

Feléd is félve nézek: zöld-e még szemed,

s látni-e benne azt a mélyben csillámló kutat,

mely a tengerek emlékével köt össze engem?

Vagy ebben a goromba nyárban száradsz és

sárgulsz már te is, mint az ereje szakadt akác,

s kérges tilalomfa leszel lepkéknek, bogárnak?

Nyárvégi fáradtság

Elfáradtam, ahogy a kizsarolt

föld is elfárad nyár végére.

Suhanó nedveim cseppenkint szétgurultak,

elpárologtak, s elvétve már csak egy kóbor

madár köszöni meg, hogy ihatott belőlük.

Nézem pihenő, kicserzett ökleimet

itt a kerítésdúcon. Hantok? Göröngyök?

Inkább apám fáradt arcára ismerek bennük.

Kazalrakás után szokott maga elé meredni így,

félholtan, mögötte aszályos ég és száraz villám.

Ó, ezek a görcsös paraszti arcok, öklök,

bálványképek, távol a puha ibolyáktól

és távol a dús vizektől! Mintha baltával

faragott emlékek gyűlnének körém

mindig a nyárban s letűnt istenek emberei,

kik egyenesen a Napból vándoroltak

szegényen ide a földre kaszálni,

tarlót törni. Eltűntek, meghaltak rég,

de én velük fáradok el most is a fülledt

kukoricásokban és a hangyabolyos réteken,

ahol kasza vágja át a fölfújódott, kis

tehénkék nyakát, kasza a szivárványt is.

Állok a napon, keményedem és száradok

tovább. A közelből egy megütött fa

tompa nyögését hallom. Zene ez is!

Zene, zene, fa-himnusz, melyet a föld fölött

bujdosó csontok hallhatnak csak meg igazán.

Nem tagadom: a szemem sötétebb

Itt vagyunk még zavartan együtt

egymással, barátaim, s mi történik velünk

ebben a selyemkendőként lángra lobbant

nyárban? Van, aki jön-megy, ordibál

közöttünk, könyököl egy késen;

van, aki almacsutkákat rágcsál idegesen,

s elveszett kabátgombját

keresi kint a temetőben. És van, aki

a szentivánéji szamárbőr szagát érzi

lengedezni az Országház felől,

és menekül, menekül.

Hát ezek történnek velünk, nevetni való,

egykori győztesekkel a – vereségben?

Ezek a kis laposságok, suta mesék?

Látom a félárbocra leeresztett díszzsebkendőket,

ott lengedeznek sorban halántékaitok

fölött, mint félresikerült szerelemben.

Már csak az árnyéklovas vagy az árnyékautós

bujdosások hiányoznak az örök Bakonyban!

Már csak a konyakban oldódó altatók és a

fésűmuzsikán is följajduló Bartók!

Egy hínárral megrakott szekér fordul be

épp a templomkertbe – súgja valaki

váratlanul mögöttem a tízezres utcán.

Egy hínárral megrakott szekér

a semmiből! Talán egy ismeretlen versből

üzeni, talán egy halott naplójából. Halljátok

ezt a csupa zöld, csupa lucsok, csupa

dögnehéz remény-mondatot ti is, barátaim?

A nyár megsütheti kezünk fejét a

homokban, a rücskös kőasztalon, a hegy

tetején, de látó és halló szemeink

az ámulatban még találkozhatnak újra.

Ne felejtsétek: ez az idő a mi örökölt

időnk! A szerelmek ilyenkor szoktak

a leveretésben leginkább ránk találni,

s a tüskefáról lepattanó fények is

ilyenkor rajzolják rá arcunkra

legszívósabb halottaink arcát.

Nem tagadom: a szemem sötétebb,

mint a falban elszenesedett gerendavég

vagy az útfélre rugdalt bazalt,

de tudom, amire most ránézek vele,

újra remegni kezd, és megadja magát.

Ha volna életem, 1996

Szilveszteri tánc

Megint egy év. Megint tizenkét

óraütés utoljára. A kristályok

tisztulnak tovább, mint a lassan

kivilágosodó szőlőszemek. Az éjféli

szél is komolyodik, de vannak, akik

foszló papírtrombiták recsegésében

befőttesüvegek celofánján

táncolnak égő gyufaszállal.

Lobog a hajuk, a kezük, a nyakkendőjük

és szerelemtelenül is ott forgatják

maguk körül az elmúlt évszakokat.

Ha tudni akarjátok: az én bandám

ropja előttetek. Nincs az ujjukon

arany, se ezüst, kemény bokájuk körül

se pönög mélabús citerahúr,

de Magyarország minden falhoz vágott

tányérja ott robban föl újra

a halántékuk mellett. Katonatánc?

hajdútánc, amit járnak? Vagy összeesküvésre

készülő szíveké? Ugyan ki tudna

még jövendölni a hajladozó gyufalángból

s a verítékből, mely a mennyezetről is

nagy cseppekben csobban alá

a pezsgőspoharakba? S ki a trombitások

dagadó nyakeréből, mely egyre kékebb?

Szigorú kék, mint a hegyek felől közeledő hajnal.

A barbár

Háború utáni emlék

Talán az voltam én is – barbár!

Elszánt, nyomakodó. Hasig gázoltam

a lucsakos réten, kutyával és

görcsös, nagy bottal szövetkezve.

Törtettem, mint aki vért akar inni

napkelte előtt: nyúlvért, fácánvért

vagy csak bezúzni annyi bíbickoponyát,

amennyit tud. A Ráchalom felől,

hol összeégett tankroncsok hevertek,

hallottam néhány földi szót, sziszegő

tiltást, de a fülem teli volt fogcsikorgatással

s ágyúzás emlékével. Tele a fölrobbant

lovak utolsó nyihantásával. Ez űzött? Ez a

megszakadt hang? Állat-ima? Állat-káromkodás?

A felhők fölöttem hosszúak voltak,

mint a tömegsírok. Hosszúak, mint

idegen ének. Talán ekkor szőrösödött ki

hirtelenül a mellem, a hátam, Isten lelógó

kezefeje a foghíjas akácsor mögött,

s ekkor hallottam a szaladó kutyát is

a torkomban először fölugatni.

Haragos óra

Mit szoktam én meg?

Az ide-oda járkáló Napot?

Az orrlikak körül tolongó levegőt?

Kézfejemet ajtókilincseken

s disznók habos vérét

a hideg cseréptálban?

A szalmaszirének énekét otthon, gyerekkoromban,

amikor a fölforrósodott, nyári deleken

a tenger érkezett el az udvarunkig?

Vagy tán az estékre

rányíló szemeket,

melyekben fehér ingek világítanak

a halottak fölött?

A háborút, a háborút, amelyben semmi nem világít,

de minden ég: a bőr, a haj, a csont,

a nagyapás mestergerendák

s az istállóból kiúszó lósörény?

Éjjelente rekedt nótaszót hallok

a kaszárnyák felől és a temetőkből.

Ezt szoktam volna meg? Ezt a másvilági

kocsma-operettet

a magam hangja

és a te hangod helyett?

Ki az a bitang hasbeszélő,

aki itt bujkál közöttünk

s el akarja hitetni velünk,

hogy már az igaz se igaz,

a bűn se bűn

s a világ se más,

csak a mi mindennapi megszokásunk és tévedésünk?

Ki szülte és ki küldte őt ide

ingatag hazámba?

ahol, ha megjelensz,

még mindig becsukódnak a sebek,

mint este a tulipánok.

Az alkonyatban valaki

Tele a régi utca

a holtak csizmanyomával.

Tele megsárgult akáclevéllel.

Bármerre lépek

és bármerre indulok el,

mindenfelől

ismerős árnyakat hallok beszélgetni.

Az alkonyatban valaki

gerendát visz a vállán.

Mintha az apám volna.

Szólnék neki, de a szám

hirtelen teleszalad temetői földdel.

Mióta nem jár haza,

a kerítésdeszkán kinőtt a moha,

az istálló megtelt darázzsal

s nagy, szürke ponyvája is megtöredezett,

mint hanyagul összehajtogatott

elefántbőr.

Ki hitte volna,

hogy egyszer még hátranézni is elfelejthet,

s nem ismeri meg

nagy fia lélegzését

a kiszáradt patak túlfeléről.

Megy, megy az utcán

imbolygó gerendával.

Vihetné akár Magyarország

minden meghasadt szikláját hangtalanul.

A torony órája

tán akkor is hatot ütne

s mind a hat kondulás

a megöregedett kutak vizében

halna el egymás után.

Augusztusi elégia

Már a legutolsó fecske is hazaért.

Levetette kis mellényét

s faágra akasztotta.

Nézd, azóta ott leng egy darabka sötétség

alacsonyan a világ fölött.

A zámolyi temetőben

most itatja apám vasderes lovát.

Konduló vödre: fölfele fordított harang.

Lába alól idáig zörög

az augusztusi szalma.

De aztán csönd lesz.

Meghalnak egyszer végleg a lovak is.

Jó éjt, te megtöretett szalma s te ló!

Jó éjt, ti sírkövek!

Jó éjt neked is, emlékezet!

Túlélt halálaimmal

Hosszú idő után itt jövök megint

én, én a megtépázott ember,

hullámzó cipőmben

s túlélt halálaimmal itt jövök.

Épp csak a félig elfagyott

mogyoróbokrok kifakadását

akartam meglesni kertetekben

s a nikotinos kezek

garázdálkodását

kitavaszodó lányszobákban,

de ti rámcsaptok újra,

mint hetek óta éhező csókák,

csikogtok fejem körül

s leszálltok minden hajszálamra.

A húsom kell nektek?

Az életem?

A bőröm alatt kóválygó égitestek?

Vagy kizökkenthető csontvázam,

mely éjszakánkint

ott ólálkodik már a Farkasréten?

Ha öltem volna a nevetekben,

most kiszakállasodó szentetek volnék,

szegény és szánnivaló,

ki a Hősök terére kocsin berobogó

angyal helyett

gyalog érkezik el a szívetekig.

De én csak lángfújó szátok elé

álltam oda egy deszkapajzzsal:

az gyulladjon meg tőletek,

ne a világ

s ti csizmás, rohamsisakos hadseregnek

láttatok rögtön,

növekvő sokaságnak, amely

kelbimbóként

zsenge csecsemőöklöket zabál.

Tavasz jön újra,

hamvazó, fényes tavasz.

A hegyek megborzongnak sorban,

mint tojásfehérjétől

megcsömörlő, terhes asszony

Nekem az ő istene

és az ő borzongása kell:

a legutolsó titkát is eláruló

gyönyörű undor.

Írnám a levelet

Írnám, írnám a levelet neked,

de kint az utcán, a ház előtt,

sápadt almahéj ázik az esőben,

mintha elhagyott csecsemő ázna.

Lám csak megint az ősz áll közénk:

a reumák és a hideglelések nagyhercege,

s az undok sár,

mely nem növeszthet sohase szárnyat.

Gyerekkoromban – mondják – Krisztuska voltam,

nagy csizmás, vásott, megváltó kölök,

ki a hullámzó sarak és vizek fölött

ámuldozva és könnyedén lépegetett.

Van-e még hozzám tegnapi szemed,

hogy ezt a boldog megváltót is meglásd bennem,

kinek a ragyogását néha még hazaviszem,

haza, haza a hazátlan időből.

Esik, esik. Itt, a tollam körül is

nő már a tócsa. Mindegyik cseppben egy-egy

megíratlan levél fénye indul el hozzád,

némán siklik a fák s az elhagyott almahéj fölött.

Olyan semmicske, varázsos test

Ki jár az erdőn? Ki motoz?

Az előbb csak egy katicabogarat láttam.

Lassan araszolgatott nyugat felé

a megrozsdásodó fűben.

Olyan semmicske, varázsos test volt

a szálegyenes gyertyánok alatt,

mint amilyen én voltam hatévesen,

otthon, a szérűben

a földet szúrkáló villámok között.

Mégis ahogy mozgott, mocorgált:

ment vele a fény,

mentek vele a felhők

s ment vele Isten is,

nagy októberi árnyként húzva mögötte

fájós lábát.

A páfrányok, a lapuk

mind lehasaltak előttük a földre –

én meg csak álltam ott magamban

az erdő huzatos, zöld kolostorában,

s nem tudtam, hogy az égbe

vagy a földbe kell-e mennem?

Elmúltam hatvan

Elmúltam hatvan, hatvanöt.

Amúgy elmúltam százhúsz is.

De egyetlen kő se lágyult meg eddig kedvemért,

és a világ se lett kisebb,

miként szerettem volna.

Hogy mi jön ezután s mi jöhet,

nem tudom.

A tüdőm, a vesém

örömest fölrepülne még a felhők fölé,

s a szemem is hanyagul elkószálgatna

madárnyomokat megőrző városokban,

de bármerre fordulok,

mindenütt csak Heródes őrült hajfürtjeit

látom örvényleni a fejeken,

s a festett vér helyett

igazi vért

a gondosan berendezett színpadokon

és harctereken.

Tél van, tetszhalott tél.

Néha egy magányos hópehely

érkezik ide

meghódítani a várost.

Ez az idő mindig az én időm:

fölhajtott kabátgallérral

rohanok végig a Duna-parton,

mint aki egy széltől kirobbanó hóförgetegben

várja visszatérni

száműzött, fiatal életét.

A gyerekkor állomásai

Nem, nem, én semmit nem akartam,

csak azt, hogy a forgószél közepében

én ülhessek

s magasabban járhassak, mint a templomtorony.

Barna lovainkat is elcseréltem volna

ilyen szélért,

mert a madarak útjáról

én láthattam volna minden napraforgót:

azt a rengeteg, sárga parazsat,

amely csak egy mozgó tűzhányó öléből folyhatott ide.

Az aljban kút csillogott és folyó,

s fönt, a felhőkben, nagy sasok laktak –

Én csak azt akartam, hogy föltartott kezem körül

ők keringjenek, amikor megy le a Nap.

Ez hát az én országom?

Az én népem?

Ez, ez az ide-oda lökődő,

megfakult sokaság?

Nyaranta hinták

és hosszanti lángok

suhannak el a feje fölött,

mintha elvarázsolt

cirkuszban bámészkodna.

Ilyenkor él igazán s rendületlenül.

Ilyenkor bízná rá magát

forgószélre, futóhomokra,

légtornász tüzekre

és forró áhítatában

ilyenkor tapsol meg buzgón

még egy csörgősipkás papagájt is,

vagy bika-álarcos költőt,

ki végpusztulását jósolgatja.

Nemrég még emlékezett,

hogy kiárusított szívét

kik vették meg a zsibvásáron,

de ma már csak

csonka neveket emleget

s egymásba mosódó országokat.

Így ősz felé, mikor az eső ömlik

s a jegenyék, mint züllő Góliátok,

szemérmetlenül levetkőznek,

elhúzódik lustán

a maga felhői mögé

s délceg varjakkal őrizteti

huzatos házatáját.

Belépek most a régi házba

s megcsap a fölsárgított szobaföld

tonnás illata.

Lehetne ez a kárhozatomé is.

Lehetne fakó börtönöké,

melyek, lomha sarokvasakon,

itt nyitódtak-csukódtak

folyton körülöttem.

A kulcsra zárt diófa szekrényből most mégis

annyi madarat hallok énekelni,

amennyi egy erdőben sincsen.

Rigó, ökörszem, gébics.

Ki csalta ide vissza őket? Ide,

hová lankasztó nyaraimon

a mezítlábas tenger is eljárt,

s a nagy huzatban, mézes pántlikákon,

halott legyek röpültek?

S ni csak a magára maradt meggyfa asztal!

Örökös helyén ott áll.

Kemény lapjában olyan ma is a gyűrűs fabog,

mint amikor udvara van a teleholdnak.

Talán ha még egyszer

odaülhetnék mellé

s eleven kés nyele koppanna rajta,

kinőne újra otthoni hajam,

jobb oldalamon szívem,

s megindulna a falióra is,

ahogy a tavasz indul,

sárgaréz sétálóján legapróbb Napommal.

Hát mégis él valaki?

Ha gyorsan vénülök is, ha fejveszetten,

együtt a könyökömmel, az inaimmal,

még mindig új szavakra várok és új szemekre,

melyek váratlan forgószéllel rontanak be

a házba s táncolnak ki az ablakon.

Mert itt mindent ki kell cserélni újra:

tejutat, eget, gyertyatartót, a kapun ülő

pillangót nagy sasokra, hogy aki ellágyulna

lustán magától, rémüljön meg inkább a

ragadozó isten postamadaraitól, hisz

véget érnek lassan az évszázad torz játékai:

a háborús bújócskák, a vérontó ipiapacsok,

és nincs senki köztünk, aki oda tudna szólni

egy kőnek: induljon el a fölfedezetlen szívek

földrésze felé, mint Kolumbusz Indiákba.

Nincs senki, senki, kinek országa volna

s mozgósítható istene! Engem még talán

sirat egy régi falu, néhány elgazosodott

parasztudvar, fészer és templomtorony, de a

cserbenhagyott jövőt ki siratja s a párbajozó mosolyt,

mely muskátli-piros királyokat s rőt elnököket

sebzett halálra rég? Lehet, hogy többé

nincs kiút magunkból se, és csak a csuklós

dugattyúk zihálnak bennünk oda-vissza?

csak a megunt hajnalok és a megunt esték?

Nem, nem! – rázkódik meg bennem a csontváz.

Nem, nem! – remeg, kékül és tiltakozik.

S mintha tengert terelgetne egy nagy szél

a horpadt medencecsont felé, tengert és kiáltásokat…

Hát mégis él valaki, aki itt csodát akar?

Nagy, égi sálak

Megy az idő, megy, megy veszettül.

Szerelvény csattog szerelvény után.

Az ablakok, a fák, a dombok,

az elszabadult, nagy, égi sálak

úgy suhognak el arcom mellett,

mintha Isten huzatában múlna a világ.

Most épp egy gondterhelt nyár

hagy el, halálom előérzetével.

Az imént, porviharban, egy földrengéses

város lécei, deszkamadarak:

szálló zongoratetők, mint hajótól

ferdén elhussanó albatroszok.

Ha minden életemet egyszerre

élhetném is: egyszerre földön, föld alatt

s a meghasadozó verőfény repedéseiben,

a te szád előtt, a te összebatyuzott

csillagaid közelében, akkor is csak

ínséges szemmel nézném ezt az

áradatot: hová, hová Idő,

a lábam nélkül, a képzeletem

nélkül, a túlnépesedett vágóhidak

vértől megduzzadt árkain túl? A semmibe?

Vagy a sorvasztó örökkévalóságba,

hol szétrobbant életek s világok keringenek?

Megy az idő, megy, megy veszettül.

Csak én maradok mindig ott egy

fal mellett, egy halott mellett,

egy folyton széteső ország parádés

romjai közt, hogy csiszolt porszemeiből

hegyeit s templomát fölépítsem.

Bársony és cián

Városok, milyen messze születtem tőletek!

Ott húzódott köztünk a nyár,

sok erdő,

sok fényes lámpasor,

s a Hold mögül előballagó ökrök árnyéka fölnagyolva.

Égtek a tarlóink ősszel, s kaszárnyáitok

ablakain még be-becsapott a füst,

de templomaitok lassan távolodtak tőlem.

Úgy himbálóztak a szemhatáron,

mint imádkozó lányokkal elúszó hajók.

És mára mégis nagy utcáitokba érkezem haza.

Itt köszön rám a tél, az elveszett füvek

itt hajolnak elém a beton-hasadékból,

s a világ özvegyeit is

innen látom hazatérni a sírok mellől.

Városok, milyen messze születtem tőletek:

a szilvafák s a mandulák alatt!

Ezért is érzem mindig,

hogy nyáresti ízetek éppoly kesernyés, mint a manduláké.

Együtt van benne: bársony és cián.

Egy horvátországi erdőben

Jönnek-mennek az esők itt az

erdőben is, nagy lármával, mint a

rönkökkel megrakott vontatókocsik.

Nappal még látni őket, ahogy meztelen,

hosszú lábszárukkal végigvágtatnak

a fenyőrengetegen, végig az irtásokon

s az Isten markából kiesett sziklák fölött,

de éjszaka soha nem tudni, mi jöhet

velük? Meghajszolt, sáros őzek? Gépesített

rablóbandák? Becsapott, részeg vőlegények

bikaháton, durrogó kanászostorral?

Vagy egy lopakodó, új háború levegőromboló

fegyverekkel? Idegen vagyok itt a fák tövén,

idegen itt a morajló esőben, de tudom,

hogy ama csuromvizes Rohadt Angyal is

megjelenhetne bármikor, nejlonszatyrában

zötyölődő vodkásüvegekkel, favágók és

a végromlás istennőjeként! Meg, meg a

bibliai szajha, aki mindennap végigúsztatja

lilás haját a Földön, és nyirkos testnyílásait

villám fényénél ingyen mutogatja.

Reggel a kertben

csonka szonett

Nyílik a reggel, mint a boltok

és minden itt van, ami kell nekem:

akácfa, bodza, zsörtölődő dongó

s a domb árnyéka nyitott könyvemen.

Sokan állítják, hogy meghaltam régen,

s kamillás rét vakondja temetett.

A borzas hírt az újság is megírta,

és ha megírta, csak igaz lehet.

Igaz? Nem igaz? Porszemnyit se számít!

De hogyha mégis: ez a túlvilág itt,

ez, ez a kert, mosolyom titkos műve,

honnét egy hangya indul el a végtelenbe

gyűrűs fűszálon, utána lassan én is –

S a hosszú úton nem várhat több halál.

Hangya

Lábfejemen csellengő hangya sétál.

Körbejárja nagyujjamat, mint én

a kölni dómot – kis turista.

Megáll s imádkozik. Még tán helyettem is.

Éppoly odaadón, mint az Isten fia.

Éjszakai felhőszakadás

Már órák óta ömlik, ömlik az eső.

Szakad, hangoskodik, mintha

tízezer fölfordított bádogteknőre esne.

Nem hallani

az éjfél előtt induló autóbusz buffogását,

sem a város-motyogást lentről.

A szomszéd fal mögül is

csak ez a zuhogás csatakzik hozzám.

Egyszerre milyen messzire kerül

a vízzel körülvett testtől a világ:

a János-hegy rongált bokrai, az erdők, a telihold,

a vörösbe játszó Los Angeles-i opera színpada,

ahol ma is megjelenik a halál frakkban,

kezében virágcsokorral

s hét néger fogadja harsonázva.

A kürtjeik idefénylenek sárgán,

át a világon,

de hang sehol,

csak a betonon, tetőn

némajátékokat kísérő vízesés-zene.

Várni és hallgatózni legjobb ilyenkor.

Mindegyik percem, órám: végtelen tenger-idő.

Élhetek, meghalhatok,

ténfereghetek bárhol a földrészek közt,

megkereshetem a kővel ledobott

madaraim szemét az égben,

csontváz-tanúimat a föld alatt,

kik elszerencsétlenült bűneimet is

jobban ismerik, mint az élők.

Ha kísért valami mégis:

nagy vizek emlékei kísértenek.

Bolyonghat bennem egy sejt,

mely özönvizek elől menekült hozzám

és Isten seregeként vonuló, ős záporok elől.

Szűköl, hallgatkozik most is,

mint millió éve:

rémült hajótörött egy sodródó faágon.

Bátortalan óda a rímekhez

Mi lett veletek, konduló szavak?

Harangtestetek széttört, meghasadt?

S ti, üvegigék, mivé lettetek?

Halottak vagytok? Üvegszemetek?

Ócska szilánkok kint a faluvég

bokrai közt, hol kiszolgált fazék

s lavór hever? Vagy hámló égdarab?

Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag?

Emlékszem: régen velem voltatok,

minden költővel hozzám szóltatok,

léphettek könnyű sárba vagy a tél

halálmenetébe – senki, senki,

csak ti tudtátok őket ölbe venni.

Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült,

záport hozó, nagy nők és megőszült

állatok. Hol vagytok? Hol lapultok?

Nélkületek futnak a vonatok.

Nélkületek ölnek és szeretnek

s ki csöndes szent volt, mára már eretnek.

Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek.

A földön, a földben kereslek titeket,

levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban,

rémületes hazákban, otthonokban.

Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente,

hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre

a körmömön, a számon, hátha, hátha

megszólít újra hársfa és akácfa,

Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő,

mely, mint kis esti csillag, ma is feljő,

föl, föl a másvilágból, vak növények

sóhajtásával szállva, szállva.

Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva.

Kimeszelt szobám sikoltásra vár,

egy halálos, nagy ordításra…

Ajánlás

Ha jöttök újra, lopva jöjjetek,

mint titkos szeretők a lépcsőházban:

szorítsátok oda melletekhez

himbálódzó, dús nyakláncotokat.

Megyek s te mosdatsz engem

Isten, megmosdatsz újra

őszi esődben.

Megmosdatsz tetőtől talpig,

mintha még most is a régi,

zsoltáros fiad volnék.

Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek

templomod körül

halott őseim beszélgetnek.

Csuromvíz minden szavuk

s kökényfa-ujjaikon is

ide-oda szaladgál sok-sok csepped.

Ki akarta,

hogy én velük és veled

egyszerre találkozzam?

egy napon, egy órában,

amikor a közelben járó fácánok szeme

az életemtől megsötétedik?

Van valahol még egy másik Isten is?

Rejtelmesebb

és akaratosabb nálad?

aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,

nem válaszol,

de hét varjúval viteti magát

most is az égbe,

hóna alatt harang és katicabogár,

mögötte hosszan suhogó vizek,

mintha földtől az alacsony Holdig

fátyol suhogna?

Megyek s te mosdatsz engem

kívül, belül.

Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.

Minden lépésemre

egy-egy életet veszítek el,

egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –

Mintha magamat kéne

a végső életre megteremtenem.

Szárnysuhogásban

Mi volt ez a nap? Szárnyak ünnepe?

Mellettem a kertben

tizenkét akácfatuskó száradt,

de fönt, az eső utáni égben,

vércsék köröztek lassan, és seregélyek suhorásztak.

Nem volt ország a földön, ahová elindultam volna,

tenger se volt, amelyre elcseréltem volna az arcom.

Tudtam, hogy három életem után

a negyediket is úgy kezdhetem el újra,

mint aki egy kihalt fasorban

várja, hogy megszólítsák.

Fénykép a múltból

A titkosrendőr ölében macska ült.

Dorombolt, kényeskedett a selymes állat.

Szemét lehunyta, akár a profi kurvák.

Délután öt óra volt. Délután öt. De tudtam,

hogy egy váratlanul kisikló szó vagy egy tarajos

mondata is elég s máris besötétedik a hegyekre

nyíló szoba.

Ekkortájt én, ezerkilencszázhetvenhét őszén,

épp a föltámadást gyakoroltam. Nagy szálkákat

rángattam ki a szívemből, a körmöm alól, hátul a

nyakszirtemből, s úgy vigyáztam minden mozdulatomra,

mint aki beüvegezett erdőből készül kitörni,

fölhasogatott erek nélkül. A sunyi, kis labancomra is

ráordíthattam volna, hogy elegem van a bal szeméből,

elegem gyűrűsujjából, melyet, mint törpe zseblámpát,

kíváncsin rám-rám villant. De hallgattam inkább,

mintha a visszatartott csönd lett volna a szabadságom.

Kedd volt, közömbös nap, a nyugdíjra készülő

hóhérok délutánja.

A macska a fölmelegedett férfiölben csak

fészkelődött és dorombolt tovább.

Még láttok néha

csonka szonett

Romlanak szerveim, romlanak sorban:

a szem, a fül, a kilencedik érzék.

Már rég nem sejtem, ki susog a fákban

és ki görnyed a villámokban hétrét.

Még láttok néha piacon és utcán

s nagy termekben az elhíresedett

lármázók közt, akiket papírsárkány

suhantat föl az égre, hogy szemek

fényszóró parádéjában csellengjenek…

De magam vagyok önmagam tanúja:

nekem ez a magasság sose kellett.

Hogy Jónás legyek, azt az Úr akarta

s vele ti is! Elfeledtétek volna?

Beleremeg az ember odvas gyomra.

Soproni emlék

Valaki gyertyát gyújtott,

mert elaludt a villany.

Én csak a csuklójára emlékszem,

vitte, vitte a lángot.

Angyal megy át a sötétben így a szobán,

ha a kérlelhetetlen Isten üzen.

Kívülről forgószél feszegette az ajtót,

mintha betörő vagy a halál feszegetné.

Féltem? Azt hiszem, inkább csodálkoztam,

hogy búcsúzásom is milyen egyszerű lesz.

Aztán már csak aludni vágytam,

széken, heverőn, két szál deszkán.

Hajszolta a szél körém a lombokat.

Ott volt velem egy egész erdő.

A gyertya, a gyertya világolt tovább.

Sopron a félsötétben a planéták nyomát kereste.

Hallottam még ahogy csikorogva fordul

a szélzúgásban észak felé, aztán nyugatra.

Az Ismeretlen Ifjúnak

Mire vársz itt a lépcsők alatt?

Arra, hogy valaki

a Halász-bástya magasából alászálljon

s átnyújtson neked egy aranyórát?

A fákról

szattyánpiros levél potyog köréd,

s ilyenkor már az istenek is cipőt húznak –

Arra vársz, hogy valaki majd

temelléd is odaejt le egy pár csizmát?

Nevetségesebb vagy,

mint a hóra kiültetett csontváz.

Ez egy romhalmaz-ország, ne feledd!

Itt nincsenek csodák,

se jövő-menő, irgalmas kísértetek!

Itt csak az van, ami a

háborúkból megmarad,

vagy a falánk tűzvészek szájából kiesik;

csak az, amit a halállal pörösködve,

magadnak visszaszerzel.

Lábfejed odatapad a betonhoz,

mint óriás csontpók.

Lépj arrébb, pajtás, hogy reccsenjen egyet az idő,

mozduljon meg a várhegy, a cifra templom

s a torony tüskéin fönnakadt öröklét is!

Én most itthagylak, itt, itt,

eleven szobrot, a lépcsők alján

s már csak a tél elmúltával jövök vissza.

Boldogabb lennék, ha vándorcsigákat találnék ott a helyeden,

vagy egy Napot utánzó biciklikereket!

A harag szobrásza

Tíz óra tíz.

El kell hagynom a házat.

Kicsike köd toporászgat az utcasarkon.

Meglát, elillan,

mint a földiek hírszerzője.

Múzsák, ti, kócosak,

hát lemaradtatok ma is!

Csak heverésztek és tollászkodtok az ágyban,

kortyoljátok a kávét,

ropogtatjátok a kókuszos ostyát,

mások pedig már azt is tudják,

hogy én a kérlelhetetlen istenek

nyomában indultam el,

ilyen és ilyen zakóban,

ilyen és ilyen felöltőben.

Sebaj, cicáim!

Mára már a híres hollók

és a postalovak is elavultak.

Szemükből kihalt a világ,

de a füstölgő hírek

ott karikáznak mégis a házak előtt,

a magasban kifeszülő folyosókon,

ott még az epres kertben is,

hadd tudja meg, aki tudni akarja,

hogy én a harag szobrásza vagyok újra,

és hegyeket készülök megfaragni.

Valami gyászos bambaság

Ők mindig sietnek, száguldanak,

fönt, a felbök között is ütik az

írógépet, a templomtorony gombját,

az ércbillentyűs csillagokat – én meg

többnyire csak úgy cammogdálok

lent a porban, régi temetők, rozzant kutak

és hosszúra megnyúlt karóárnyékok mellett.

Nekik mindig a legújabb próféták

üzengetnek az ég felé nyújtózkodó

városokból és az éjszakák nyelvén is

beszélő szökőkutak – nekem meg csak a

szétrugdalt kövek, országok, beszögelt ajtók,

vagy a hajléktalan, városi kutyák ősszel,

amikor már a szemükből is csurog az eső.

Rongáló, koszos álmaimból föl is

ordítok néha, hogy mért épp nekem kell

ismét fejjel lefelé csüngnöm

egy liftaknában, száz ökör vérének

zúgásával a fülemben, mikor a közelemben

bál van, bál, ahol finom ujjak helyett

boldog kalapáccsal verik a zongorát?

Valami gyászos bambaság vagy örökölt

átok ez rajtam, hisz én már

láttam őket ifjan is ügyeskedni:

daloltak minden alagútban, minden

elgazosodott vérmezőn, minden síkon,

s a nehézkes istenfejeken is ők csücsültek,

mint meglovagolható márványoroszlánon.

Üzenet egykori barátaimnak

Ez most már így lesz, így marad, amíg

élünk: a szétrugdalt szivárvány roncsai

közt éjszakázom, mint a legutolsó,

hazájából is kiutált hajléktalan,

aki már csak a kutyáktól vár kegyelmet,

senki mástól. Nem tagadom: a ti

asztalaitok körül keresett meg legtöbbször

Isten egy-egy fölvillámló szóban, porzó

nevetésben, és költők, sirályok

emlékiratait is ott olvastam. Ragyogtam?

Igen, ragyogtam, mint a megtalált

gyerek. De hiába keveredett el a hajam,

a szám veletek, s magas vérnyomásos

nyarainkon is hiába csörögtettem

kedvetekért koronás mákgubókat

vagy gyönggyel megtömött apácakoponyát,

nektek nem híres játékaim kellettek,

nem az életem, csupán kipirgált,

zsizsikes bűneim, mintha miattuk maradhatnátok

hetedíziglen ártatlanok. De semmi

üdvözülés azóta se! Se holdfényszonáta,

se fölfelé szárnyaló kezek! A múzeumok

üvegtárlóiban is csak alantas és megkövült

májdarabok hevernek odadobva.

Ha várnátok még megváltásra: a lábam elé

világító, nagy napraforgószemeket is oltsátok ki:

legyen a sötétség teljes körülöttem,

mint a lesben álló orvlövész mellkasában.

Macskák

Micsoda ország! Ringy-rongyok a fákon

s a templomkertben szétdőlt szalmabálák.

Macskák napoznak rajtuk elnyújtózva:

Sába királynő gonosz, nagy cicái.

Napfény s penészpor lengi körül őket,

s országos lárma, hogy csak szaporodnak,

akár a krumplibogarak s a döglegyek –

És még a vasat megemésztő, sárga

irigység is borostyános szemükből

csöpög bőrünkre, csöpög italunkba,

s az úton, ahol nekünk kéne járnunk,

ott is ők járnak, mint a mulandóság.

Ők, ők a mohatalpúak: a hűség

s a bátor hűtlenség arisztokratái,

kik fülledt pincékben levert istenekkel

találkoznak nevünkben, dorombolva.

Szegény fejünk! most már csak ez hiányzik:

régi tévhitek helyett újabb tévhit

s lengő templomajtók, honnét a faküszöbről

macskaszemű szörny nézi nyakegünket.

A szemfényvesztő

csonka szonett

Azt mondják: lángész ő is, mint a többiek.

Mindegyik hajszálára jut egy angyal.

Ha forog velük: szárnyas körhinta forog

fejmagasságban, farsangi ricsajjal.

Én is csak bámulom őt, számat tátva:

csiribű-csiribá, s kézárnyéka, akár

tűzfalakra vetített óriásé,

a februári égen föl-le csuszkorál,

mintha egy kihegyezett zabszemet

öltöztetne felhőbe vagy a semmi

bábjátékát adná elő… Lehet,

hogy csak a Föld szélhámosa? Tengernyi

trükk mestere, ki a hűtlen látszatokat

szaporítja, miként Jézus a kenyeret?

Valami nehéz illat

csonka szonett

Valami folyton szaglik itt. Valami

nehéz illat. Kátrányba léptem bele?

Vagy tán e duhaj város savanyú szájlehelete

csap rám? Szeméthegyek tavaszi

szagoffenzívája? Megpenészedett zászlók

és vőlegényruhák dohosodnak a

napon. A Virág-ház fél mázsa lilioma,

mint rohadó férfimájak a talponállók

körzetében. Lassan a temetőknek is

jobb illatuk lesz, s öt kosár széttaposott kőris-

bogárnak! Nem csodálkoznék, ha emberpestis

szálláscsinálója volna e pállott dögszag –

Isten, mint az eszelős Lear király,

gazos mezőkön tébolyog. Nincs, aki megállítsa.

A holttér hőse

csonka szonett

Mennyi játék és mennyi förtelem!

Itt toll-labda száll, amott borzas aknák.

Roncs autók közt tangóznak a kurvák.

Nekik a temető is táncterem.

S mindegy, hogy hétköznap vagy lángos ünnep:

Dante szíve helyén szilva kéklik.

Nem ránt föl többé istenkéz az égig.

A pokol szeret minket, s az is büntet.

Hőskölteményt ha ma írnál, barátom,

a férfinőről írd, ki kuncorogva

megy el vizelni minden zöld bokorba,

bár jól tudja, hogy több élete nem lesz.

A holttér hőse ő, önmagával is játszik,

s nevetve sír, míg bevérzik a torka.

A szonettköltő rögtönzése

Szonett kell, Édes? Semmi az nekem!

Havazik épp s tízezer hópehely

kering fejem körül. Az egyik: lepkeszem,

a másik: bősz lavinasejt, amely

a jégkorszak óta téged keres,

mintha a halál megbízottja volna.

Tűnj el a télből, tűnj el a jeges

hazából! Itt van álomnak ez a balga

vers: itt, itt gyors csodának. Ha akarod,

a sárkányrepülőd lesz, fénycsónakod,

vagy harmadik szíved a bujdosásban,

hogy minél tovább láthassam a tested

vendégjátékait mostoha éjszakámban,

míg mindent, ami meghal, nem ölel meg.

Badar vallomás a hazáról

Csonka szonett

Nektek csak szó volt, iramló beszéd,

Isten könnye egy szakadékban,

körülállható test, mely folyton vérzik,

mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem

az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy

a kezem emelem most is; ahogy a szívem

esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok

kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt

agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig

súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne

veszítettem el magam annyiszor, benne a költők

vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok

s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

Csak egy száj kellett volna

Megkésett sorok H. Gizellának

Mit akartál velem, te eszelős, te árva?

Egy harmadik hazába elcipelni,

hol a gyerekek nem bújócskázhatnak a temetőkben,

és a sírköveket se kapkodja ki senki

a földből, mint répatolvaj az érett répát?

Bámulni akartad a szép, füves dombokat

Svájcban, s összeszedni őket a kötényedbe,

hogy aztán köztük kószálhass, amikor nyit

a kökény vagy hamvasul a szilvák kékje?

A szemed, a szemed messzire futott ilyenkor.

Én meg csak álltam melletted fakón, mint kínai

agyagszobor a földben. Csak egy száj kellett volna,

csak egy száj: vért hányni, földet enni, ordítani.

Rimbaud csészéjéből

Csonka szonett

Rimbaud csészéjéből vadméhek isznak:

naplopó, szárnyas dandyk, hangos korhelyek.

Afrika faistenei csak nézik őket

s arcuk, akár egy tuskó, hosszában megreped.

A vadkölyök sehol. Csak egy nadrág a házban,

s nagy tételben a csönd, az ostoros magány.

Fegyvert árul talán ma is a sivatagban?

Lángszórót, tankot, száján és hasán

okádó ágyút, mely a versnél szilajabban

üvölti, hogy minden homokszemért

ölni kell? Minden elfutó madárért?

Meddig üzletel még a szent fiú a földön

s meddig szorítja aranyát hasához,

hogy gyulladt mája örökre lehűljön?

Ha már a kezek is elmennek

Elment már fecske, gólya,

el minden tulipán is.

Nedves a salak újra,

s rozsdásodik az árok.

A Napot néztem eddig:

szeptember lépes mézét,

ott dongott körülötte

hétfőm és vasárnapom.

Most már a földet nézem,

s a mohos bokrok alá

temetkező felhőket.

Jönnek, tolongnak, hullnak,

mint űzött, batyus népek,

s ott végzi mind az aljban

a cifra kacatok közt.

Szivacs, dugattyú, ásó

nem ígér föltámadást.

Minek is, ha már lassan

a kezek is elmennek:

a nyár melegét ontó,

röpködő, csupasz kezek.

A kivert, városi kutyák

Megint a tél!

Megint a nyers tél!

Megint a kivert, városi kutyák

vesszőfutása a gladiátori forgalomban!

Mennek se ide, se oda,

elgazosodott hassal a sínek között,

mennek vak utakon,

mennek a tegnapelőtti Hold

gőzölgő tányér-emléke után

a becsukott kapuk előtt.

Minden hópehely a szemükbe esik,

akár egy elhajított tégladarab:

minden vakító kert és kirakatfény a világvége,

ahol már víz sincs,

bokor sincs,

lerágott csont se,

és a kezek is már csak

jégbe fagyott, múzeumi tárgyak.

Ugatni? Kinek?

Farkat csóválni? Kinek?

Könyörgő szemmel nézni két, magasban

kószáló szemre? Minek?

Eljön a nap, amikor már a hullarablók is

bizalomkeltőbbek lesznek,

mint a nagy sálakban sétáló nők,

kiknek a fák tetejéig

fújja haját a szél,

s akik gyorsan hazaosonnak,

ha egy kiszőrösödött csontváz a nyomukba ered,

pedig a volt-gazdákhoz ők járnak vacsorázni

s fújni magasan a füstöt a csillárok felé,

mint kóbor angyalok a trombitákat.

Este egy finn kisvárosban

Hová mennénk kószálni ilyen estben?

Az utcák üresek

s a háztetőkig ér föl a sötét.

Aki lélegzik, aki él még,

úgy ül otthonában megbékélve,

mint gondosan berendezett árvaházban.

Néha egy fej, egy függöny,

néha egy mellényről lepattanó csontgomb

röpül tovább.

Néha egy kóbor mennykő.

Ugyan ki ne unhatná meg végül

ezt a folyamatos és pudvás halhatatlanságot?

Legalább a tél harapná meg arcunkat kétfelől,

legalább sikoltana föl valahol

egy sánta köszörűkő,

legalább te ordítoznál velem utcahosszat,

mint királydrámában egy jégkirálynő,

hogy már én is néma vagyok,

néma, akár egy üres trónszék.

Hangodra talán a vérem válaszolna legelőször.

Másodszorra talán egy fa.

A város egyetlen csontváza is megremegne a múzeumban,

s mindegy volna már: a hideg tavak felé indulunk-e

vagy a temető felé.

Egy arc a tüntető tömegben

Ott állt mögöttem az émelygő tömegben,

őszen, csontosan, hajadonfőtt.

Szája bal sarkában nagy, fekete sebbel.

Először arra gondoltam: csakis egy

böhöm szarvasbogár

túrhatta föl azt a sebet vagy egy eltévedt vakond.

De később rádöbbentem, hogy kitüremkedés.

A hús rózsája,

a belső trópusok robbanó lávacsokra.

Köröskörül mindenki hangoskodott, de ő beszélt.

Egyszólamra a csődületben.

Szidta önmagát, a tipródást, az Egek Urát,

a betont szétverő kalapácsokat arrébb a Dunaparton,

a Napból potyogó, hosszú tűket,

merthogy mindent megölnek: füvet,

iramló lepkét, lovat, csak minket hagynak

még élni, minket,

a lealjasodás népét, kik az Országházat

bámuljuk órák óta, mint Isten csipkés

és ragyás szikláját

s várjuk, hogy meghasadjon. De nem hasad meg!

morogta feszes szájjal. Nem, nem,

hisz itt mindenki úgy vár a megváltásra,

mintha gulyáslevesre várna.

Aztán elhallgatott. Éreztem, forrósodik a hátam

s bőrömön piros foltok ütköznek ki,

mint áttüzesedett angyalszeplők.

Nem néztem többé hátra. Tudtam már, hogy egy

bujtogató, húsvéti üzenet keres engem.

Fölöttem az égen nagy lepedők lobogtak.

Együtt megint

Orbán Ottónak

Együtt megint, mint régen, zöld időnkben!

S ha másutt nem, hát a fehér lapokon.

Együtt a betűkben, a versben,

a lefelé hulló égdarabban.

Veszett körfűrész sikong az erdő felől.

Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni,

amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig

loholva te ordítsz folyton,

hogy bűn ez a század, hulla-fejezet;

egy rohadt száj, mely saját nyelvébe harap.

Én nyögök, nyüszítek ettől, te sírsz és vihogsz

s az alvadt vért is nevetve köpöd ki.

Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk?

Pesttől New Yorkig lebegő fényszalagok

s nők, nők, kik merész és édes anarchiájukban

csak a mi rejtekező szemünkben látták egymást?

És az a finn tangó is! Az a korai haláltánc

fönn, északon! Ott lejtettem a zenére én is veled.

Költők ölelték a tengert magukhoz csukott szemmel,

mintha egy elhurkásodott nősténnyel járták volna.

Nyár van megint. Sorvasztó béke süt a fákból,

s a bokrok alatt meddő fatojások.

Ha meggondolom: néhány évszakot még tán megérdemelnénk,

mint az a vörös és az a fekete macska ott a kertben.

Karácsony előtti hagyakozás

Mit hagyjak rátok? Mindenem oda!

Karácsony jön, a jászol is üres,

s már pásztor se

és király se leszek többé.

Országom is csupán egyetlen test lesz.

Egyetlen test, a testem: kizsarolt tulajdonom,

mely csillagjárásnyira kering

ama nagy csóvás üstököstől.

Legjobb lenne a föld alá csalnom minél előbb,

hogy ne lobbantson több reményt senkiben se.

Énekszó s húrpengetés szüremlik hozzám

messziről s bárányok bégetése.

Talán az idő országa az,

ahonnét hallom,

talán a heródesi sivatag éjszakája.

Ha voltam is egykor betlehemi ígéret kolomposa,

már csak begörcsölt öklömet

lógatom föld felé.

Hozsánna, hozsánna a jézustalan csöndnek,

hozsánna, hozsánna a szikár karácsonynak!

Ilyenkor januárban

Ilyenkor januárban,

amikor kinyitott borotvával

rohangálnak a szelek az erdők között

s a be-beszakadó hóban

négykézláb vonszolja magát a Nap is,

mindig a télben elesett katonákra gondolok.

Ott feketednek egymás után

az összegyüremkedett fehérségben,

mint menekülő kocsikról

ledobált csomagok.

Nem kellenek már senkinek.

Nem kellenek már a kárhozatnak sem.

Karácsony elmúlt,

az óév elmúlt,

az élet elmúlt

s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér.

Ilyenkor januárban,

mikor a keletre szálló varjúk

recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron,

mindig elindulok én is

az elbitangolt halottak útján.

Sínek kísérnek hosszan

és Ukrajna sebe kísér,

ágyúlövések és Oroszország,

elüszkösödött szájak

a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben,

zsákok,

melyekre vérrel írtak,

templom-kupolák,

melyekhez agonizáló szemek menekültek.

Ilyenkor januárban,

mikor meghosszabbodnak az utak

idegen alföldeken,

de bent lerövidülnek a halál felé,

mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is,

hogy húsom elevenebb volt,

mint a dinnye húsa,

elevenebb, mint a karmoló fáké

s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett,

még nyári lombok is csuszkoráltak.

Menjünk haza?

Testvéremnek: Cs. Juliannának küldöm

Menjünk haza? Mi maradt ott nekünk?

Az üres ház fölött az üres ég!

Fönt a padláson öreg csizmák

s a kamrában a vasfazék.

Szekérkerekek küllős árnya,

beleveszve hódító gazba.

Nyugszik velük már minden sürgés:

lábak, villámok riadalma.

Ha nyár volna, a körtefákra

visszajárnának most a méhek:

jó, céhbeli iparosok

s elhitetnék, hogy újra élet

költözik föl a magasba. Föl,

a lombvilágba, hol kis rigók

járnának sátras iskolába

s onnan lesnének ludat, csikót,

onnan a fejsze tükrös fokát.

De ábránd ez is, merthogy tél van:

hideg faágak zörmölődnek

s nyű didereg a dióhéjban.

Hallod? itt-ott kútkáva koccan,

fahorog, vödör, vályú, korsó.

Mintha egy pókos múzeumban

reccsenne meg az örök padló.

Régen ilyenkor lovas szánok

siklottak az egynapos hóban.

Kipirulva mi szálltunk rajtuk,

a harangokkal egymagasban.

Fiúk és lányok pántlikásan,

beleveszve egymás hajába.

Mint akiket a szekerező

Illés hívott meg tüzes bálba…

Ó, mennyi, mennyi lakodalmi

csontot nyelt el a föld azóta!

Hallok valami éneket is,

de dadog már csak az a nóta.

Dont emleget és messzeséget,

halál-szánkókat lovak húznak.

Az egyiken ott állunk mi is,

látom lelkét a sóhajunknak.

Háborúk, hazák múlásában

árva lécek parazsa izzik.

Ez a parázs lett kerítésünk,

ez vár csak haza most már mindig.

Menjünk? Induljunk? Zárkózz mellém!

Testvérnélküli ez az élet.

Legalább mi feszüljünk szembe

homlokunkkal az ónos szélnek.

Egy erdélyi város dombján állva

Balogh Júliának

Város, ezer kézzel téged is megfojtottak.

Röpült zuzmarás szobraid feje

téli kertekbe

s a malomárok mocskai közé.

Régi palotáidba pedig

az élők mellé

beköltöztek a svábbogarak.

Húsz éjszakán át

ordítoztam egyedül a temetődben:

Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között,

de a holtaknak kiásott, sárga földed

minden érkezésemet visszajelzi.

Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén.

Szólíts meg engem a mai havazásban.

Bárhova hányódhatok,

megkínzott zsoltáraidat

éneklem egyedül is.

Város, ha elhagylak,

első hazámban is száműzött vagyok.

Téli tűnődés

Élek még? Én lépek rá

egy árva hópehelyre? Vagy már csak más

emlékeiben fehéredik a hó is?

Valaki szánkót húz a dombra,

nem én vagyok.

Valaki az új temető bejáratát

söpri tisztára maga előtt,

nem én vagyok.

Kiáltani is ő kiált? Vagy az a

hasbeszélő varjú a kapu fölött?

Az erdő, mint egy feketébe öltözött zenekar,

intésre vár. De nincs, aki intsen.

Áll fölfüggesztve a csönd körülöttem,

mintha romtemplom állna.

Talán magam beszélek magamhoz szólítatlan.

Talán magam.

Élek még? Vagy csak a sorvadásra ítélt hó

fehéredik emlékeimben gazdátlanul?

Frontátvonulás

Ugrál, kihagy a szívem.

Azt mondják: fetreng az idő

nagy magasságokban,

ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?

Semmi, mondja egy angyal

unottan

s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!

Dehát a körték zöld köldöke a kertben!

Dehát szakadár verseim

meztelen napozása a templomtetőn!

S a holtak becsületsértési pöre!

S azok a szétdúlt, illatos romok,

melyek szerelmeim helyén ragyognak,

mind, mind

Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.

Te nyitsz rám végre ajtót.

Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!

A hazahozott magasság megnyugvása.

Isten lépked

Cziffra György emlékére

Isten lépked

a zongora billentyűin,

nem sápogó kacsa.

Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –

s ha tud, hát most pusztítson el

a csúszómászó éjszaka!

Vers a határon túlra

Esztergomból Párkányra

Minden nap látom azt a házat:

házadat, innen a dombtetőről.

Minden nap látom.

Ablaka néha vakmerőn idevillan,

mint eldobott tükördarab.

Hirtelen arra gondolok: talán a

hollók égnek ilyenkor párkányodon,

a hollók, akik odaszálltak őrizni téged,

vagy tán az Isten szeme,

hogy hajnaltól estig tudjak rólad.

Merthát a határ mindig!

Merthát a lefektetett kések és kaszák!

Merthát a kettéhasított Duna,

amelyet föl kellene végre akasztani egy mészárszékben!

Merthát a nyelved, a szavaid, az orgonáid

a kimért hóhérok könyöke alatt!

Merthát apád elveszett féllába

az északra tartó marhavagonok vaspoklában!

Ugye, még ma is hallod a szárnyas kerekeket?

Azt kérdik egyre: lesz ház?

lesz kenyér?

lesz tűz,

lesz haza?

Aztán a csattanás: nem lesz semmi!

Egy vándor szitakötő oldalaz felém lassan,

mintha levelet hozna tőled.

Vagy már ő is csak ripacskodik?

Zöld, zöld körülötte minden:

a bokrok, a fák, a dúcok, a kövek

s a mögötte tolongó földi kísértetek

arca is zöld.

Mint kárörvendő szökevények

Hol kujtorognak most a versek?

Jégveremben vagy cinteremben?

Egy gyufaszál hegyén lobognak

árnyas, darazsas kocsmakertben?

Nyár van; az ég felé is por száll

s csak a halottak mennek földbe,

sértetten, összecsukott szájjal –

Utánuk mentek tán örökre?

Vagy ott bujkálnak fától-fáig,

hol terepszínű zubbonyokban

a halál katonái járnak

s egy lepkétől is akna robban?

Ott, ott, ahol a bölcsők égnek

és az elhagyott fürdőszobák

tükreiben nézi magát a

boldog tűzvész? Ingrongyok, téglák

zűrzavarában? S ha ott vannak,

kit keresnek? A túszul ejtett

Istent vagy egy öklendő szájat,

mely vakolattal s vérrel telt meg?

Egy kertben állok, rücskös fák közt

s múlik életem, mint a hangyák

délutánja. Csak szégyenem nő,

hisz gyöngébb vagyok, mint a világ

egyetlen kése, háborúja.

Gyöngébb, mint ami sóvárogtat.

Sárga meggylevél pörög elém –

Az ősz küldi egy haldoklónak?

Vagy csak a versek üzengetnek

valahonnét, a Nap-közelből,

mint kárörvendő szökevények

az országhatár túlfeléről?

Esti kergetőzés

Kis, légi törpék: denevérek,

szállunk az estben, kergetőzünk.

Nyarunk még van, ihaj-csuhaj,

de nyarunk után lesz-e őszünk?

Egész nap csak az aszály cirpelt,

mint bolond tücsök bolond lukban,

és csak a szálkák keményedtek

vén fákban s kint a gyalulatlan

deszkakupacban. De ki tudja:

mi keményszik vagy lágyul bennünk,

mire a vadkörték megérnek

s a zuzmarás ég lesz a telkünk?

Hazákat hord el a szél most is

lábunk alól és mi csak állunk

tovább a teknősödő földön;

csúszik félre derekunk, vállunk,

csúszik az egész csigolyasor.

S a nyakkendőnk is, mint az inga,

kileng a halál szíve felé –

Meddig bírja még, aki bírja?

Ferde tornyok és ferde népek –

Buta látványnak maradunk meg?

Buta csodának? Víg turisták

tátott szájába hulló csendnek?

Kivilágított hajók úsznak

lent a Dunán, mint mozgó várak.

Múltunkból is csak ennyi marad?

Úszó romok, fénysebek s fáradt

zene a görcsös Börzsöny alatt?

Denevérek: kis, légi törpék,

a kergetőzést hagyjuk abba.

Remeg a testem, mint egy gőzgép.

Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.

És rajongva is, mint aki mögött

ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna

helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,

mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.

Akkor is, amikor három se lett volna elég.

A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?

Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám

s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.

Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?

Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Álmatlanság

Hiába minden: imák, altatók,

az egyszeregy s a csitító teák,

a Dante pokla hátulról előre,

a Balatont utánzó gumiágy:

az álom így se jön és úgy se,

édes méze marad a kasban

s ég csak az agy, mint villanykörte,

egy elhagyott, sötét lugasban.

Két szemgolyóm: két kupálatlan

zöld dió. Nézem velük a semmit:

a testetlen szekrényt a falban,

az árnnyá változott hokedlit

s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta

utoljára és hal-e, él-e:

magamat látom beszorulni

a holtak közé, keskeny résbe,

honnan nem látszik más, csak ami

volt valaha: pupilla-ködben

futó lovak és kitört lécek,

tankágyúcsövek dérütötten,

melyekről szalmaszálak lógnak,

s lángok, lángok a disznóólban! –

Ki küldi rám újra meg újra

e holt tüzeket – rohamokban?

Talán a horpadt, megviselt test,

mert elfogyott már minden csöndje

és öröme, ahogy a világé is

elfogy lassan és átok földje

lesz a jövőnk. Szahara-táj.

Madár-karnevál helyett máris

homok csapódik fölém Délről

s velem virrasztva éjszakázik.

Száműz az ágy, le a padlóra,

mintha egy ország száműzne ki

holdsütésbe, kövek közé.

Tapogatok, de nincs itt semmi,

mitől a szemem kialudna

néhány napra vagy néhány évre,

mint a vulkánok. Csak egy szögfej

villan bele a merev éjbe.

Kalifornia ege alatt

Törőcsik Irénnek és Jánosnak

Hurrá, itt mindig nyár van!

Egész évben forró a fű, forró a homok,

s még tán a legyek is halhatatlanok,

nem vonszolják magukat reumásan

ragacsban, sárban.

Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok,

dacos növény-dinasztiák!

Jónapot, kaliforniai ég!

Az óceánnal éled mézesheteidet,

s ha fölnézek rád,

dorombolsz fölöttem, mint a macskák.

Hajlottam feléd, futottam hozzád,

akár a bujdosóink.

Hoztam összezúzott életem én is,

gyolcs nélkül, remény nélkül,

hoztam egy romló ország

koronás roncsalékát.

Körös-körül fullasztó városok,

könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek,

millió csípő ringása összevissza,

egymásba csúszó, csontszínű terek

s hajak a lámpaoszlopokon, a

kirakat-dzsungel tükrei között,

de itt a kizöldített sivatagban

mellém állhat a Hold,

s a Hold mellé meg egy tücsök.

És most nekem elég is ennyi,

mint szenteknek az egyszeregy,

hogy az lehessek, aki voltam,

mielőtt végleg más leszek.

Bolond, kis altatóimat is

eltemettem fekete ingben:

ne mások álmát álmodjam tovább a

csillagokkal körülvett ringben.

Idegen nyár, idegen ország –

Itt legalább a magamé vagyok.

Még szégyeneim is elférnek velem

a fák kérge alatt s a röpülő homok

hajában. El minden vereségem.

S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom:

áldassál, Föld, hazátlan messzeség,

felejteni és élni akarok.

Bűnbánó vers

A barátaimnak írom

Már csak magamra figyelek,

mint akit lesnek valahonnan:

padlásablakból, fák mögül,

vagy követnek egy alagútban.

Járkálok tavaszok s telek közt

s köztetek is, ha cipőm orrán

megáll kicsit a Hold pihenni,

vagy hogyha somvirágot szór rám

valamelyik ismerős szél. De

veletek is úgy vagyok csak,

mint akit egy koccanó kés

váratlanul is riadóztat.

Egy kés, egy csonka szó, egy trágár

óraütés jóslatos hangja –

Miféle bűnbe keveredtem,

hogy elveszett szívem hatalma

magam fölött s fölöttetek?

Szelídebb voltam tán, mint Isten

s ostobább, mint a tagadói?

A tüzes nyelvet csak mímeltem?

s a tetoválók hosszú tűit

is csak néztem: hogy táncolnak

mellkasokon és koponyákon

s csúfítanak el mellbimbókat?

Világokat láttam meghalni

elárvult szekerek és tankok

mellől, ülve egy lusta hanton.

De, úgy tetszik, mindez kevés volt!

Kevés a bűn s a bűntelenség.

Ezért kell most füstölgő lécek

között aludnom, fuldokolva,

háttal Istennek, Napnak, égnek.

Hétfő van, kedd van, józan szerda?

Hernyók ünnepe vagy a lassan

fölfelé szálló csontoké

a féregtelenített tavaszban?

Ha volna életem

Ha volna életem, most várnék

ráérősen itt a hegyen,

ötvenöt karó-árnyék

sétálna körül lábujjhegyen.

Ötvenöt napóra árnya

lassítaná az iramom.

A fejem alatt hant volna a párna

s egy diófa: az irgalom.

Ha volna életem, most várnék,

mint aki meg se született,

csak egy burokban száll még

a szeplős anyaföld felett.

Várnék, mert itt már senki se vár,

porban, havakban gázol,

viszi magával a lófogú halál

rémét s távolodik magától.

Úszhatna kastélyszemű hattyú

a félsötétben, le a Dunán,

kísérhetné ágyúszó s lassú

percekig hangzó szívrobbanás,

nem állna meg akkor se senki,

elmúlt a csodák napja rég

s el minden ádvent. Kis szentjei

tömegsírban foszlanak szét,

koporsó nélkül, mint a lepkék.

Haló poruk itt érzem ujjamon,

mintha virágport dörzsölgetnék

egy időzített tavaszon.

Ha volna életem, most várnék,

magamra várva itt a hegyen.

Ötvenöt karó-árnyék

sétálna körül lábujjhegyen.

Száll, száll a füst

(Új versek)

Lehet, hogy Isten keres újra

Kellermayer Miklósnak

Mikor még mezítláb jártam

porban, fűben,

látott az Isten engem is.

Itt-ott egy hant egy vakondtúrás

s két-három villám földbe szúrva.

Ha elbotlottam, félrenézett

s úgy segített, hogy megmosolygott.

Vérem hiába folyt ilyenkor,

körös-körül nagy fény keringett,

mintha lovak futottak volna körbe-körbe.

Lépkedhetek ma földrészek közt,

becsvágyó hazákban, városokban,

vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,

nem lát már engem

sehol senki.

Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,

amott szörnyeteg anyahajók,

repülő fejszékkel a fedélzeten.

Kit is izgathatna szép, trágár napokon,

hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken?

De ha láttok egyszer mégis

szétnyíló, sárga hasadékot az égen

s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan

a Vértes fölött,

lehet, hogy Isten keres újra

régi helyemen, ahol először látott.

Krétai futam

Itt van minden újra,

aminek örülhet a bámészkodó népség:

a tenger kék szirmai, elszórva szigetek közt

s az istenek szekeréről

lehullott kövek.

Ez a kettétört palotakő itt

épp Minos királyé,

ki beszélni s képzelődni

a lávázó Naptól tanult.

Hát ez a sötéten suhanó

márvány bikafej

kié lehet?

A mienk, szerelmem,

kiket a suhogás

és az elrejtőzés vágya hozott ide.

Ó, leánderek, Kréta özvegyei,

forduljatok el tőlünk:

nem kell nekünk semmilyen díszfal,

semmilyen pajzsos árnyék,

megviselt arcunk

a teljes égbolton akar otthon lenni,

kimosakodva földi szégyenekből.

Kréta szigete, 1997. június

Szabadság: nagy üresség

Szabadság: nagy üresség,

játszik veled a tenger reggeltől reggelig,

én meg csak itt tipródom a közeledben,

mint holdkóros jövevény

a hullámzó háztetőn.

Elmegy néha egy hajó a sziget mellett,

elmegy néha egy sirály.

A fövenyes parton babéros istenek nyoma.

Talán ha visszatérnének újra

vörös bikákkal s röpködő vízi kígyókkal,

elfelejteném, hogy meghalok.

Labdahang pattog

a lágy sziklák felől,

mintha szirének

és meztelen, földi lányok játszanának.

Szabadság: nagy üresség,

hogyan ünnepeljelek téged,

ha a ruganyos mellek játékából

lassan már kimaradok?

A világ a hódításoktól lett világ,

a lemészároltak vérétől

és a jajgató, édes muzsikától.

Szabadság: nagy üresség,

mit áldozzak föl érted,

hogy szemem a töredékes,

föl-fölszökdelő élettől is

könnybe lábadjon újra?

Görög kakasok

Kit költögettek, görög kakasok,

hajnali négykor?

A hegyeket, a babérfákat,

a kis kápolnák lágy harangjait?

Vagy tán a tengert, a Nagy Duhajt?

Ma sem aludt egyetlen szemhunyásnyit.

Örökké lót-fut az istenek papucsában,

hejehujázik, dörmög, pogánykodik

s egyszer csak váratlanul

tíz tonna csipkét dob ki a partra:

„Tessék, itt van, ezt csináljátok utánam

brüsszeli mesterek!”

Csönd lesz egy percre.

Csönd lesz egy évszázadra.

Hallgassatok el ti is

hóbortos kakasok!

Szarajevó párnája

Szarajevó véres párnája alatt

nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring;

a tegnapi élők arclenyomata

dereng már csak a romos lepedőn

s lélegzetük utolsó hagyatéka.

1994

Állj meg és fordulj hátra

Győztél? Állj meg és fordulj hátra!

A hegy alatt a gazban ott ring a bölcsőd.

Épp egy kígyó kúszik felé,

hogy a helyedre beköltözzön.

Az édenkert mögötted tele vérrel.

Háborús kép 1944 telén

Mozgott a pince velünk az ágyúzásban,

mint föld alatti, rossz ekhós szekér,

s én csak ámultam, hogy ökreink helyett

óriás lángok dülöngnek előtte.

Emlékezés egy álomra

Kerestelek, mint az elveszett kutyát.

Egyik utcából ki, a másikba be.

Hordta a szél szemembe október szemetét,

zörgő bádogtetőket

s nagydarab egeket hordott.

Karommal védve arcomat

törtettem előre

a rám zúduló anarchiában,

mint amikor félholtan,

zsenge reggelek kitépett szívével a kezemben

vonszoltam magamat az orvosokhoz:

ezt ültessétek az elhasználódott

húscsomó helyett mellkasomba,

ezt, ezt a harmattól is dobogó csodát,

de közben tudtam, ha nem talállak meg,

már senki se hisz nekem

az élők közül.

A szélben tengert hallottam közeledni,

gondoltam, vele érkezel,

mögötted féltékeny nők csapata,

akiket mindig megelőztél,

de csak vízcseppek különítménye

röpült felém sziszegve észak felől.

Szívdobogásom ekkor hirtelen abbamaradt,

s minden süvöltő lárma is vele.

Láttam: lécek és ágak

hasadnak ketté továbbra is hangtalanul,

és suhognak fejem körül,

akár egy némafilmben.

Valami megint eltűnt

Mi volt ez? Fémgomb? Sörkupak?

Egy elpattanó szem búcsúfénye?

Repülő szög, amelyet Isten dobott el haragjában?

Vagy egy csecsemőcsontváz szilánkja,

amint épp rásütött a Nap?

Fejemet forgatom, hátha még megláthatom

uszályát a fák magasában,

mint rejtjeles üstökösét,

de már csak a bóbiskoló ághegyek csúcsa látszik.

Valami megint eltűnt előlem örökre.

Ki akar itt még?

Ki akar itt még jósolni bármit?

Sok városunkat megrágta már a tűzvész,

sok rozsdás villamosunk döcögött gyászkocsiként.

Ahova lépek, mindenütt szentséges sebek

virulnak, romkertek és hamuba fulladt

muzsika foszlányai. Ki akar itt még

egy másik hazát kitalálni a

hanyatlásnak s az elmeddült asszonyok

völgyét telehordani lucskos tulipánnal?

Elfogyott itt már minden remény és jóféle átok.

Templomtornyok és villámhárítók hegyén

nem szárítkoznak többé csuromvizes, kis múzsák,

kik vörösmartys szózatokat súgnak az őrülteknek.

Én se keresek királyt, hacsak a hangyák közt nem,

vagy a szorgalmas halottak táborában.

Nyár jön, fordul a Föld, megtámad majd a por.

Ráül hangszálaimra, hogy kiáltani se tudjak

s hinni is már csak a kövek istenhitében higgyek.

Lásd már be végre

Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned,

nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak

s nők, kiket összevérzett az élet,

mint huzatban meglebbenő henteskötény.

Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat

se tudtam kitalálni,

nemhogy százlábú bogarat, Napot

s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket.

Néha inkább csak mondani akartam

valamit neked s a többieknek:

egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot,

mely fénysebességgel röpül a fák fölött,

át a hó és a homok birodalmán,

át a megkerülhetetlen szemeken,

de mire elmondhattam volna, valaki már

a romok nyelvén kiáltott rám s csikorgó tankokén.

És kulcs hullott ki nyomban a zárból,

a számból fogak

s a ház előtti kerítés lécein

láng futott a magasba,

mint mókus a fenyőfára.

Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött,

érzéketlenül, bambán,

mint aki piros szőlővesszőn

felejti tekintetét.

Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is:

a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig,

rám a kövek közé zuhant

kezeket, koponyákat.

Emlékszem, fájt a csontom, mikor odataszigáltak eléd

s lángolt nyakszirtem is,

mint gutaütéses nyaraidon.

Huszadik századi pillanat

Már a verseket is csak átfutom,

mint a szilánkos, napi híreket.

Megállít még bennük egy-egy fölgyújtott város

utcaképe: shakespeare-i lángok a lányszobákban

s korom a kilincseken.

De villámgyorsan a korom is elenyészik,

mint az idő vagy mint a figyelem.

Hirtelen kiüresedem magam is,

akár a bombariasztásos színpad

s keresni kezdek valakit:

tétova tanút az ürességben.

Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne:

Noé kis adjutánsa, hátán az úti porral.

Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint

valami szörnyű próbán

s megint lehet majd valamire emlékezni.

Megint jön valaki

Megint jön valaki messziről, délről,

dideregtető napsütésben.

Szél söpri el előtte az utcát.

Két jegenyém csúcsán

ágaskodó, kis forgószelek susorásszák,

hogy a közeledő bordái mögött

Zrínyi Iloná-s szív dobog.

Nem tudom, Istenen kívül

látja-e valaki

ezt a közeledőt?

Meg-megmoccanó haját

a Mártírok úti kirakatok tükreiben

s kilengő mellét,

ahogy jövőbeli földrengést jelez?

Tíz autó száguldó árnya

gázol át árnyékán szenvtelenül.

Meghal, de jön tovább.

Csuklója fölött fodros ingujj.

Ő lesz az, aki újra

átrendezi a világot körülöttem?

Gyógyító, zöld teákkal itat

s az erdőtüzet behozza szobámba?

És kitakart combján is

ő sétáltat majd katicabogarat

s napoztat lepkét,

hogy a katasztrófák óráit elfelejtsem?

Kopp, kopp – mintha kövek is jönnének vele,

s egy nagy, mohás hegy az elsüllyedt házak felől.

Szinte várom, hogy érkezését

egy vörös porvihar megelőzze.

1982–1998

Távirat

Ma megint rád gondoltam.

A házam fölött sok madár keringett.

Villám se tudta volna szétrebbenteni őket.

Talán egy háború sem.

Ki tudtam élni

Hiába séta, úszás, hanyatt fekvés,

vakmerő gyónás Istennek vagy papnak,

az én szívem már semmitől se könnyül,

földre veri a nagypénteki harmat.

Ki tudtam élni magamért és másért,

embert teremteni másnapos kínban,

most gyűlölöm a lobbanékony fákat

s a nedv-suhogást feszes ágaikban.

Én rokkantam meg, vagy akik szerettek?

Megunták regényemet, melyet fecskék

írtak nekik az égre okulásul?

S küzdés helyett a kalandot keresték?

A vért, a pénzt, a suhintó hatalmat,

hogy bókoljon előttük minden fűszál

s velük én is, ki teremtőjük voltam?

Látom: ott állnak kútnál, keresztútnál,

ólak, bankok fényében s katicabogarak

tavaszi hangára mellett is, nehogy

nélkülük lehessen szép, szárnyas ünnepünk

húsvét. Mohóbbak, mint a farizeusok!

Bárhova lépek, ők lépnek elém:

az enyémek, a lázamból valók.

Élni is már csak ők élnek helyettem,

nekik csörgeti Isten a diót.

A szökevény

Székelyudvarhelyi barátaimnak

Eljöttem ide közétek elrejtőzni,

mint régi nádasokba.

Sok itt az erdő, a bokor, a homály,

a szemetekben összetorlódott éjszaka;

és olyan mélyek itt a völgyek is,

mintha száz sírt ástatok volna egymás alá.

A hegytetőkön lámpák imbolyognak

és augusztus végi holdak.

Néha medve cammog el arrafelé

a sziklák alá, egy zsenge kisborjúval.

A vér is olyan ismerős itt, mint a harmat,

mint a porba lecseppenő verítékcsöpp.

Nem akarok én tőletek mást,

csak azt, hogy rejtsetek el odvas

szemek elől gyalulatlan deszkaszál mögé,

vagy boglyaárnyékba, ha hangoskodó valakik

keresnének déli harangszókor

és hurcolnának magukkal győztes áldozatként.

Nem kell nekem többé se hír, se rang,

se hét haza dicsősége. Elég, ha

beköszöntök ablakomon, mikor a pünkösdi

üzenet megérkezik. Fölemelt kézzel

üzenem nektek én is: minden némaságom a tiétek,

minden hegycsúcsról visszaverődő lélegzetem.

Szemek figyelnek

Csókák csikognak félálmukban,

figyeli őket valaki.

Tán az Úristen besúgója?

Éjfél utáni, kis Júdás?

Valaki más lehet,

valaki más.

Vagy inkább engem figyel lopva

az a valaki, az a senki?

Hallgatja, ahogy a

távoli villámokkal beszélgetek

s a vérengzést látott,

szomszédos harangokkal?

Sí-sú – levelek szakadnának el ágaiktól:

hadd lepleződjék le az éjszakában

az a megromlott arc, az a zománc

fogakkal kidíszített, sós koponya,

hadd lássa megszégyenülni végre

a padláson függeszkedő denevér is.

Szél jön északról, gyorsfutár szél

s azt súgja váratlanul: lehetne álom is,

amit itt látok magam körül,

félálom-emlék, megemésztetlen, tegnapi bűn,

de mégsem az: valami más lehet,

valami más.

Székelyudvarhely, 1999. július 8.

Berda József

Nem tudom, mire gondolt többet:

a borjúpörköltre-e vagy a halálra?

Öreg szakácsok himnuszát

szokta dúdolni minden reggel:

„ha jót eszünk, föltámadunk!”

Arca ilyenkor átszellemült,

mint szeptemberi fényben a sütőtöké.

Zsebébe nyúlt és megsimogatta szelíden

az összekötözött, zsenge galambfiat,

amelyből jó tubicalevest

főz majd holnap a szomszédasszony.

Csettintett is hozzá előre,

mint Napóleon egy megálmodott lovasrohamhoz.

Kezdődhetett a nap. Suhanhattak tovább a bolygók.

Sodorhatták a nagy folyók a halottakat.

Béke volt mégis. Isten reumás térde is recseghetett.

Csak őrült angyalok

Járok csak ide-oda,

a kertkaputól a jegenyékig.

Nagy, őszi katángcsokor fölöttem az ég.

Megszédülök, mint aki órák óta

táncol egyedül.

Ha elzuhannék,

ki írna ma helyettem verset

a csöndes elmúlásról?

Mindenki, akit látok, a vásárba siet.

Törtet utcákon, üvegfalakon,

violaágyásokon át.

Csak őrült angyalok rohanhatnának így

árverésre vagy zsibvásárra,

ezüstpénzzel a nyelvükön,

hogy a boldog föltámadásra

harangot és kolompot vegyenek.

Templomi csönd

Megfeketedett, züllő templomok,

már csak a belső csöndetek

tetszik nekem.

Kint szakad a hó, és elbitangolódott fejek

zuhognak le az égből,

mintha elromlott automatából

ezüstforintok zuhognának.

Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?

Minden lehalkul itt

a megkérgesedett falak között,

hol mészkőoszlopok tövén

kereszt virágzik barnán,

és golgotai árnyék.

A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,

hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,

de szétbomló testek támadó illata helyett

itt mindig friss tömjén

s vakmerő muskátliszag

tágítja orrlikamat.

És szemem is csak az Egyetlen Test

soha-be-nem-gyógyuló, feneketlen sebeit látja,

nem azt a száz- és százmilliót a földön,

amelytől, mint véres naplementétől,

éjszakáimban ordítozni szoktam.

Jó napot, Isten, jó napot neked is,

ki nélkülem is be szoktál térni ide.

Ne kívánd többé,

hogy hozzád imádkozzam itt a

hosszú padsorok között. Életem túsza

vagyok magam is, akárcsak te.

Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk!

Álmatlan órán

Nem alszom ma sem. Párnám

a gyűretlen Hold. Alatta olyan

mélység, mint amilyet a te

szemedben láttam a legelső nyáron.

Fénylett benne a Duna, a Garam-torok,

az elveszett Börzsöny minden páfrányos ürege

s Kolozsvár háztetőiről érkező

huszonkét tavasz. Hova tűnt el azóta

ez a hódoltató, könnyed zűrzavar?

hova a moha-szigetek sokasága,

ahol a hajnali harmat hazára találhatott?

Kalapács, fejsze lebeg helyükön

az idegen űrben s óriás tüskéken

fönnakadt szívek. Micsoda sorsváltás ez,

micsoda aljas helycsere! Keresem

szemed korai birodalmát az éjben

s helyette Esztergom megzöldült kupoláját

látom felém úszni hatalmasan,

mintha másvilági űrhajó közeledne.

Tetején hanyatt egy sebzett királysas fekszik.

Kétoldalt lelóg méteres szárnya.

Kő és csalán

A gyerekkor lehanyatlásáról

Nem akartam én soha sehova menni,

csak röpdösni akartam, csak röpdösni

a zámolyi temetődombról föl a Vértesig,

hadd bámult volna csikó és bagoly.

Szélemberek röpültek volna szemközt

a legelő fölött és sörényük, mint a

hajszolt lovaké, csapkodta volna hátuk közepét,

én meg csak integettem volna nekik ismerősen,

félkézzel, mint aki közben szemmel tart egy tájat.

A könyökömön korai csillag vagy egy lepke.

Anyám sohase tudta volna, merre járok,

csak a hazatérő kapások neszelték volna néha,

hogy fáradtságuk csodával érintkezik.

Ősszel kikericsek, tavasszal kígyóvirágok

s nyáron sütkérező bivalyok csontján

pihent volna meg fáradhatatlan tekintetem.

De jöttek évek s jöttek más szárnyasok:

sivító gép-seregélyek, vasszilánkokat és

lángokat szórtak szét házaink fölött

s a levegő hirtelen tele lett koporsókkal.

A földre így szorultam. Hosszú jegenyék

és hosszú futóárkok földhányásai közé.

Lábamnál kő és csalán. Behorpadt csajkák

s göcsörtös botok. Fölöttem az elveszett haza

idétlen égfoszlányai.

Szél fúj, homok röpül

Szél fúj, homok röpül,

jó éjszakát, halottak!

Ma is csak a ti emlékezetetekben

maradhattam, aki vagyok.

Az élők sörözgetnek,

szivárványt rohamoznak meg eső után,

vagy rücskös vasbakancsban

ott tiporognak az oltárok előtt

és édesmindegy nekik: mi lett belőlem mára:

roncs paprikajancsi-e

vagy a halál bejegyzett vállalkozója,

ki félkönyökére dőlve is

kemény falakat készül ledönteni.

De úgy kell nekem: lehettem volna

könnyed himpellér is,

pimasz csengőkészítő vagy remény-postás

s utazhattam volna bársonyvonaton

világító combú nőkkel

Mozart szülővárosán át a csillagokig,

mellettem az ülésen virágláda

és nagy, színes könyvek a tenger állataival.

De megzsarolt parasztok ivadéka

nem tudtam soha elfelejteni,

hogy én nem a szabadon csapongó hótól születtem,

hanem egy lázas asszonytól

s örökségem a föld, a kő, a tűz

s a megrokkanás eltorzult vágya.

Hát így vagyunk ma este is, halottaim!

Szél fúj, homok röpül megsüppedt hazátok felől

s ablaktábláim

szárny nélkül csapongnak.

A falfirkálók beszivárgása a városba

Ott kezdték kint a temető falánál,

kívül a városon. Először csak szálkákat,

suta macskakörmöket és gyors villámokat

firkáltak rá a szűz felületre.

Egy dühöngő vakond álmát.

Aztán nagy csöcsű nőket, halálfejjel.

Tudták, hogy hörögni fog a környék,

hörögni a fél világ, és józan szemek

siklanak majd ki, mint a villamosok,

de ők vasbádog-arccal nyomultak tovább.

A gyászoló angyalok mellét

már vérvörös tenyérrel gyurmolászgatták össze.

„Nem támadtok föl, szelíd banditák

– írták a sírkert kapuja fölé –,

elmúltatok, mint a cúgos cipők

divatja, el, mint a sétapálcák.

Halottak? Már talán azok se vagytok.

Elszökött már a harangszó is mellőletek.”

És bent a városban vibrálni kezdtek a falak:

sárga templomok, sörgyárak, kórházak falai,

mintha kőtáblák dülöngtek volna ide-oda.

„Hallotok? Láttok minket? – kiabáltak át egymásnak

a mámoros falmeszelők – ti a semmit húzzátok át,

a megszaporodott nullákat, mi a gőgös időt!”

És barbár X-ek és villanymozdonyként suhanó

nagy Z betűk sodorták el a napfényt, a reklámokat,

az üdvösség útját mutató kezeket. A jövő győztes

hernyói az árupalotákat, miközben hátukat púpozva

beláthatatlan terek felé masíroztak.

Ablakból nézem a jeleket hagyó, címeres imbolygókat,

utcáról utcára járnak otthontalanul.

Tékozló fiúk talán, akik a tékozló

várossal együtt készülődnek már valamire?

Vagy kóbor senkifik, akik a repülő vércséket

és a repülő port is bemeszelnék?

Haláltánc-kísérlet

Levél Görömbei Andrásnak

Csodálkozol, hogy élek? Ne csodálkozz!

Életben tart az undorom:

a kitekert libanyakak tollán

átfutó, nyári borzalom

s a vértócsák a városokban,

mesterséges, kis Boszniák,

hol temetőben kel föl a Nap

és ölni tanul a diák.

Hangyák másznak a zászlórúdra,

harsog nekik a zenekar:

Hajrá! hajrá! világcsúcs! éljen!

aki lemarad, belehal.

Vadrózsa-ügynökök lihegnek

pimaszul az arcom előtt,

az édenkertet parcelláznák,

hogy fölújítsák mielőbb.

Oda egy tó! amoda pénzgyár!

mellé kék zászlós kupleráj!

csöcsökből emelt székesegyház,

hol a halál is muzsikál!

s oszlopként áll majd az idő is,

mintha a Világ Fája állna

s bérelhető kígyó sziszeg

a lopakodó elmúlásra.

Zene, zene és ordibálás,

világcintányér, repülők –

száz híd nyög egyszerre fülembe,

száz város harsog ébresztőt.

Nem hallod? egy szájból zuhog

az őrült bűn s az áhítat

s mire kilépsz az éjszakából,

már senki vagy és semmi vagy.

Forog a nyár, forog, barátom,

gazdátlan tűzvész a mezőn,

karolna belém, vinne táncba,

hazug mosollyal, epedőn.

De lépésnyire megáll tőlem,

meglátja, hogy bálvány vagyok

és szemem, mint egy foszforos

szakadék csak ragyog, ragyog.

A hollók azt susogják

Azt hittem: új győztesek jönnek,

kimosakodott,

jólfésült, vad zajongók,

akik a nyár áthevült gerelyeit

szedik elő a bokrok alól

s nyitott ingnyakkal

vonulnak végig

falukon, városokon,

szegfűk,

napraforgók

s hervadhatatlan trombiták sorfala közt.

És hogy majd nők is jönnek velük

fölemelt, pőre karral

s aprócska villámokkal

hajtövük táján.

Hittem, hogy itt-ott még régi,

napozó szobrokat is magukkal csábítanak,

temetőket,

kerteket,

holtágakat,

még tán a vérig sértett Dunát is

nyílt sebeivel.

De sehol senki!

Még csak előőrs-árnyaik se

kóvályognak az utakon.

A zöldellő dombok is kihaltak.

Ki a szálerdők

s a szerencsepatkó alakú meddőhányók.

A hollók azt susogják: mondjak le róluk is!

Gyöngék, mint tűzvészben egy székesegyház,

s a tücskök holnapra

hangosabban harsonáznak,

mint az ő díszlövésre fölsorakozott ágyúik.

Száll, száll a füst

Czine Mihálynak küldöm

Megöregedtem, száll a füst,

egyre messzebb a város széle,

egyre kevesebb út vezet

a szeles dombok tetejére.

Egyre kevesebb út haza,

az udvarba, a dohos házba,

hol csizma-múmiák feküsznek

a padláson, örökös nászban.

Mennyi szél, mennyi sír és mennyi

falomb kísért az úton eddig,

repülő ágak, repülő kövek,

hadonászó, zúzmarás senkik,

háborúk, melyekben én voltam

a győztes és a vesztes is,

Isten virágos zsoldosa,

kit körbezúg a nemezis.

Fejem tűzvészben, holdsütésben,

hányszor elárvult köztetek,

néha már csak egy csontszilánk volt,

test-hulladék, mely ellebeg,

el, el a jácint-színű űrben.

Nem is emlékszem semmi másra,

csak arra, hogy már nem vagyok

s hamu zuhog alá a fákra.

Drágáim, hol van már az égalj?

A hamus fák a földi kertben?

A messzeség és a határok?

Beállt a fagy a képzeletben.

Száll, száll a füst, mintha egy ország

télvégi lehelete szállna –

Valaki verset ír helyettem

egy temető fehér falára.

Budapest, 1998. december

Árnykép

Félkézzel írt – mondják majd rólam.

Pedig én tudtam, hogy a szó is Isten,

de a hegymozgatásban jobban hittem,

mint a reményben és a jóslatokban.

A világvég fakó fényei

Kilépek az ajtón,

ki az ég alá

s öt csontos hegy fogad.

Öt titáni pihenőhely.

A tenger lábujjhegyen

járja körbe őket

s néha egy-egy

kivesző madárraj.

A kihalt istenek után

ez lesz talán

a kimúlás sorrendje is?

A kozmikus halálé?

Előbb a billegő szárnyasok

köröznek

s tűnnek el lassú méltósággal

és csak utánuk mi:

két lábú, két kezű emberek,

akik megbabonáztuk valaha

a nagy vizeket,

az arany lelkét,

a behemót állatokat

s mára beköltöztünk

világnagy városokba,

ahol fölfaljuk magunk alól

az anyaföldet

és selyemhernyóként kopasztjuk le a fákat?

Szép hegyek, szépek:

szentséges helynek

és ravatalnak is fönségesek.

Ezt a nyarat

még a búcsúzó madárrajokkal

együtt látom csapongni köröttetek –

aztán ráhagylak benneteket

egy óriási szemre,

melyben már a világvég

fakó fényei gyülekeznek.

Kréta, 1999. szeptember

Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.

Hosszú fényekkel érkezett ide

a dombok közé

s ügyesen megelőzött.

Szégyen s gyalázat,

de a dióverésről az idén is lemaradtam.

Megtépázott falomb a címerem

s avarszőnyeg alattam.

Gazban a híres asztalunk,

amelyen annyit, de annyit könyököltünk.

Most egy hernyótetem ravatala.

Ha netán megjelennél újra,

a halál feketedne közöttünk.

Kicsi halál vagy nagy halál?

Ki merne erről bármit mondani?

Én is elnézek inkább a Szamárhegy felé

némán, ahol Mátyás király hollói laktak

és elsötétítették az erdőt, mint a meséket.

Éget a nap, kicsit még éget,

de már csak a birsalmák sárgulgatnak.

Gyűlik bennük szépség és fanyarság.

Kemények, mint az ökleid,

amikor néha arcomba ütsz

és fölszikrázik tőled mélység és magasság.

Ellépdelek sárgálló fáid előtt,

mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el

ormótlan facipőben –

Fölöttem ott a mindenséged,

de ki tudja, mi van előttem?

Esztergomi elégia

Jöhet még jó is? Jöhet ezután?

Körhinta-nyarak Esztergom fölött?

Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány

a komor, őszi hangverseny előtt?

Küszködtem eddig – okosan? bután?

irgalmas hősként, ahogy lehetett.

És mit értem el? Nem sokat, csupán

csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,

mint kötéltáncost, aki selyemszálon

lépked, rúddal, egy bányató fölött.

De ennek vége! Nincs több mutatványom,

s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,

mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,

hogy ott időzzön, lebegjen, ahol

rangrejtve, titkon Isten is tanyázik

s körülsuhogja csöndes tériszony.

A szemem is majd ott talál nyugalmat,

befele néz, mint üdvözült vakok,

akik, ha látni akarnak hát imádkoznak

és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,

vérző kezet, mely volt már a kezükben,

a legbelsőbb test sírását, hogy újra

rettenjen meg a semmi roncs szívükben

s várhassanak röpítő fájdalomra.

Szép nyár, a holtak magasban napoznak.

Jut-e még nekem ilyen kegyelem?

A dombon szélcsend várna, nyers kaporszag

s a Dunán visszfény: teljes életem.