Napról napra

Napról napra hegyesebbek a tüskék; napról napra fenyegetőbben villog július:   mintha egy szörnyetegnek   aranyból csináltak volna fogat. Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat,   tányért vagdos a földhöz   s napozó macskákba rúg bele, mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót, régi keservek visszhangját hangosítva. Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik, csontos mefisztó-arcán barna májfolt. Napról napra idegenebb tőle a mosoly,   az akácvirág, a küldetését bevégzett halott s minden csak töredékként   éri el benne saját dicsőségét. Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez! kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem   s aki Krisztust árulta volna el valaha rég, most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra, szívével nagy vadak játszadoznak,   mint körmös cicák a gombolyaggal. A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni kint egy hegy tetején, de nem jön ki   hang a torkán. Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl, mintha megfertőzött madarak máját   etették volna meg vele szürkületkor.