Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek   a gyönge bodzák, megyek köztük a temetőd felé, kissé ittasan s ágrólszakadtan,   mint a régi költők. Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor   gyémánt hegedűvel s denevér bóklászgat alacsonyan. Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni   a bokrok alján,   álmában félrebeszél. Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.   Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat és rád kell gondolnom folyton, aki   elgondolhatatlan lettél, mint a világ délutánja s a levegő sebe   szájam körül. Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.   Egy másik azt: e földút emléke vagy,   amelyen vakoskodom   s lábad parázna nyomát a megválthatatlan por még visszaadja. Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai   bennem: meghalni járó szavak, mint ahogy meghalni járok esténkint   én is a közeledbe, végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.