Életrajzi töredék

Egy horpadt, öreg zsidónál laktam a Csengery utcában, ötvennégyben. Agglegény volt, bánatos, fóka-szemű. Az utcalányok Gézukámnak hívták. Füst, füst és nagykabátos varjak jártak csak hozzánk vendégségbe meg a kövér Margot-ra emlékeztető macskák. Őt a reménytelenség, engem a remény hajtott föl Pestre s félúton találkoztunk. Pedig ha akkortájt ujjat mozdít: rozsdavörös kézzel és oltottmész-egyenruhában visszalopóznak hozzá halottai s kinyitnak előtte minden ajtót. De intés helyett vásott cipőit nézte inkább az ágya előtt, mintha egy mindennapi tömegsír száját nézné. Tudtam, ha dúdol, ordítani szeretne és szőrös Ézsau-kézzel leszaggatni a lombokat. A Hunyadi tér ilyenkor gyorsan besötétedett s a kigyúló lámpákból riadt ökörszem-csordák menekültek sikongva Ukrajna felé. Ha matróz lettem volna, ha pap, ha Isten, nem osztja meg a szobáját velem, de mert verset írtam egyszer a sóról, mely kiült kézfejemre, mint tenger sirályai a sziklafokra, máris halhatatlannak látott és főzte nekem a teát sípoló teafőzőn. Élő társa voltam, de én voltam minden halottja is. A fojtogató angyalok öccse. Loboncos, nagy hajamban jobban bízott, mint Sámson a magáéban. Csámpás ikerpár: gyakran ácsorogtunk együtt a Hősök terén, még bejegyzetlen áldozataiként az elárult jövőnek. Néha egy hattyú sántikált felénk a városligeti tó fái alól, és bal szeméből vér csurdogált a koszos kőre.