Túlélt halálaimmal

Hosszú idő után itt jövök megint én, én a megtépázott ember, hullámzó cipőmben s túlélt halálaimmal itt jövök. Épp csak a félig elfagyott mogyoróbokrok kifakadását akartam meglesni kertetekben s a nikotinos kezek garázdálkodását kitavaszodó lányszobákban, de ti rámcsaptok újra, mint hetek óta éhező csókák, csikogtok fejem körül s leszálltok minden hajszálamra. A húsom kell nektek? Az életem? A bőröm alatt kóválygó égitestek? Vagy kizökkenthető csontvázam, mely éjszakánkint ott ólálkodik már a Farkasréten? Ha öltem volna a nevetekben, most kiszakállasodó szentetek volnék, szegény és szánnivaló, ki a Hősök terére kocsin berobogó angyal helyett gyalog érkezik el a szívetekig. De én csak lángfújó szátok elé álltam oda egy deszkapajzzsal: az gyulladjon meg tőletek, ne a világ s ti csizmás, rohamsisakos hadseregnek láttatok rögtön, növekvő sokaságnak, amely kelbimbóként zsenge csecsemőöklöket zabál. Tavasz jön újra, hamvazó, fényes tavasz. A hegyek megborzongnak sorban, mint tojásfehérjétől megcsömörlő, terhes asszony Nekem az ő istene és az ő borzongása kell: a legutolsó titkát is eláruló gyönyörű undor.