Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda: időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen délutánját. A lecsupaszított, téli erdőt, amely messziről óriás sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt, a szánalmas pénzt is, mint aki Szent László kezével aranyat osztogat. Nevettek is rajtam sokan, akár egy hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek reggel és este; jöttek megfeketedve a félredobált vasúti talpfák közül, a városi neonlepkék színes csődületéből, jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből, nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő. Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam. Egy szépreményű, független lator, aki irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól, de egyszer még kitüntetett helye lehet a Golgotán, és el lehet majd nevezni róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még valaki, aki effélékre is gondol. Csupa barbár remény és csodaváró óra ketyeg mögöttem, mint fának rohant autó sértetlenül maradt órája. De hol keressek most magam helyett egy jól látható istent, egy kinevethető ősbolondot, aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét, a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?