Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek, mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni, mióta a halál nevető számba ömlött s beszorulok az esők közé, mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban: egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan a szemem előtt. Közeledik, eltűnik, újra följön, mintha imbolygó vérág hipnotizálna reggeltől estig. A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom a ferdén bezuhanó napsütésben, szobrok hó-szája előtt januárban és nők arca mellett piacon, utcán, a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva. Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye, mint amikor a villanyt lekapcsolják. Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem, hogy a holtak is csapodárok és nem hagyják abba titkos játékukat, ha már elkezdték életükben. Forog a szél, forog a szikár rakpartokon, kalapot billent meg és háztetőket, vizet csal föl a magasba a Duna közepéből s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó víztölcsér körül, húzza szememet, csalja maga után, mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.