Lehettem volna én is

Lehettem volna én is leitatott, mocskos frontkatona: hadonászó s lövöldöző rumhős, rumvitéz, a halál ivócimborája, ki hátratolt rohamsisakban jár és szuronnyal csiklandozza meg az összegömbölyödött sündisznók és a reszkető nők hasaalját, aztán egy birsalmát szúr föl vele, hogy Holdja is legyen. Készen volt hozzá minden: ég, föld, behívó, parázna dobolás, készen a végtelen utak. A holtak legújabb szótára, melyben a csontnak s az elveszett szemnek több neve van. Készen az anyasírás az elsötétített házban, ahonnét minden éjjel megindultak volna a meleg pogácsák és a forró kanalak a hómezők felé. Hallom kattogni most is a lángolva futó vonatokat, vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket az erdőn, melyek még mindig engem keresnek fától fáig. Hol maradtam el tőlük? S hol a tetűktől: a tökéletes, kis halál csicskásaitól? Angyal vigyázott rám? Elrühesedett ápolónő vagy az anyás Vakszerencse? A kihaló istenek közül Egyvalaki, aki rám csukott titokban minden ajtót s harangzúgásba öltöztetett? Zúg, zúg bennem most is a harang, de összekormozott szobákról álmodom mégis és röpködő, véres ludakról ágyútűzben.