Megyek s te mosdatsz engem

Isten, megmosdatsz újra őszi esődben. Megmosdatsz tetőtől talpig, mintha még most is a régi, zsoltáros fiad volnék. Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek templomod körül halott őseim beszélgetnek. Csuromvíz minden szavuk s kökényfa-ujjaikon is ide-oda szaladgál sok-sok csepped. Ki akarta, hogy én velük és veled egyszerre találkozzam? egy napon, egy órában, amikor a közelben járó fácánok szeme az életemtől megsötétedik? Van valahol még egy másik Isten is? Rejtelmesebb és akaratosabb nálad? aki nem ígér, nem kér, nem kérdez, nem válaszol, de hét varjúval viteti magát most is az égbe, hóna alatt harang és katicabogár, mögötte hosszan suhogó vizek, mintha földtől az alacsony Holdig fátyol suhogna? Megyek s te mosdatsz engem kívül, belül. Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat. Minden lépésemre egy-egy életet veszítek el, egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt – Mintha magamat kéne a végső életre megteremtenem.