Aludni, aludni

Aludni, aludni, mindegy, hogy hol: templomküszöbön, árokban, padon, gazban, nagy lapulevelekkel az arcomon vagy a mélyre ereszkedő éggel. Zöröghetne a nyár fülem mellett, mint száradni kiakasztott lóbőr, zöröghetne kútlánc és vonat, az ingyenkonyhák minden tányérja, vasfazeka, s közben én csak süllyednék alá abba a vízmélyi, csöndes tompaságba, ahol zajtalan ajtók és eldobott ingek lengnek, halottaim gyapjúsálai. És senki se kérdezné tőlem: honnan, hová? Senki, hogy mért járok évek óta összeszorított szájjal a szerencsétlen, kis győztesek közt, mint favágó a temetőben? Senki, senki, hogy élet-e most az életem vagy büntetőtelep? Hullna, potyogna fölém körtelevél, körte és margaréta, elejtett gyűrű, elejtett kéz és zsákdarab, mint halottra göröngy. Talán hullámos homok lenne az ágyam, talán gyötrető kavics. És lecsukott szememben aludnának a vérágak is szelíden, hosszan.