Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat. És rajongva is, mint aki mögött ott áll mindig egy hársfaerdő. És amit mondtam, mondhatta volna helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó, mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol. De nektek csak a fél szívem kellett mindig. Akkor is, amikor három se lett volna elég. A sündörgő köd volt a ti prófétátok. Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból? Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is. Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben. Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e? Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?