Látom a szemeket

Látom a szemeket: kékek, feketék, barnák, látom őket, mintha visszapillantó tükörben állt volna meg bennük az idő. Sálak, vállkendők, hajak hánykolódnak a körutak kusza forgatagában, de a moccanatlan szemek azt kérdik reggelente: kik vagyunk? hova sietünk? s kinek a világát nézzük mi napról napra? Látom a szemeket, látom a vért is bennük, a gyászkocsik küllőit sáros levelekkel, a megfegyelmezett márványerdőt s a golyók villámló emlékét egy csömörödésig újraképzelt háborúból, s a szemek azt kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt? hány hóesés? hány beszegetlen, júliusvégi éj? hány földúlható fény- és lombkazal? Látom a szemeket: kékek, feketék, zöldek, föl-fölszökdösnek az égre s ott tébolyognak, mint letiport búcsújáróhelyen a koldusok. Hordja rájuk a szél a szemetet, a lenti mocskot, csapkodja föl a világ füstjét s a kivörösödő szemek azt kérdik moccanatlan: van-e még föld a földön kívül? s szép, céda holdak – vagy már csak űr van? Látom a szemeket, s magamat látom bennük: egy másik szem hiányát, mely összekötne engem egy bokor szívével, jóslatos árnnyal. Mozdulna csak s én mozdulnék vele észak felé vagy délre, a csillaggal teleszórt városok héja alól el az éjszaka csúcsáig, hol két szem nézné betelve egymást, két szem: egymás megistenülő vendégei.