Egy erdélyi város dombján állva

Balogh Júliának Város, ezer kézzel téged is megfojtottak. Röpült zuzmarás szobraid feje téli kertekbe s a malomárok mocskai közé. Régi palotáidba pedig az élők mellé beköltöztek a svábbogarak. Húsz éjszakán át ordítoztam egyedül a temetődben: Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között, de a holtaknak kiásott, sárga földed minden érkezésemet visszajelzi. Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén. Szólíts meg engem a mai havazásban. Bárhova hányódhatok, megkínzott zsoltáraidat éneklem egyedül is. Város, ha elhagylak, első hazámban is száműzött vagyok.