Durcás óda a pompei katonához

Kis, ostobácska pompei hős, hány isten mellé fektettek oda nagylelkűen, melleden a Vezúv nyalka virágcsokrával? S hány behorpadt mellű szentet lökdöstek mögéd a sorban? Gondold csak el: még merev és cingár kisujjad is halhatatlanabb, mint az én tízezer csonka napot, csonka éjt és tízezer temetőt cipelő koponyám! Híres vagy, pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg őrhelyeden, nem úgy, mint mások. És akkor is a mindenség öröme közben. Narancsfagally, pálmalevél és hömpölygő parázs folyt körül lakodalmi menetben. Körülöttem viszont újra meg újra megbüdösödött, háborús nyál kavarog zölden, hadsereg-ürülék és fuvola-mocsok. Megszökni előle? Hova s hogyan? Már a hegycsúcsok és a sófehér égitestek is fertőzöttek. Látom esténkint: zsoldosokat toboroznak a baglyok, hogy elállják az utakat arrafelé.