Ha volna életem

Ha volna életem, most várnék ráérősen itt a hegyen, ötvenöt karó-árnyék sétálna körül lábujjhegyen. Ötvenöt napóra árnya lassítaná az iramom. A fejem alatt hant volna a párna s egy diófa: az irgalom. Ha volna életem, most várnék, mint aki meg se született, csak egy burokban száll még a szeplős anyaföld felett. Várnék, mert itt már senki se vár, porban, havakban gázol, viszi magával a lófogú halál rémét s távolodik magától. Úszhatna kastélyszemű hattyú a félsötétben, le a Dunán, kísérhetné ágyúszó s lassú percekig hangzó szívrobbanás, nem állna meg akkor se senki, elmúlt a csodák napja rég s el minden ádvent. Kis szentjei tömegsírban foszlanak szét, koporsó nélkül, mint a lepkék. Haló poruk itt érzem ujjamon, mintha virágport dörzsölgetnék egy időzített tavaszon. Ha volna életem, most várnék, magamra várva itt a hegyen. Ötvenöt karó-árnyék sétálna körül lábujjhegyen.