Bűnbánó vers
|
A barátaimnak írom
| Már csak magamra figyelek, |
| mint akit lesnek valahonnan: |
| padlásablakból, fák mögül, |
| vagy követnek egy alagútban. |
|
| Járkálok tavaszok s telek közt |
| s köztetek is, ha cipőm orrán |
| megáll kicsit a Hold pihenni, |
| vagy hogyha somvirágot szór rám |
|
| valamelyik ismerős szél. De |
| veletek is úgy vagyok csak, |
| mint akit egy koccanó kés |
|
| Egy kés, egy csonka szó, egy trágár |
| óraütés jóslatos hangja – |
| hogy elveszett szívem hatalma |
|
| magam fölött s fölöttetek? |
| Szelídebb voltam tán, mint Isten |
| s ostobább, mint a tagadói? |
| A tüzes nyelvet csak mímeltem? |
|
| s a tetoválók hosszú tűit |
| is csak néztem: hogy táncolnak |
| mellkasokon és koponyákon |
| s csúfítanak el mellbimbókat? |
|
| Világokat láttam meghalni |
| elárvult szekerek és tankok |
| mellől, ülve egy lusta hanton. |
| De, úgy tetszik, mindez kevés volt! |
|
| Kevés a bűn s a bűntelenség. |
| Ezért kell most füstölgő lécek |
| között aludnom, fuldokolva, |
| háttal Istennek, Napnak, égnek. |
|
| Hétfő van, kedd van, józan szerda? |
| Hernyók ünnepe vagy a lassan |
| a féregtelenített tavaszban? |
|
|
|