Titkokat súg a hó

Nem tudom, hova indul velem ez a januári hóesés? Megunt körutak kényszerképzete vagyok: kirakatok tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat. Én e városba élni jöttem: ideget s álmot fölajánlani, zöld emlékeit huszonegy tavaszomnak, most pedig muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt. Néha óriásnak képzelem magam, aki betonfelhőket lököget arrébb, néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is alakomat, mint a menekülésre kényszerített Isten. Lökdös a szél a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb! A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség. Megnézem jól magamnak s elfordulok. Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább.