Mint kárörvendő szökevények

Hol kujtorognak most a versek? Jégveremben vagy cinteremben? Egy gyufaszál hegyén lobognak árnyas, darazsas kocsmakertben? Nyár van; az ég felé is por száll s csak a halottak mennek földbe, sértetten, összecsukott szájjal – Utánuk mentek tán örökre? Vagy ott bujkálnak fától-fáig, hol terepszínű zubbonyokban a halál katonái járnak s egy lepkétől is akna robban? Ott, ott, ahol a bölcsők égnek és az elhagyott fürdőszobák tükreiben nézi magát a boldog tűzvész? Ingrongyok, téglák zűrzavarában? S ha ott vannak, kit keresnek? A túszul ejtett Istent vagy egy öklendő szájat, mely vakolattal s vérrel telt meg? Egy kertben állok, rücskös fák közt s múlik életem, mint a hangyák délutánja. Csak szégyenem nő, hisz gyöngébb vagyok, mint a világ egyetlen kése, háborúja. Gyöngébb, mint ami sóvárogtat. Sárga meggylevél pörög elém – Az ősz küldi egy haldoklónak? Vagy csak a versek üzengetnek valahonnét, a Nap-közelből, mint kárörvendő szökevények az országhatár túlfeléről?