Ha ennyi volt az élet

Megmelegszem kicsit ebben a versben, ha már a szemetekben is tél van, hófúvás és a fölburogatott asztalokon is jégcsap. Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók szűk rekeszében ott esetlenkedik közöttetek a halál, de ti már őt se veszitek észre, mint akik eladták szembogarukat valamelyik balkáni piacon. Volt idő, amikor még fázni is tudtunk együtt. Mind a húsz körmünk kint éjszakázott a hortobágyi hóban. Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség. Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak. A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült forradalmak hevernek temetetlenül – S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket. Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom. De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás fényébe kellett volna odaállnunk egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek, próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.