Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek, vagy talán évek óta: karhatalmista ősz. Szél igazoltatott minden hazátlanul kószáló falevelet az utcasarkon, minden rohamsisakos gesztenyét. És szél igazoltatott engemet is. Vékony, tavaszi felöltőben dideregtem a Boráros tér közelében, mint dércsípte, pokrócos menekülők a határsávban. Fegyver nem volt nálam, zászló se, kés se, árulkodó szobor-töredék se, de a Mária Terézia laktanya előtt kivégzett forradalmárok nevét és arcát ott rejtegettem a bőröm alatt. Csak rám kellett volna valakinek ordítani a magasból: állj! ki vagy? s miféle gyászos röpcédulákkal járkálsz a romos városban ide-oda? Talán még egy rám szegezett mesterlövész-ujj is elég lett volna. Elég, elég s én rögtön bevallom, hogy a vértanú-ország minden körözött halottjára hasonlítok, s hiába indulok el észak felé vagy dél felé: nincs kiút magamból. Nincs, nincs semerre, hisz még a versekben is maszatos tankok és szétzüllesztett, rühes rózsakertek állják el utamat. A szélben mintha celofán-szárnyak recsegtek volna s bakancsok alatt szétroppanó zsilettpengék. Ki felejtett el akkor rám kiáltani ott az őszben? Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám megjósolt halálomat?