Húsvét után még egyszer húsvét

Benő a fű, a repce, a paréj. Közülük pislogok ki,   mások kedve miatt   ebből a gyilkos nyárból. Fönt, a helyemen, vércsék köröznek büszkén, mályvaszínű májuk hízik a kárörömtől. Valamikor a húsom is lobogott, nemcsak a hajam. S nem féltem   magamat eladni   egy-egy virágáruslánynak. És most fülbemászó hangyák járnak keresztül-kasul rajtam, s hallom, hogy csöndben énekelnek. Nem, nem. Inkább a néma por öle vagy a kegyetlen föltámadás:   húsvét után még egyszer húsvét!   Kések, virágok az ujjaim közt s fűszálként fölmagasló templomtornyok, melyek itt a kertemben is az égig nőnek. Gyertek el hozzám, akik minden életemet ismertétek, és érintsetek meg, mint egy falevelet.   Nem vagyok nála több,   de nem vagyok kevesebb se: susogok, lengek, megtanítom újra beszélni magam: a számat, a lábamat, mind a tíz kezemet.