Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély? Kemény játék, felnőtt bújócska vagy álarcosbál a halottasházak közelében? Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó előtt huszonhét lepke szárítkozik. Van-e még hátra valami csoda, mely igazolását keresi bennem, hogy porral s lepkékkel együtt még fölszárnyalhassak én is? Elnehezültem a téltől, a téli szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől. A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül – Van-e még hátra valami gyámolító, asszonyi mosoly, asszonyi jóslat, hogy egyszer még második pokoljárásom is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen? Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek lennem negyven év lágerében, de erősnek, mint most az összemaszatolt remény urának. Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta, idegbeteg violákkal, akár a délvidéki menekültek, akik elhagytak mindent, csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják. Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig járatom szemem: hol villan meg az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is megfordulnak? Talán egy rigó szemében? Egy égre fölcsapódó, női sálban? Talán az alvajáró, temetői porban, mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?