Stockholmi átváltozás

A királyszobrok körül tolong a téli szél a stockholmi, belső kikötőben. Havat, sirályt és szemetet hord fenséges lábuk elé. A város mégis nyugodt, mint a pompás halottak. Vasárnapi, hideg szemével engem, az idegent is csak kényszeredetten követ. Nem is gyanítja, hogy a százados kardok és a kilengő árbocrudak között veled melegíttetném magamat szeles utcái hosszán. Veled vagy valaki mással, aki negyvennyolc órás lélek- és test-cserével te volnál, leginkább te. Kinek vallanám be, ha nem éppen neked, hogy minden szembejövő nővel összetévesztlek napok óta? S nemcsak a cigányka-hajú feketékkel, nemcsak a zöld szemű álmodozókkal, akik a földhöz vagdosott poharak cserepein is úgy táncolnak, mintha tört havon táncolnának, vagy öt tonna szétszórt lepkeszárnyon. A szőkék, a félbarnák, a templomba siető gyertyacombúak és a sálukat magasban úsztató, királyi kurvák is mind a te irgalmasságod ütemére közelednek. Fönt felhők: hóvitorlák, lent jégorchideák a vízben s megfagyott verítékoszlopok. Félve gondolok rá, hogy Gauguin vagyok ma északon, a magát száműző ember, ki szigetek, pálmák s napsütés helyett nők lélegzetében keres új hazát magának.