Párbeszéd tükörben

Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit. A ferde síkok és a ferde szobasarkok illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott hattyúként lógó törülközők. Hol van, hol keringőzik most az a sok epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel táncolt el gyakran ablakod előtt, míg te éjszakáról éjszakára Istennel verekedtél? S hol az Adriai-tenger, mely szép fogait mutogatta neked Duinónál? Volt, nincs. Most olyan, mint egy zárkózott, férjes asszony, ki csak álmában merne rád mosolyogni. A csont roskadt meg benned? A hús, az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta eddig világodat? Arcod mellett a polcon borotva alszik: fölhúzott térdű kés. Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is. Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész közepét. Maradék végtelenséged még ott örvénylik benne, mint megfeszült pupillában a reggeli világosság.