Haragos óra

Mit szoktam én meg? Az ide-oda járkáló Napot? Az orrlikak körül tolongó levegőt? Kézfejemet ajtókilincseken s disznók habos vérét a hideg cseréptálban? A szalmaszirének énekét otthon, gyerekkoromban, amikor a fölforrósodott, nyári deleken a tenger érkezett el az udvarunkig? Vagy tán az estékre rányíló szemeket, melyekben fehér ingek világítanak a halottak fölött? A háborút, a háborút, amelyben semmi nem világít, de minden ég: a bőr, a haj, a csont, a nagyapás mestergerendák s az istállóból kiúszó lósörény? Éjjelente rekedt nótaszót hallok a kaszárnyák felől és a temetőkből. Ezt szoktam volna meg? Ezt a másvilági kocsma-operettet a magam hangja és a te hangod helyett? Ki az a bitang hasbeszélő, aki itt bujkál közöttünk s el akarja hitetni velünk, hogy már az igaz se igaz, a bűn se bűn s a világ se más, csak a mi mindennapi megszokásunk és tévedésünk? Ki szülte és ki küldte őt ide ingatag hazámba? ahol, ha megjelensz, még mindig becsukódnak a sebek, mint este a tulipánok.