Egy arc a tüntető tömegben

Ott állt mögöttem az émelygő tömegben, őszen, csontosan, hajadonfőtt. Szája bal sarkában nagy, fekete sebbel. Először arra gondoltam: csakis egy böhöm szarvasbogár túrhatta föl azt a sebet vagy egy eltévedt vakond. De később rádöbbentem, hogy kitüremkedés. A hús rózsája, a belső trópusok robbanó lávacsokra. Köröskörül mindenki hangoskodott, de ő beszélt. Egyszólamra a csődületben. Szidta önmagát, a tipródást, az Egek Urát, a betont szétverő kalapácsokat arrébb a Dunaparton, a Napból potyogó, hosszú tűket, merthogy mindent megölnek: füvet, iramló lepkét, lovat, csak minket hagynak még élni, minket, a lealjasodás népét, kik az Országházat bámuljuk órák óta, mint Isten csipkés és ragyás szikláját s várjuk, hogy meghasadjon. De nem hasad meg! morogta feszes szájjal. Nem, nem, hisz itt mindenki úgy vár a megváltásra, mintha gulyáslevesre várna. Aztán elhallgatott. Éreztem, forrósodik a hátam s bőrömön piros foltok ütköznek ki, mint áttüzesedett angyalszeplők. Nem néztem többé hátra. Tudtam már, hogy egy bujtogató, húsvéti üzenet keres engem. Fölöttem az égen nagy lepedők lobogtak.