Ilyenkor januárban

Ilyenkor januárban, amikor kinyitott borotvával rohangálnak a szelek az erdők között s a be-beszakadó hóban négykézláb vonszolja magát a Nap is, mindig a télben elesett katonákra gondolok. Ott feketednek egymás után az összegyüremkedett fehérségben, mint menekülő kocsikról ledobált csomagok. Nem kellenek már senkinek. Nem kellenek már a kárhozatnak sem. Karácsony elmúlt, az óév elmúlt, az élet elmúlt s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér. Ilyenkor januárban, mikor a keletre szálló varjúk recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron, mindig elindulok én is az elbitangolt halottak útján. Sínek kísérnek hosszan és Ukrajna sebe kísér, ágyúlövések és Oroszország, elüszkösödött szájak a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben, zsákok, melyekre vérrel írtak, templom-kupolák, melyekhez agonizáló szemek menekültek. Ilyenkor januárban, mikor meghosszabbodnak az utak idegen alföldeken, de bent lerövidülnek a halál felé, mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is, hogy húsom elevenebb volt, mint a dinnye húsa, elevenebb, mint a karmoló fáké s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett, még nyári lombok is csuszkoráltak.