Keserű, pünkösd előtti ének

Ha kimartak maguk közül,   hát kimartak; nem sír utánam horpadt vasvödör, se rövid szoknyás múzsa. Magam kipróbált társként   nézek az égre újra. Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.   A legyőzőim sorban fönt a hegyeken járnak, s várják a suhanó, tüzes lángnyelveket fejük fölé:   a szentlélek-orchideákat. Várják, hogy a hatalom után   övék legyen a dicsőség is… Legyen! legyen! visszhangozza bennem a szív: e riadoztató, tihanyi sziklafal.   Hisz úgyse kell nekem semmi, ami nem a magam   csodája már. Rámosolygok egy döglött kő alól kinőtt fűre, mint ahogy boldog összeesküvők szeme villan össze,   s a mosolytól máris az vagyok újra, aki régen egy csillagról   zuhant alá, át a felhőkön, madarak hullámzó, sötét kárpitján át s úgy ért földet, mint az esők,   mint éjjel is sugárzó napdarab. Járok, ődöngök kimartan közöttetek.   Hazátlanul hazámban és csak Isten zöld sétaterein hallom megszólalni bátorítón a tücsköket. A legázolt   fűből zengik el nekem pünkösd zsoltárait. Már-már a föld alól:   az Örök Por országából. A tüzes nyelvek helyett a holtakén. Halljátok, micsoda zsibongás ébred,   s micsoda dohogások erősödnek?