Álom-jelenet

Itt járt megint caplató csizmáiban az az elhagyott-szemű kisfiú. Köszönés nélkül nyitott be hozzám. Zsebéből nagyfejű szögek potyogtak ki padlómra hangosan. „Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral az ablakon beáradó napsütésben – elkábított, kék madarak vagy halott gyerekek, kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?” Oldalról lestem: figyel-e rám és játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott? s fölszáll-e tekintete, mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék? Bátorításul dobolni kezdtem a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam. A feszes ablaküveg recegve visszahangozta a deszkát, de a véremből való fiú csak állt s nézett rám idegenül, mintha először látna. „Azt se tudod már, ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt, fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből láng csap elő, akkorka csak, mint lábujjra álló őszi kikerics és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni, valahol itt a tuskószék alatt, mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is látni meg lassú havazást is. De a kilincs csak fénylett tompán, mint hideg ereklye. Megmarkoltam és vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből! Valaki erre fölsikoltott a falban: „Átkozott, ez még álmában is ölni tudna a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!” Megzavarodott szemmel a fiút kerestem a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak. A nyitva maradt ajtó egyenesen az égre és egy szakadékra nyílott.