Lassulj le végre!

Ha mindenki siet is, te ne siess! Lassulj le végre halálod előtt. Mindenütt találsz egy borzongó fát,   melyben az erdő mozdul, s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve. Látod: szemek rohannak Észak felé és Dél felé. Hangárok párkányairól himbálódzó harangra ugranak át,   onnan toronyházakra s az égbe gyalogló temetői menet koszorúira, mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet hajszolnának; mintha egy anyacsókot. Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön   látni, hogy már hazájuk sincs, csak az a horpadozó szemüreg, csak az a befelé keskenyülő térség, hol vörös, kék s szürke foltokban hal el a világ. Őket követnéd?   Az örökké éhes és örökké kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság vértanúit? Lassulj le inkább, mint a páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka. Fejed hullámzó billegésével századok   mozdulnak majd egy ütemre. Egyik század a sikolyoké, a másik a szerelemé. S így lépésről lépésre minden a tied lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások, robajos alagutak. És ráérsz majd   átölelni a pihenő hegyeket is, mint kamaszidődben kérődző ökreidet.