Álmatlanság

Hiába minden: imák, altatók, az egyszeregy s a csitító teák, a Dante pokla hátulról előre, a Balatont utánzó gumiágy: az álom így se jön és úgy se, édes méze marad a kasban s ég csak az agy, mint villanykörte, egy elhagyott, sötét lugasban. Két szemgolyóm: két kupálatlan zöld dió. Nézem velük a semmit: a testetlen szekrényt a falban, az árnnyá változott hokedlit s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta utoljára és hal-e, él-e: magamat látom beszorulni a holtak közé, keskeny résbe, honnan nem látszik más, csak ami volt valaha: pupilla-ködben futó lovak és kitört lécek, tankágyúcsövek dérütötten, melyekről szalmaszálak lógnak, s lángok, lángok a disznóólban! – Ki küldi rám újra meg újra e holt tüzeket – rohamokban? Talán a horpadt, megviselt test, mert elfogyott már minden csöndje és öröme, ahogy a világé is elfogy lassan és átok földje lesz a jövőnk. Szahara-táj. Madár-karnevál helyett máris homok csapódik fölém Délről s velem virrasztva éjszakázik. Száműz az ágy, le a padlóra, mintha egy ország száműzne ki holdsütésbe, kövek közé. Tapogatok, de nincs itt semmi, mitől a szemem kialudna néhány napra vagy néhány évre, mint a vulkánok. Csak egy szögfej villan bele a merev éjbe.