Még a költők sem

Annyi a vers, mint sétálóutcákon az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek s falhoz szorítják néha a szívem. Némelyik olyan, mint egy leborotvált, fiatal apácafej: izzik körülötte a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége, ágyékok, hasak csupaszsága és comboké. A másik meg holdkóros csontváz, de napernyővel érkezik délről, bokáján rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek. A régi Velence haláltáncosa? Vagy a háború-pestises Boszniáé? Aknavetők, harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg a tereken, a föllármázott szobrok tövében, hogy megborzongjon? Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a rémület és a szeretet egyszerre álljon talpra? Még a költők sem! Még ők sem! Még ők is csak őgyelegnek az utcákon magukban, mint akik néhány világvéget átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak és hol szívják utolsó mérgezett cigarettájukat éjfél után, még én is azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók.